Bűnvallás

⁵Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Isten országában (Ef 5,5)

Az élet egyik legnagyobb tragédiája, ha az ember úgy él, mintha nem volna Isten, vagy mintha teljesen mindegy volna, hogy létezik, vagy sem. Az ilyen hozzáállásból nem születik más, mint csak a jelenre és csak az önmagunkra figyelő élet, amelyben lassan nem csak az Isten veszik el, hanem a másik ember is. Olyan életet él így az ember, amelyben nem számít más, csak a ma és csak az én.

Bármennyire is szíven üt minket, ez az ember alapállása: mindannyian bűnösök vagyunk.  Nem háríthatjuk másra a figyelmet és felelősséget, nem takaródzhatunk Ádám és Éva tőlünk időben távoli bűnére, nem mutogathatunk a nyilvánvaló bűnösökre, mondván, az ő bűnük sokkal nagyobb, mint az enyém. Az imént felolvasott bűnök a te életedet és az én életemet is érintik. Neked és nekem egészen személyesen kell számba vennem mindazt, ami terheli az életemet. Neked és nekem személyesen kell meglátnom a feltámadt Krisztus világosságában, hogy mi miért bűn, vagyis Istentől és az emberektől elválasztó valóság az életemben.

Pál apostol felsorolása, amely valljuk be sok helyzetben és sok ember számára egyáltalán nem bűnnek tekintett cselekedet, pontosan azért bűn, mert a szeretet ellen vétenek. Azt a szeretet veszi általuk a gonosz célba, amely megjelent Krisztusban, és amely neked és nekem is egyértelművé akarja tenni: igen, bűnös vagy, de a kereszt neked is erőforrás lehet, mert tövébe leteheted minden terhedet, és naponként újra megtérhetsz Hozzá, Jézus Krisztushoz, aki önmagát adta értünk „áldozati ajándékul, az Istennek kedves illatként”, mint az Isten báránya.

Mert úgy tetszett az Istennek, hogy az ember izadtságszagú és folyton elbukó próbálkozása helyett egyszülött fiát áldozza fel a Golgotán, s egyszersmind lehetővé tegye neked és nekem, hogy szemeink szüntelenül az Úrra nézzenek, így meglátva elesettségünket, letegyük terheinket, s meglássuk a szabadító kegyelmet is.

Igehirdetés

¹Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, ²és éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk „áldozati ajándékul, az Istennek kedves illatként.” ³Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó; ⁴se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség: am nem illik, hanem inkább a hálaadás. ⁵Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Isten országában. ⁶Senki meg ne tévesszen titeket üres beszédével, hiszen éppen ezekért sújtja Isten haragja az engedetlenség fiait. ⁷Ne vegyetek tehát részt ezekben. ⁸Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. ⁹A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. (Ef 5,1-9)

Szemeim az Úrra néznek szüntelen – szól a mai nap zsoltárának első sora, s egyszersmind megadja ez a pár szó böjt harmadik vasárnapjának alaphangját: a keresztyén ember élete szüntelenül Krisztus keresztjén, Isten bárányán tájékozódik, s ez a fajta látásmód adja meg a hétköznapok rohanása között a Krisztus-követő életmódot.

Követni sok mindent és sok mindenkit lehet. Sőt sokféleképpen. Ha mindenki számba veszi hány különböző követés volt, vagy van az életében, akkor bizonyosan hosszas felsorolást tud tenni: követjük szüleinket, akiktől mintákat tanulunk, és akiket nézve – gyermekként – megtanultuk, hogyan kell mozogni ebben a világban. Követtük tanárainak, akik közül némelyek példamutatásukkal váltak követendő személyekké, mások pedig ellenpontként szerepelnek az életünkben, mint akiket soha nem akarunk követni. Követtünk és követünk olyan alakokat, akik lehetnek családtagok, ismerősök, vagy a történelem kiemelkedő szereplő, akik életükkel és tetteikkel kiérdemelték a figyelmünket. De követik sokan a mai korok „hőseit”, akik bár a történelem mérlegén könnyűnek bizonyulnak, de nézésükkel és járásukkal tömegeket szédítenek meg.

