¹⁶Átvették tehát Jézust, ¹⁷ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. ¹⁸Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. ¹⁹Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. ²⁰A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. ²¹A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: „Ne azt írd: A zsidók királya! - hanem ahogyan ő mondotta: A zsidók királya vagyok.” ²²Pilátus így válaszolt: „Amit megírtam, megírtam.” ²³A katonák pedig, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. Fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve. ²⁴Ekkor ezt mondták egymásnak: „Ne hasítsuk el, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így teljesedett be az Írás: „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák. ²⁵Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, valamint a magdalai Mária. ²⁶Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” ²⁷Azután így szólt a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. ²⁸Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” ²⁹Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. ³⁰Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte lelkét. (Jn 19,16-30)

Halld meg Izrael, az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr! Az ószövetség vallásgyakorlatának egyik szilárd sarokköve volt ez a mondat, helyesebben annak ismételgetése, folytonosan szem előtt tartása azért, hogy az ember ne tudja megkerülni, azért hogy folyamatosan ott legyen Izrael népének minden egyes tagjának a szíve közepében, hogy ki az Istenünk, ki az egyedüli Úr, ki az, aki megszabadította őket az egyiptomi rabszolgaságból, ki az, aki nekik ígérte örökségül Kánaán egész földjét. A zsidó nép számára fontos volt, hogy így ragadják meg a szabadítás emberileg megfoghatatlan üzenetét, és nagypéntek ünnepén nekünk is így kell a kereszt felé fordulnunk.

Nagypéntek nem a mellébeszélés ideje. Nagypénteket nem kell és nem is lehet boncolgatni, hanem évről-évre, újra és újra ismételgetnünk kell benne a kereszt valóságát. Egyedül azt lehet, és azt kell hangsúlyozni, hogy nagypéntek és egész hitünk középpontja a kereszt megújító ereje. A keresztben minden ember számára nyilvánvalóvá válhat, hogy Isten ügyét, az ő dolgait nem az értelemmel kell vizsgálni, nem a tudálékos oldalunkkal kell megközelíteni, amely mindenhol és mindenben az értelmet, a miértet keresi. Nagypéntek és a kereszt a zsidók számára botrány, mert az nem lehet, hogy így, szolgai formában, önmagát utolsónak nyilvánítva, alázatosan és szenvedő valóságos emberként jön el a Messiás. Nagypéntek és a kereszt a görögök, a pogányok, és bátran mondhatjuk, hogy a jelenkori héroszokat gyártó emberek számára bolondág, mert nincs benne semmi dicsőség, nincs benne semmi felség, és nincs benne semmi törtetés, csak alázat, szolgálat, és szeretet. A kereszt evangéliumának megújító ereje egyedül Lélekkel, az általa ébresztett és táplált hit által ragadható meg, és benne az isteni szeretet páratlan csodája tapasztalható meg újra és újra. Nagypéntek és a szent kereszt csodája ugyanis nem egyszeri istentapasztalat. A benne hozzánk közel lépő Krisztus evangéliuma mindig aktuális, mindig friss, és mindig személyes. Nem rendezhető le egyszeri találkozással, nem merülhet ki abban, hogy pusztán nagypénteken vagyunk ott a kereszt tövében, mert Krisztus-követésünk, keresztségünkben megkapott, és konfirmációnkban vagy bérmálásunkban tudatosan kimondott hitvallásunk arra kötelez minket, hogy naponként a kereszt evangéliumából merítsünk erőt. Naponként egészen komolyan vegyük, hogy keresztyénnek lenni naponkénti áldott kereszthordozás, amelyben maga a Krisztus az útitársunk, aki saját keresztjét helyezi életünk középpontjába, hogy abból éljünk.

Krisztus keresztje kétezer éve ott lehet minden egyes keresztyén ember szíve közepében. Azért, hogy meglássuk, hogy valójában erre mutatott minden a teremtés kezdete óta és erre kell mutatni mindennek nagypéntek után. János passiótörténetének felolvasott szakaszában is erre láthatunk bizonyosságot. Nincs mellébeszélés, nincs magyarázkodás, csak a tiszta evangéliumi üzenet, az események szinte tényszerű felsorolása. A szavak és mondatok mögött azonban János apostol hitvallása húzódik meg: minden a keresztre mutat még akkor is, ha erről a szereplők nem vesznek tudomást. Még a látszólag jelentéktelen mondatok mögött is prófétai jövendölések beteljesedését láttatja az apostol, és ezzel összekapcsolja az ó-, és a nagycsütörtökön kimondott és a kereszten megköttetett újszövetséget, amelynek valójában minden története Istenre mutat, sőt Isten egy pillanatra sem engedi ki a kezéből a dolgokat. Ezért tanúskodhat a passiótörténet legjelentéktelenebbnek tűnő eseménye is a kereszt győzelméről.

