Nagy örömöm telik az ÚRban, víg örömre indít Istenem, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, az igazság palástját terítette rám, mint vőlegényre, ki fölteszi fejdíszét, mint menyasszonyra, ki fölrakja ékszereit. Mert ahogyan a föld növényeket hajt, és a kert veteményeket sarjaszt, úgy sarjaszt majd igazságot az én Uram, az ÚR is, és öröméneket minden nép hallatára.
(Ézs 61,10-11)

Talán mindnyájan emlékszünk arra, mit jelent kiválasztottnak lenni. Most nem a nagy dolgokra gondolok, hanem a gyermeki lét kiválasztott állapotára. Amikor átéljük annak az örömét, hogy a játékban minket választanak, minket hívnak elsőnek, hogy legyünk a csapat tagjai. Jó átélni ezt az élményt, mert azzal az érzéssel tölt el minket, hogy tartozunk valahová, hogy megbecsülnek minket, hogy elismerik azt, akik vagyunk.

Az Isten elhívása, kiválasztása ennél sokkal nagyobb örömmel tölthet el minket. Mert ha megadatik nekünk a megszólítottság, az, hogy Isten elhív minket az Ő szolgálatára, ha meghalljuk az Ő hangját az életünkben, amely követésre hív, akkor a mi lelkünkben is megszólalhat a hálaének, és szolgálatra indulhat a lábunk.

Nem csak lelkészként, hanem egyszerűen keresztyén emberként. Azért, hogy mindenhol hirdessük, hogy Isten a semmiből is igazságot fog előhozni. Azért, hogy hirdessük, eljött a kegyelem esztendeje, a szabadulás ideje, az Úr kedves esztendeje. Jézus Krisztusban. Aki téged is és engem is elhív, hogy életünk minden napján beszéljünk az igazságot szerető Istenről. Tanár a diákoknak, barát a barátnak, főnök a beosztottnak, ápoló a betegnek, gyári melós a havernak. Egyik ember a másiknak. Nem csak szavakkal, hanem azzal a belülről, a lélekből fakadó, és a Lélektől jövő örömmel, amely áthatja minden cselekedetünket.

Ez a fajta életmód pedig nem azért lesz napi gyakorlat, mert minden szükséges ismeretnek birtokába kerülünk. Azért lehet a keresztyénség, a Krisztus-követés életforma számodra és számomra, mert Krisztus öltöztet fel az igazság palástjába és az üdvösség ruhájába. Ő az, aki vére által megtisztított minket. Ő az, aki lehetővé tette, hogy az Atya gyermekei lehessünk. Ő az, aki keresztje által naponként erősít minket, és minden napon megadja az új élet lehetőségét, amely nem a mi képességeinkre, hanem az Ő biztos alapjára épít.

Az Úr kegyelmét hirdetni csakis úgy lehet, ha Krisztuson áll az életünk. Ha szilárdan hisszük, hogy Ő mindenkit előbb szeretett, ha szilárdan hisszük, hogy Ő általunk is embereket akar megszólítani, és Ő képes arra, hogy úgy és akkor sarjasszon igazságot, ahogyan és amikor nekik kedves. És ez az igazág, ha a mi lelkünket is megérint, öröm éneket ad az ajkunkra, hogy mindenhol és mindenkor Istennek adjunk hálát, és hirdessük az Ő keresztjét és feltámadását, és azt, hogy mit vitt véghez a mi személyes életünkben.

27Amikor a fiúk felnőttek, Ézsau a vadászathoz értő, szabadban élő ember lett, Jákób ellenben szelíd sátorlakó. 28Ezért Izsák Ézsaut szerette, mert ízlett neki a vad, Rebeka viszont Jákóbot szerette. 29Egyszer Jákób valami főzeléket főzött, amikor Ézsau fáradtan jött meg a mezőről. 30Ézsau azt mondta Jákóbnak: Hadd egyem ebből a vörös ételből, mert fáradt vagyok! Ezért nevezték el őt Edómnak. 31De Jákób azt felelte: Add nekem érte azonnal az elsőszülöttségi jogodat! 32Ézsau ezt mondta: Én úgyis folyton halálos veszélyben vagyok, mire való nekem az elsőszülöttségi jog? 33Jákób azt felelte: Akkor esküdj meg nekem azonnal! Ézsau megesküdött neki, így adta el elsőszülöttségi jogát Jákóbnak. 34Jákób meg adott Ézsaunak kenyeret és lencsefőzeléket. És ő evett, ivott, azután fölkelt, és elment. Ennyire semmibe vette Ézsau az elsőszülöttségi jogot. (1Móz 25,27-34)

Ézsau és Jákob. Egy nagy család középső nemzedéke. Két testvér. A mezőn lakó vadász és a sátorlakó hagyománytisztelő. Az apa kedvence és az anya szeme fénye. Az idősebb és a fiatalabb. Az első szülött és a sorban második. Két testvér, mint tűz és víz. Két testvér, akiknek az élete oly' sok ponton ütközhetett. Történetük a legismertebb Bibliai történetek sorába tartozik. De szemléltük-e már az életüket, és a kiemelt eseményt, az eltékozolt elsőszülöttségi jogot az utolsó mondat tükrében: "Ennyire semmibe vette Ézsau az elsőszülöttségi jogot."