Követni lehet teljes odaadással, hogy életünket teljesen áthatja egy-egy ember utánzása, s már-már a Pál által is említett bálványimádás határát súroljuk, vagy éppen nyakig merülünk benne. Lehet felszínesen, csak a számunkra szimpatikus elemeket átvéve. Lehet egy életen át, és lehet ideig-óráig.

Valójában a történelem egyik nagy tanúsága, hogy ember-embert bármikor és bármi miatt képes követni. De azt is megtanulhatjuk az előttünk jártak példáján, hogy az egyik ember életének megoldása nem lehet az én életem megoldásává. Az egyik kor válasza nem alkalmazható az én koromra maradéktalanul.

Pál apostol ezzel szemben egy másfajta követést helyez a gyülekezet horizontjára: Isten követése, de nem félelemből, hanem szeretetben járva. Nem felszínes követésről, nem ideig-óráig tartó utána járásról, hanem teljes életet igénylő és odaadó követésről beszél, amelyben a hívő ember olyanná válik, mint a gyermek, aki utánozza szüleit, vagy mint a szónok, aki úgy válik egyre jobb és jobb előadóvá, hogy kiváló szónokokat hallgat. Pál apostol egyértelműen aláhúzza: példa nélkül nem lehet nevelni, de egyáltalán nem mindegy, milyen példát követünk.

Arra hívja a gyülekezet, hogy vegyék komolyan, megújult életük van. Ahogyan az előző vasárnap hallhattuk az első thesszaloniki levélben: szentek vagytok, vagyis Istenhez tartoztok, éppen ezért szükséges, hogy Krisztust kövessétek megújult életetekben, és róla vegyetek példát: éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket. Nem kell jobb példa, mint maga Krisztus, és nem vár tőlünk kevesebbet Isten, mint hogy mindenhol és mindenben őt kövessük: életvitelben, szenvedésben, engedelmességben, munkában, imádságban, és a mindent megalapozandó szeretetben. Pál erről beszél valójában a szeretethimnuszban is: semmi vagyok, ha életem minden egyes részét nem a Krisztusból fakadó szeretet alapozza meg. Az a szeretet, amelyből legalább három dolgot tanulhatunk meg saját életünkre vonatkozóan:

Krisztus szeretete önzetlen. Olyan szeretet, amely agapé, amelybe mindenki belefér, amely nem személyválogató, amely nem köti feltételekhez a meglétét. Amely nem önmagára figyel, hanem a másikra, amely akkor is képes szeretni, ha nem kap viszonzást. Krisztus szeretetéből megtanulhatjuk, hogy úgy kell szeretetben járnunk, hogy szeretjük azt is, aki nem méltó rá.

Krisztus szeretete önfeláldozó. Olyan szeretet, amely képes volt saját magát feláldozni azért, hogy neked és nekem is megadja az újrakezdés lehetőségét, a megújult életet. Az Ő szeretetéből megtanulhatjuk, hogy úgy kell szeretetben járnunk, hogy elfordulunk önmagunktól, és felfedezzük a másik embert, hogy a mi kezeink evangéliuma által neki is megadja Isten az új élet lehetőségét.

Krisztus szeretet békítő. Olyan isteni szeretet, amely képes volt helyreállítani az ember bűne miatt megromlott kapcsolatot Isten és az ember között, és ezáltal lehetővé tette azt is, hogy minden megromlott, megkeseredett és elhidegült emberi kapcsolat újra teljes egésszé legyen. Az Ő szeretetéből megtanulhatjuk, hogy hogy úgy kell szeretetben járnunk, hogy minden erönkkel igyekszünk a megbékést előmozdítani.