Az egész történet arról beszél számunkra, hogy a Jézus felől áradó isteni szeretetnek, az agapénak semmi sem állhatta útját, és semmi sem szabhatott gátat. A keresztben az a hihetetlen üzenet fogalmazódik meg, hogy Isten nem az emberi gondolkodás szerint elvárt módon, nem a mi gyengeségünkre és bűnös természetünkre bízza a megváltás művet, hanem úgy látta jónak, hogy saját fia halála és feltámadása által állítja helyre a viszonyt az ember bűne miatt tőle elszakadt világtól. Ennél nagyobb kegyelem nincs. Ember nem tudta elképzelni, kifejezni sem képes, hogy Isten  ekkora szeretettel van a világ iránt. Ezért prófétálhatja Ézsaiás: ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt lett volna nyilvánvaló az Úr hatalma.

És ebbe az irányba mutat nagypéntek minden egyes eseménye. Tudtán kívül még Pilátus is a kereszt győzelméről beszél. Három nyelven feliratot készített: Jesus Nazarenus Rex Judeorum. Ezzel pedig egész Jeruzsálem számára tudtán kívül az evangéliumot hirdette. A korábban bizonytalan helytartó a zsidó főpapok kérése ellenére – változtassa meg a feliratot – kitart: amit megírtam, megírtam. A cselekvés így végleg befejezett és örök időkre olvasható: A Názáreti Jézus a zsidók királya. Bár a mondat gúnnyal és cinizmussal született mégis az igaz király képe rajzolódik ki belőle. Akik megirattatták azok királysága köddé lett, ellepte a por és átrohantak rajta a századok. De akiről megírták, annak királysága kétezer éve fennáll, és a kereszt győzedelmesen hirdeti, hogy benne Jézus az Úr és a Király.

Tudtukon kívül a Jézust keresztre feszítő katonák is a kereszt győzelméről, és arról tanúskodnak, hogy minden tudatosan történt, Isten hatalmas tervébe illeszkedve. Megosztoznak Jézus felső ruháján, egybe szőtt, varratlan alsó ruhájára pedig sorsot vetetettek. Hogy beteljesedjék a próféta szava, hogy még ezzel a látszólag jelentéktelen, abszolút emberi tettel is Isten dicsőségét hirdessék a kereszt népe számára.

A kereszt győzelméről tanúskodik a kereszt tövében helyet foglaló tanítvány. Mert valaki egészen a keresztig kísérte Jézust. A tanítványok nagy része nem így tett. Messzire futottak. Ki rögtön a Gecsemáné kerti elfogatás után, ki később. Péter megtagadta, Júdás már elárulta a Mestert, s a tanítványok többségének a fejében vélhetőleg értetlenség uralkodik. De János ott van a kereszt tövében, és tanúja lesz a mérhetetlen Isteni szeretetnek, amely a kereszten függő Jézus felől árad. Jézus Máriát erre a tanítványra bízza. Ez nem egyszerűen az édesanyáról való gondoskodás, hanem annak a bizonyítéka, hogy Jézus Krisztus Jánost és minden egyes tanítványt testvérünkké fogad. A bűntelen Isten fia a bűnös embert. Ezáltal a testvéri kapcsolat által tudjuk megélni, hogy mekkora szeretet árad felénk a kereszt felől. Ebben válik kézzel foghatóvá a másik emberrel való kapcsolatunkban, hiszen arról fogja megtudni az egész világ, hogy Jézus tanítványai vagyunk, ha szeretjük egymást.

Nagypéntek eseményeinek egész sora Isten tudatos megváltó művéről, Jézus tudatosan vállalt szenvedéséről és haláláról, és a kereszt győzelméről beszél. Ezért keresztény emberként nem tehetünk mást, mint egyszerre bűnbánó és hálatelt szívvel állunk meg a keresztfa tövében.