Isten terve a legtöbb esetben nagyon más, mint az ember terve. Ember tervez, Isten végez - tartja a mondás. Sok mindent elképzelünk, kigondolunk, de sokszor kell azzal szembesülünk, hogy utunk egészen más irányba visz minket. Emberi képzeletünkkel kigondoljuk, hogy merre megy majd egy család útja, saját életünket, és az út során szembesülünk azzal, hogy Isten egészen váratlan dolgokat tartogat számunkra. Mert Ő más összefüggésekben látja a világot, az időt és az eseményeket. Más látással, amelyre mi nem vagyunk képesek, vagy csak utólag állnak össze az apró építőkockák teljes egésszé. Isten képes arra, hogy a másodikból, Jákóbból, elsőt faragjon. De nem azonnal, és nem feltétlen úgy, ahogyan azt Jákób gondolja. Mert Istennek nem csak szándéka, de ideje is van. Idő, amelyet azért ad nekünk, és adott Jákóbnak, hogy fel tudjunk készülni az előttünk álló élethelyzetekre, és hogy képesek legyünk értékelni azt, amit kegyelméből nekünk adott.

Ézsau nem a jellemével csúszik el, hanem azzal, hogy semmibe veszi Istentől kapott adottságát, azt a lehetőséget, hogy ő az elsőszülött. Jákóbnak pedig meg kell tanulni, hogy a cél elérése, jelenesetben a kieszközölt elsőszülöttség nem az ő cselekedete alapján, hanem Isten kegyelméből lehet az övé. Jákóbból Izraellé kell válnia.

Neked és nekem pedig egészen komolyan kell vennünk saját életünkben, hogy mit kaptunk Istentől. Milyen adottságokat, lehetőségeket és képességeket. Nem szabad lebecsülnünk a tálentumok jelentőségét, amelyeket azért adott Isten, hogy lehetőséget lássunk bennünk. Azt, hogy ezzel célja van Istennek az életemben. Felismerni, hogy Isten segítségével, és a személyes lehetőségem által Isten dicsőségére és embertársaim javára élhetek.

Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. (Zsid 13,14)

Reminiscere Domini, azaz Emlékezzél meg Uram! Az előttünk álló hétnek ez a kulcsgondolata, amely a vasárnap ősi zsoltárának első sorából is szól hozzánk. Fontos a következő napokban szem előtt tartanunk, hogy emlékeznünk kell mindarra, amit a mindenható Isten tett értünk, és fontos erre emlékeztetni a körülöttünk lévő embereket is.

Ma az egész hét összefüggésében a távlatokra is emlékezhetünk. Talán ez az, amit legtöbbször elfelejtünk, vagy azért, mert nem tartjuk fontosnak, vagy azért, mert szándékosan nem akarunk tudomást venni róla. Arról a kikerülhetetlen valóságról, hogy keresztyén emberként távlatokat lássunk az életünkben és ennek a megváltozott látásnak a tükrében képesek legyünk életünk összefüggéseit is látni.

A megváltozott látásmód azonban nem tőlünk ered. Hanem attól, aki téged is és engem is nevünkön szólit. Attól, aki alapot ad az életünknek, és aki életünk minden napján emlékeztet minket arra, hogy szentek vagyunk, vagyis hozzá tartozunk. Erre az alapra építve lehetünk képesek a távlatokra való emlékezésre.

Annak a valóságnak a felismerésére, hogy nem a jelen állapot, a mindennapok küzdelmei és kihívásai, hanem az eljövendő élet lehet a szemünk előtt. Ha ez a valóság a lelkünk után az értelmünket is megragadja, akkor más szemmel tudjuk nézni életünket. Akkor nem a mindennapok kihívásai nem terhek lesznek, hanem lehetőségek. Akkor nem az emberek előtt való megfelelés, hanem az Isten előtt való megfelelés lesz fontos számunkra. Akkor nem kell dicsőséget és vagyont kell hajszolnunk, hanem annak fényében tudunk cselekedni, hogy az hitünkből fakad.

Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét,
hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. (Róm 5,8)

A keresztség minden alkalommal Isten végtelelen szeretetéről tanúskodik. Ez nem egyszerűen egy beavatási szertartás, nem egyszerűen annak a jele, hogy innentől te vagy én, a megkeresztelt ember is a keresztyén egyház tagja lesz. A keresztségben Isten végtelen szeretete lesz jelen a gyülekezetben és a mi személyes életünkben láthatóan és hallhatóan. Hiszen benne az egyszerű víz, összekapcsolódik Isten örök igéjével, hogy egyértelművé tegye mindenki számára, hogy ezáltal hozzá tartozunk, Krisztusért gyermekeivé fogad minket. Benne, a názáreti Jézus Krisztusban mutatta meg az Atya, hogy mindennél jobban szereti az embert, minden bűne és esendősége ellenére, sokkal hamarabb, mint ahogyan azt mi gondoltuk volna.

Éppen ezért a keresztség egyszeri és megismételhetetlen ajándék. Ha komolyan vesszük ennek a valóságát az életünkben, akkor személyes valósággá válhat számunkra is Isten szeretete. Erről azonban beszélni kell egymásnak. Egyik ember a másiknak, szülő a gyermeknek, keresztszülő a keresztgyermeknek. Ez mindannyiunk feladata. Elővenni például a keresztelési gyertyát, meggyújtani, és a gyertya egyszerre világító és meleget adó fényénél beszélni arról a Jézusról, aki a világ világossága, aki minden embernek melegséget akar adni, és aki meghalt a Golgotán, de feltámadt harmadnapon, hogy minden bűnünkből megszabadítson minket, és áthidalja az ember és Isten közötti szakadékot. Nevelnünk kell a hitben azt, akit a mindenható Isten egészen személyesen, miránk, rád és rám bízott, elvinni a gyülekezetbe, ahol mindig szól az ige és kiszolgáltatják a szentséget. Megtanítani az Úrtól tanult imádságot, hogy neki is napi imádsága legyen, és átélhesse annak a csodáját, hogy mit jelent elcsendesedni, és megállni az Úr színe előtt teljes őszinteséggel, letéve minden terhét. Emlékeztetni a ránk bízottokat a keresztségére, és a benne megtapasztalt kegyelmes szeretetre.

A keresztség ajándékéra szüntelenül emlékeznünk kell. Mert ebbe kapaszkodhatunk bele élünk minden helyzetében. Letörölhetetlen jelként elkísér minket életünk boldog pillanataiban és a nehéz órákban egyaránt. Lutherrel együtt bátran mondhatjuk: Meg vagyok keresztelve! – és így erőt meríthetünk a kísértések közepette. Arra figyelhetünk, aki előbb szeretett minket, még akkor, amikor bűneink között éltünk. Arra figyelhetünk, aki keresztje által a mi életünknek is szilárd középpontot ad, amelynél bátran állhatunk meg, letéve minden terhünket, és ahonnan bátran indulhatunk útnak, annak tudatában, amelyet maga az Úr mond: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.

Ne félj, ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz. (Józs 1,9b)

Merünk-e útra kelni? Valójában életünk minden napjának reggelén ezt a kérdést kell feltenni magunknak. Mert bár nincs új a nap alatt, mégis minden nap valami új kihívással nézünk szembe. Különösen igaz ez akkor, ha képesek vagyunk kiszakadni a mókuskerékből, és új utakra indulni. Nem a régi folyamatos elhagyására indulok, hanem arra a fajta keresztyéni lelkületre, hogy minden nap feltegyem magamnak a kérdést: ma mit kíván tőlem a mindenható Isten. Mert egészen bizonyos vagyok afelől, hogy Ő minden nap valami új tapasztalattal akar gazdagítani.

Van, hogy csak egy új érzés, egy új találkozás, egy új megoldási módszer kínálkozik a különböző élethelyzetekben, de van, hogy valami gyökeresen új magasodik előttünk. Az ilyen helyzetekben van igazán szükségünk arra, hogy felismerjük a (t)alapzatot a lábunk alatt, és képesek legyünk ennek fényében előre tekinteni.

A keresztyén ember élete, minden változástól függetlenül, folytonosan ezen a (t)alapzaton, Jézus Krisztus keresztjén kell hogy mozogjon. Mert egyedül így leszünk képesek minden helyzetben az erő, a szeretet és a józanság lelkével (2Tim 1,7) élni, csak így leszünk képesek legyőzni félelmeinket. A hétköznapok döntéseiben, és a nagy élet-forduló pontokon is, amikor valóban, valami merőben újjal kell szembesülnünk.

Életünk minden napján maga az Úr, sőt, egyedül az Úr lehet a biztos pontunk, aki velünk van, aki szárnyával takarva véd, aki tenyerén hordoz, aki tenyerébe vés, aki megőriz minden utunkon. Egyedül vele és általa lehetünk képesek megélni, hogy nem kell félnünk és rettegnünk, mert vele felkészülhetünk az előttünk álló akadályokra, és vele megélhetjük, hogy félelem és rettegés nélkül állunk meg a legkülönbözőbb élethelyzetekben, mert Ő velünk van, csendes vizekhez terelget és felüdíti lelkünk.