Csakis akkor lehetük képesek tehát a szeretetben járni, ha képesek vagyunk Krisztust követni, és képesek vagyunk újra és újra megvizsgálni az éltünket: mennyiben felel az meg a Krisztusban általad és általam megtapasztalt szeretetnek. És csakis akkor leszünk képesek szeretetben járni, ha egészen komolyan vesszük, egyedül a megbocsátó és önfeláldozó szeret volt képes minden addigit elsöpörni és egyedül Krisztus szeretet képes minket is naponként táplálni. Az ilyen megújult élet úgy lehetséges, hogy a világosság gyermekeihez illő életet élünk. Pál apostol levelében arra irányítja a figyelmünket, hogy egykor sötétség voltunk, vagyis Istentől teljesen eltávolodott életet életünk. Nem csak részben, nem csak volt bennünk valami kis sötétség a világosság mellett, hanem teljes mértékben sötétség voltunk. De megjelent a világ világossága, és fényességet hozott az életünkbe. A világosság gyermekei lettünk, vagyis – ahogy már mondtam – szentek, akik Istenhez tartoznak. Ez nem egyszerűen egy minőségi változás, nem a régi leporolása, nem frissítés, hanem teljes megújulás, újjászületés, amelyben már mi magunk is világosság vagyunk, mégpedig Krisztusban. A keresztyénség egyik legnagyobb titka ez: önmagamban elesett és bűnös ember vagyok, de Krisztusért, keresztségemtől fogva nem vagyok önmagam, mert benne vagyok, és benne magam is világosság vagyok, aki arra rendeltetett, hogy a világosság gyümölcseit teremje és felhagyjon mindennel, ami a sötétség cselekedete, ami elválaszt Istentől és emberektől, ami egyenesen a szeretet ellen való cselekvés.

Végül, de nem utolsó sorban, ne feledjük, hogy életünkben minden, ami emberi félrecsúszhat vagy magunk hibájából, vagy mások szándékából. Fenekestől felfordulhat az életünk, mégis egészen bizonyos vagyok afelől, hogy nincs olyan helyzet, amelyben ne találnánk okot a hálaadásra. Miért? Mert Krisztusban vagyunk. Isten Jézus Krisztuson keresztül mindig jelen van az életünkben. Többet ad, mint amennyit megérdemelnénk, és szüntelenül táplál minket végtelen szeretetével. Ha szemeink az Úrra néznek szüntelen, és mindezt meglátjuk saját életünkben, akkor szüntelen hálaadásra indulhat a szívünk, mert megtapasztaljuk, hogy a Krisztusban megjelent világosság valóságos szeretet mindannyiunk életében.

Ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. (1Kor 13,2)

A Szentírásban vannak olyan szakaszok, amelyek megértéséhez át kell verekednünk magunkat a szövegkörnyezeten, a mondatok hálóján, és ezzel együtt saját lelkünkön és értelmünkön is. De vannak olyan részek, amelyeket nem kell bonyolult teológiai vizsgálat alá vetni, mert - ahogyan Luther mondja - könnyű igék. Nem azért, mert könnyűnek találtatnak, mint a toll és elszállnak a levegőbe. Nem azért, mert könnyű lenne őket teljesíteni. Azért könnyűek, mert a bennük megfogalmazott tartalom egyértelmű: ezt kell tenned, ezt kell elfogadnod. Ez így van.

Ahogyan én látom, a ma embere - s talán ez most nem közhely - nehezen azonosul az ilyen direkt kijelentésekkel. Ezt van és kész. Nehezen azonosul, mert nem tud mit kezdeni azzal, ha vélt vagy valós szabadságában korlátozzák, és olyan dolgokat mondanak ki neki tényként és követendő normaként, amelyek adott esetben szöges ellentétben állnak a hétköznapok elveivel.