Bűnbánattal. Mert ha mindezt Lélekkel vizsgáljuk, vagyis nem értelmünkkel akarjuk kikutatni, hanem engedjük, hogy a nagypénteki események valóban a szívünket és a lelkünket érintse meg, akkor bűnbánatra kell, hogy induljon a szívünk. Mert a kereszt a bűneink miatt állt ott a Golgotán, a megfeszített érted és értem harcolt a gonosz hatalmával szemben. Ő bűnhődött, hogy neked és nekem legyen békességem. Ez pedig össze kell, hogy törjön, mert fel kell ismernem, hogy nekem kellene naponként ott lennem a Golgotán, nekem, bűnös embernek, aki képtelen vagyok akár csak a legapróbb parancsolatokat betartani, aki képtelen vagyok akár csak egy millimétert mozdulni önön erőmből a mindenható Isten felé. A kereszt összetör. A keresztben megnyert látásban éppen ezért nem Jézus kell siratni, hanem saját magunkat.

De ebben az összetört állapotban szólal meg a kereszt evangéliuma. Mert nem örök gyászra, nem letargikus állapotra, hanem megtérésre szomorodunk meg írja Pál a korinthusi gyülekezetnek. Jézus keresztjének tövében hála telt szívvel állhatunk meg, mert értünk van a diadal. Így kellett megdicsőülnie a Krisztusnak, hogy nekünk életünk legyen. A keresztyén ember élete nem áll meg nagypéntek csendjében, hanem tovább vezet egy olyan életbe, amely naponként megújulhat. Olyan életbe, amelyből nem tűnik el a kereszt, hanem szilárdan áll annak közepében. Olyan életbe, amely itt a földön szeretettel és türelemmel teljes kereszthordozást jelent. Olyan életbe, amelynek minden egyes döntését, minden egyes tettét és szavát a kereszten mérhetjük le. Nem attól leszünk jó keresztyének, ha folyton kibúvókat keresünk és meg akarjuk spórolni a keresztet, hanem akkor leszünk hű tanítványok, ha képesek vagyunk újra és újra a kereszten keresztül tájékozódni, és mindent azon lemérni.

Nagypéntek csúcspontja egyetlen szó: elvégeztetett. Ebben az egy szóban minden benne van: karácsony testté lételének csodája, ahol a jászolbölcsőben már láthatjuk a keresztfát. János keresztsége, ahol a bűntelen Jézus közösséget vállalt veled és velem, bűnös emberrel. Az elhívási történetek, ahol Jézus megmutatta: mellette mindenkinek helye van. Virágvasárnap alázatos dicsősége, amikor királyként vonult be az életünkbe. Az utolsó vacsora asztalközössége, amely hirdeti, hogy Ő testével és vérével táplál téged és engem. A Gecsemáné küzdelmes imádsága, amelyben Jézus érünk, emberekért könyörög, Júdás árulása, Péter tagadása, Pilátus emberi számításai, a főpapok fanatizmusa, a tanítványok erőtlensége, a korbácsok csattanása és a kereszt terhe. Ebben az egy szóban, amelyet Jézus utoljára kimondott a kereszten minden benne van. Ez a felkiáltás nem egy fájdalmas felkiáltás, hanem pont az Isteni terv végére, mert az Ő akarata célhoz ért.

A kereszten nem egy élet veszett el, hanem sokaké megtaláltatott. A kereszt megnyitotta az utat az Atyához, megnyitotta az utat az örök élet felé. A kereszt örök érvényűen hirdeti: teljes a diadal Krisztus által.

Ezért halld meg keresztre tekintő gyülekezet Krisztus a mi győzelmünk, egyedül Krisztus.

Jézus mondta: Egy embernek volt két fia. Az elsőhöz fordulva ezt mondta:
Fiam, menj el, dolgozz ma a szőlőben! Ő így felelt: Nem akarok.
Később azonban meggondolta magát, és elment. (Mt 21,28-29)

Nem akarok. Kemény és egyértelmű válasz. Válasz a hívásra, válasz a munkára biztatásra. Annak a teljesen nyilvánvaló kifejezése, hogy más úton akarok járni. Mert nincs kedved, képességem, akaratom, szándékom, időm, vagy bármi másom, amit fontosnak tartok a feladat elvégzéséhez. Valamiért terelni akarok. Valamiért hárítom magamtól nem csak a feladatot, hanem az azt rám bízó személyt is.