Nehezen azonosulunk, pedig vannak olyan mondatok és olyan elvek, amelyeket nem lehet megkerülni. Pál apostol a szeretet himnuszban egy ilyen sort, helyesebben egy ilyen alapot tár elénk: a szeretet-alapot. Arra figyelmeztet minket, hogy a szeretet legyen az alapja minden cselekedetünknek és egész hitünknek, mert nélküle semmik vagyunk. Nem a felületes szeretetről beszél. Nem a rózsaszín köd érzéséről, amely könnyen jön, és észrevétlenül múlik el, hanem az igazán mély, csontba rekesztett szeretetről.

Arról, ami nem is egyszerűen érzés, hanem egyfajta életmód és világlátás. Olyan alap, amelyhez te és én is bátran igazodhatunk egészen egyszerűen azért, mert belsőnkből fakad. Nem kell és nem is lehet ellene lázadni, mert akkor egyszersmind önmagunk ellen lázadnánk. Nem kell és nem is lehet neked és nekem gerjeszteni, mert eredete nem benned és bennem van, hanem Jézus Krisztusban. A Pál által megénekelt szeretet-alap attól lehet minden hitnek, minden bölcsességnek és minden gazdagságnak az alapja, hogy Krisztus keresztjén tájékozódik, és a naponkénti megtérés által maga a Szentlélek élteti.

Ha felismerük ezt a szeretet-alapot az életünkben, ha képes ennek a meglátása a szívünkre, lelkünkre és értelmünkre hatni, akkor nem egy kényszer-normát látunk benne, hanem olyan életmódot, amelyben jó megélni a mindennapokat, az emberi kapcsolatokat és az Istenhez való tartozásunkat.

Legvégül pedig még egy nézőpont: ha a szeretet-alap ott van az életemben a kereszt által, akkor kérdezni is tudok, és egyfajta gyónó imádságként számba tudom venni, mit tettem és mit nem tettem meg Krisztus-követésmben, ahol minden elmúlhat, de a hit, remény és szeretet megmarad.

Beszéltem-e szeretetlenül testvéreimmel, felebarátaimmal, miközben kegyesnek mutatkoztam, és azt a látszatot keltettem, hogy Krisztus tanítványa vagyok? Büszkélkedtem-e hitemmel, bölcsességemmel, erősségemmel úgy, hogy közben megfeledkeztem arról, hogy egyedül Krisztussal dicsekedhetem? Adakoztam-e szeretetlenül úgy, hogy nem a szükséget, hanem a felesleget néztem? Voltam-e türelmetlen, irigy? Voltam-e kérkedő, felfuvalkodott? Voltam-e bántó? Kerestem a magam hasznát másokéval szemben? Gerjedtem-e haragara? Felhánytorgattam-e a rosszat? Örültem-e a hamisságnak és más kárának? Hitetlen voltam-e? Türelmetlen voltam?

Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. (Zsolt 139,4)

Jó, ha ez ember megtapasztalja az életében az olyan emberi kapcsolatokat, amelyekben "egy húron pendülhetünk" a másik emberrel. Amikor nem kell kimondani, amire gondolunk, mert az apró mozdulatokból, a nézésekből, félszavakból, vagy egyszerűen minden jel nélkül a másik pontosan tudja, mire gondolunk, mit érzünk. Átélhetjük, hogy mit jelent úgy a másik ember mellett lenni, hogy szinte egyek vagyunk. Nem kell hosszasan magyarázni a szándékot, nem kell megosztani minden kusza érzést, mert a másik pontosan ismeri a helyzetünket. Ez az érzés egyáltalán nem tolakodó, nem a vesébe látás érzése, hanem a megértettség és szeretettség megélése a hétköznapok kapcsolataiban.

Imádkozni annyit jelent, mint kapcsolatot létesíteni az Istennel. Hiszem, hogy a keresztyénség egyik legnagyobb kincse az imádság. Azért, mert általa Atyaként szólíthatjuk meg az Istent. Azért, mert a fentihez nagyon módon, sőt merem mondani, hogy emberileg megfoghatatlan módon érezhetjük: meghallgatnak minket.

Erről beszél a zsoltáros az Istennel: Isten minden képzeletet felülmúló módon hallgat meg minket. Ott van velünk életünk minden napján, és arra hív, hogy lépjünk be egészen bátran a belső szobába, és éljünk aktív imádságos életet. Kulcsoljuk össze a kezünket abban a bizonyosságban, hogy Istent bátran megszólíthatjuk, mégpedig Atyaként.

Életünk minden napján, és minden helyzetében fontos bíztatás ez: még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod. Nem kell fecsegni, nem kell bonyolult körmondatokban megszólítani Istent, mert Ő pontosan ismeri a szívünk szándékát. Mégis arra hív minket, hogy beszéljünk neki magunkról bátran: kérjünk, adjunk hálát és vigyünk elé minden vívódást, mert Ő meghallgat minket. De soha ne feledjük: nyitott fül kell a válasz meghallására.

15Azokban a napokban felállt Péter a testvérek körében, amikor mintegy százhúsz főnyi sokaság is volt velük együtt, és így szólt: 16„Atyámfiai, férfiak! Be kellett teljesednie az Írásból annak, amit előre megmondott a Szentlélek Dávid szája által Júdásról, aki vezetője lett azoknak, akik elfogták Jézust; 17közénk tartozott, és részt kapott ebből a szolgálatból. 18Ez azután mezőt szerzett ennek a gonosztettnek jutalmából, de fejjel lezuhant, kettészakadt derékban, és egész belső része kifordult. 19Közismertté is vált ez Jeruzsálem lakói előtt, ezért nevezték el azt a mezőt a maguk nyelvén Akeldamának, azaz Vérmezőnek. 20Így van megírva a Zsoltárok könyvében: Legyen a szállása pusztává, és lakó ne legyen benne, tisztségét pedig más vegye át. 21Szükséges tehát, hogy azok közül a férfiak közül, akik egész idő alatt együtt voltak velünk, amíg közöttünk járt az Úr Jézus, 22kezdve a János keresztségétől addig a napig, amelyen felvitetett tőlünk: még valaki tanúja legyen velünk együtt az ő feltámadásának.” 23Ekkor felállítottak kettőt: Józsefet, más néven Barsabbást, akinek mellékneve Jusztusz volt, és Mátyást, 24és így imádkoztak: „Urunk, minden szív ismerője, te jelöld ki e kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál magadnak, 25hogy megkapja ebben a szolgálatban és apostolságban azt a helyet, amelyet Júdás elhagyott, hogy az őt megillető helyre jusson.” 26Ekkor sorsot vetettek rájuk: a sors Mátyásra esett, és a tizenegy apostol közé sorolták őt.
(ApCsel 1,15-26)

Mit jelent küldöttnek lenni? Keresztyéni életünkben, Krisztus követésünkben minden nap fel kell tenni ezt a kérdést saját magunk számára. Mit jelent az, hogy téged és engem, férfiakat és nőket, fiatalokat és időseket, a legkülönbözőbb lelkiségekből és gondolkodásokból, különböző tudással és irányultsággal, elhívott és elküldött a mindenható Isten? Fontos kérdés, mert akkor tudunk szolgálatunkban megállni, ha ezt a kérdést meg tudjuk válaszolni, és akkor tudunk folytonosan megújulni szolgálatunkban, ha képesek vagyunk visszatérni ahhoz a pillanathoz, amikor minket személyesen megszólított a mindenható Isten.