Nem akarok. Még akkor sem, ha maga a Mester bízna meg feladattal. mert annyi minden fontosabb és kedvesebb lehet körülöttem. Annyira könnyebb megfelelni másoknak. Közvéleménynek, politikának, családnak, barátnak, saját magamnak. Nem kell találgatni, nem kell gondolkodni, mert a másik szemébe, reakcióiba lehet nézni, amelyeket valljuk be, könnyű, de legalábbis könnyebb felismerni, mint az Isten útját. Nem akarok. Ez a mondat minden emberé. A tied és az enyém. Nem azért mert képtelen vagyunk akarni, hanem azért, mert magunktól képtelenek vagyunk az Isten előtti jót akarni.

De van Valaki a nem akarok túlpartján. Maga az Isten. Aki vámszedőket, bűnösöket, paráznákat, betegeket, sérült életű embereket, téged és engem keres. Azért, hogy alkalmassá tegyen a jelzők nélküli életre. Azért, hogy akadálymentesítse az életünket. Azért, hogy Lelkével képessé tegyen a jó akarására. Hogy mindenhol Őt keressük, és mindenki felé Őt mutassuk meg. Hogy felismerjük, alkalmasak vagyunk a munkára, az Ő szolgálatára. Hogy felismerjük, Ő szeret minket és mindenkit magához hív. Nem azért, hogy mint jelzett emberek éljünk Vele, hanem azért, hogy megváltozzon az életünk, és bűneinktől szabadulva hozzá tartozzunk. Mert Ő halálával és feltámadásával megváltott minket.

Akarom, amit Te Uram, és megyek arra, amerre Te küldesz engem.

7Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek. 8Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked - mondja megváltó Urad. 9Mert úgy teszek, mint Noé idejében: Ahogyan megesküdtem, hogy nem árasztja el Noé özönvize többé a földet, úgy esküszöm meg most, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé. 10Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő Urad. (Ézs 54,7-10)

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim a Jézus Krisztusban. A böjti idő fele után jó megállni egy pillanatra, és megvizsgálni: hova jutottunk? Valóban sikerült-e az elmúlt napokban és hetekben a lemondáson túl, vagy inkább ahelyett sokkal inkább Istenre figyelni, és így készülni az előttünk álló nagyheti időszakra és húsvét ünnepére? Fontos ez a megállás, önvizsgálat, mert ha most képesek vagyunk megtenni, akkor talán képesek leszünk életünk minden napján. Hiszen valójában erre kell hogy tanítson minket a böjt az idei évben is: naponkénti megállás és számvetés az Isten színe előtt. Miben voltam engedetlen vagy engedelmes? Miben követtem őt és miben kevésbé? Szerettem-e a másik embert vagy éppen elhanyagoltam? És a mai ige alapján: figyeltem-e az ő szavára, bíztam-e benne teljesen, és örültem-e a benne megtapasztalt végtelen hűségnek, vagy éppen máshonnan vártam útmutatást, reménységet és örömöt?

Böjt és öröm. A két fogalom sok ember számára talán nem említhető egy lapon. Mert hogyan is lehetne az valóság, hogy a lemondás, önsanyargatás, nem magamra figyelés örömöt eredményez az életemben. Laetare vasárnapjának hete ezzel szemben pontosan erről beszél: örülhetek az Úrban, mert valami egészen rendkívüli dolgot tapasztaltam meg. De ez csak akkor lehet az elmének és a léleknek a valósága, ha képesek vagyunk megtenni azt az önvizsgálatot, amelyről az imént beszéltem. Ha képesek vagyunk megállni egy pillanatra – még a böjti úton is, de keresztyén életünk minden napján – és áttekinteni, hogy mennyire igaz az életemre: szemeim szüntelenül az Úrra néznek.

A keresztyén ember életének egyik legnehezebb pillanata az, amikor először tapasztaja meg az elhagyottság érzését. Amikor a kísértő a szívébe ületi: nincs vele az Isten. Amikor azt éli meg, mintha minden hit és bizalom hiába való volna, mert amellett, hogy semmi sem akar sikerülni még a hitem is ingadozik. Ezekben a pillanatokban különösen fontos, hogy mennyire voltunk/vagyunk aktív imádságos kapcsolatban az Istennel. Ez pedig nem tud másból fakadni, mint a folytonos önvizsgálatból és elhatározásból: ma is Istennel akarom élni az életem. Ha emlékeztetjük magunkat, akár a felolvasott ézsaiási prófécia szavaival: Isten hozzánk való hűsége nem szűnik meg, mégpedig azért, mert velünk van Krisztus, mert személyes szabadítást tapasztalhattunk meg.