Küldöttségünk felismerése és a folytonos megújulás egészen személyes feladat. Ezt nem lehet tankönyvekből megtanulni, nem lehet a más példáját maradéktalanul ráhúzni saját életemre. Neked és nekem személyesen kell végig járnunk azt az utat, amely elvezet egészen odáig, hogy mit vár tőled és tőlem a mindenható Isten, hol van az életükben a szolgálat helye. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy Isten mindenkit feladattal bízott meg: végezze becsületesen saját hivatását, amelyhez megkapta a szükséges talentumokat, és emellett, helyesebben ezzel is hirdesse Isten szabadító kegyelemét. Téves az a gondolat, hogy csak az egyház hivatalos szolgáinak, az elhívott lelkészeknek, papoknak, hittantanároknak, kántoroknak, presbitereknek kell tanúságot tenniük. Az evangéliumok lapjain is ott vannak azok a példák, a századosok, az ex-betegek, a Zákeusok, akik megmaradtak saját helyükön, de életük gyökeresen megváltozott. Lehet és kell is hirdetni minden keresztyén embernek, hogy tanítvány vagyok, Istenhez tartozom, akit Jézus Krisztus nevében Atyának szólíthatok, és Atyaként szerethetek.

De mindig voltak olyan emberek az egyház történetében, kezdve már János keresztségtől, de különösen az első pünkösdtől, akik megszólítottságuk pillanatától egész életüket oda szánták Isten szolgálatára. Akiknek hivatássá vált az apostoli életforma, vagyis az, hogy Jézus Krisztus elküldte őket a világba, hogy minden embert tanítvánnyá tegyenek, és tanítsák őket, hogy megtartsák mindazt, amit Jézus parancsolt az őt megismerőknek. Apostolnak, hivatásos követőnek lenni egész embert igénylő, és embert próbáló feladat. Talán ezért is van az, hogy az egyház a mai napig gondosan ügyel arra, hogy kiket bíz meg az ige hivatalos szolgálatának a feladatával.

Valójában ezt a gondos kiválasztást látjuk magunk előtt a mai történetben, Mátyás apostollá választásában is. Mátyás ünnepét az egyház a korai időktől számon tartja, még akkor is, ha azok közép az apostolok közé tartozik, akikről keveset tudunk a Szentírás alapján. Amit viszont tudunk, az számunkra arról beszél, hogy mit jelent Krisztus tanítványának lenni, és különösen mit jelent apostolnak lenni.

Péter apostol egyik első nagy beszéde hangzott el a korai, már Mennybemenetel utáni, de még Pünkösd előtti gyülekezet előtt. Akik tele voltak félelemmel, akik még nem kapták meg a Szentlelket, mint egyfajta indítást, akiket még csak most hagyott magukra a Mester, de akik érezték, hogy Júdás helye nem maradhat üresen.

Nem maradhat üresen, mert Jézus 12 tanítványt választott ki, hogy bírák legyen Izrael tizenkét törzse felett (Mt 19,28). Nem maradhat üresen, de nem mindegy, hogy ki tölti be az üresen maradt apostoli helyet. Csupán két olyan tanítvány a nagy tanítványi körön belül, aki megfelel a feltételnek: János keresztségétől egészen a Mennybemenetelig tanú legyen. Csupán két emberre igaz ez a feltétel: Józsefre és Mátyásra. Miért a feltétel? Mert hiteles tanukra van szükség. Olyan emberekre, akik láttak a csodákat, hallották a tanításokat, találkoztak a Feltámadottal, és így szívből jövő módon tudnak tanúságot tenni.

A végső kiválasztás azonban ebben az esetben sem az emberé, hanem mindig Isten. Ő az, akit egyfaja istenítéletre hívnak, hiszen sorsvetéssel döntik el, kettejük közül ki legyen apostol, és a tizenkettes kör új tagja. Isten adja meg a végső szót a döntés felett, és Isten az, aki a többi apostollal együtt Mátyást is erősíteni fogja a szolgálatban, és útnak indítja, hogy általa is hirdesse az evangéliumot a föld végső határáig. Szolgálatáról és későbbi életéről keveset tudunk. A hagyomány szerint mártír hal, mert ő sem tudja megtagadni azt, aki szolgálatra indítja. Utolsó mondta a hagyomány szerint ez volt: ,,A gaztettekről, amelyekkel vádoltok, nem sokat tudok mondani, mert kereszténynek lenni nem gaztett, hanem a legnagyobb dicsőség!''

Böjt van. Az emlékezés hete. S Mátyás apostol példáján a mi kérdésünk ez lehet: meg tudok-e állni a szolgálatomban? El tudok-e indulni, ha érzem Isten hívását azon a helyen, ahova Isten helyezett engem? Meg tudom-e élni a saját életemben, a saját hivatásomban keresztyénségemet, Krisztus-követésemet? Meg tudom-e élni úgy a munkámat, hogy az hivatás a számomra: olyan életforma, amelybe minden Istentől kapott tehetségemet beleteszem, és olyan keresztyéni életforma, amelyben azt is megmutatom, hogy nem a magam erejében bízom, hanem Isten kegyelmében és irgalmában. Erre kell szüntelenül emlékeznünk: Isten megváltott minket kegyelméből, irgalmából és követésre hívott el minket. Azért, hogy általunk minden ember meghallja a hívást, és Krisztus testéhez tartozzon, ahol minden tagnak saját feladata van, de egy a fej, maga a győzedelmes Krisztus.

 Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem! (Zsolt 51,13)

Dávid zsoltára igazi böjti imádság. Az emlékezés és az emlékeztetés szavai szólalnak meg benne. A bűnbe esett király megtapasztalhatja életében, hogy mit jelent megváltottnak lenni, mit jelent, amikor Isten kegyelméből emlékezteti az embert bűneire, de nem azért, hogy eltaszítsa magától, hanem azért, hogy hozzá forduljon.

Ebből az emberileg talán érthetetlen helyzetből fakad a semmivel össze nem hasonlítható öröm: a megváltottság érzése. A naponként megélt tény, hogy Krisztus érted és értem, minden emberért személyesen vállalta a kereszthalált. Ez teszi lehetővé a kapcsolatot az Atyával, és valójában ez állítja helyre a kapcsolatot a másik emberrel is. Ha az ember megtapasztalja ezt az oda forduló kegyelmet az életében, akkor nem tud mást tenni, nem fog mást tenni, mint imára kulcsolja e kezét, hálát ad Istennek végtelen szeretetéért, és kéri, hogy minden mulasztását, minden bűnét fedezze el, és ne forduljon el tőle emberi gyarlóséga miatt.

Dávid, a király ezt tapasztalja meg életében, miután Nátán emlékezteti bűnére. Valójában a történetben mindkét emberi szereplő személye és viselkedése hangsúlyos: Nátán, aki engedelmeskedik az isteni küldésnek, és képes emlékeztetni Dávidot tettei súlyára és Dávid, aki Nátán példázata alapján képes emlékezni arra, hogy tettével mindenek előtt Isten színe előtt bukott el.

De Dávid nem csak az elbukást látja meg életében, hanem a szabadulás lehetőségét is, amely nem az emberi erőből következik. Nem azért van szükség Dávid bűne után a böjtre, mert ezzel eszközölné ki a bűnbocsánatot, hanem azért, hogy felismerje az életében munkálkodó Istent. Dávid meglátja a szabadulás egyedüli lehetőségét: Isten kegyelme. Mert egyedül a kegyelem által állhat meg az ember Isten színe előtt, és egyedül a kegyelem által adathat meg neked és nekem az új élet lehetősége.

Az új életben pedig tovább lendülésre is lehetőség van. Olyan Krisztust követő életre, amelyben beszélek a szabadításról a másik embernek. Annak, akivel éppen találkoztam. Tanítani akarom az Úr útjaira a rám bízottakat, és hirdetem, hogy egyedül igaz bűnbánatból születik a szabadulás. Egyedül az Úr az, aki felépíti a te és az énéletem kőfalait, hogy igaz istentiszteletre indítson minket. Erre pedig minden nap lehetőségünk van.