A fogságban lévő zsidó népnek is szüksége volt erre az emlékeztetésre: Isten nem hagyta el őket. Ha áttekintjünk az ószövetséget, a benne leírt történeteket, amelyek Isten és egy nép rendkívül színes kapcsolatának eseményeit elevenítik meg előttünk, akkor sokszor lehet az az érzésünk, hogy ezek a mi életünknek, és a mi Istenkapcsolatunknak a történetei. Mert bár mi nem vagyunk fogságban a szó fizikai értelmében, nem kapunk vizet a sziklából, nem válik szét előttünk a tenger, de megtapasztaljuk újra és újra a minden értelmet meghaladó szabadítást, egyedül Isten kegyelméből.

A zsidó nép ezt egészen kézzel fogható módon tapasztalta meg, hiszen a fogság után hazajuthattak. Az a nép, aki talán már el is felejtette mit jelent az Istennel való kapcsolat, mit jelent az áldozat – hiszen messze voltak a Templomtól - , mit jelent az, hogy ők a választott nép, számtalan tévelygésük, bálványimádásuk és vétkük ellenére megtapasztalhatták, hogy velük van az Isten, és haza viszi őket Jeruzsálembe, hogy örömük lehessen.

Mi pedig, és minden Húsvét utáni ember megtapasztalhatjuk, hogy minden bűnünk, minden gyarlóságunk, ellenére lehajolt hozzánk az Isten, mert érted és értem küldte el Fiát, érted és értem áldozta fel. Nem téged és nem engem sújtott a túláradó harag, sőt nem neked és nem nekem kell kimondanom, hogy „Éli, éli lama sabaktani – Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!” mert ezt Jézus megtette helyetted és helyettem. A Golgota, a kereszt valóságos evangéliuma az, hogy – Ézsaiás szavaival élve – az Úr őt, Krisztust sújtotta mindannyiunk vétke miatt.

Ezért lehet személyes öröm, böjti, vagyis az Istenre való figyelésből származó öröm, hogy Isten nem haraszik ránk és nem dorgál meg minket. Ezért kell komolyan vennünk, hogy valóban van bűnbocsánat. Nem csak amolyan emberi módon, hogy igen megbocsátok, de az orrod alá dörgölöm vétkedet, ha úgy hozza az élet. Hanem valóságos bocsánat, amely egyet jelent a hátak mögé dobott vétkekkel.

Ezt az evangéliumot élhetjük mindannyian, ha képesek vagyunk az önvizsgálatra, és a nyitott füllel és szívvel való járásra. Mert pontosan ez sugárzik a kereszt, a Golgota felől életünk minden napján. Minden más elmúlik az életünkben. Minden más, ami biztos pontnak, kapaszkodónak tűnik. Hegyek és halmok. Közösségek és emberi kapcsolatok. Szeretett anyagi dolgok, amelyekhez szívesen ragaszkodunk. Egy valami nem múlik el: ez pedig a kereszt valósága, amely mindenkor biztos pont, és amely mindenkor örömöt adhat a szívünkbe.

Tiszteld apádat és anyádat. (2Móz 20,12)

Életünk során számtalan ember határozza meg azt, hogy merre felé tarunk. Szülők és nagyszülők. Tanárok és főnökök. Sokan, akik e világ rendje szerint felettünk állnak, akiknek a szavait követni kell, de nem szolgai módon. Akiknek az élete példa lehet számunkra, de nem feltétel nélkül követendő módon.

Számomra a tízparancsolat naponként tükör: ezt kellene tennem és mit teszek ehhez képest. Tükör, de abban az értelemben, hogy ha Krisztushoz tartozom, akkor hogyan kellene élem az életem. Ennek megfelelően sokkal kifejezőbbek a mondatok, ha nem felszólításként értelmezem őket, hanem egyszerűen az első parancsolatból kifejtett kijelentésként. Úgy is mondhatnám, hogy minden egyes parancsolat magától értetődő tény, ha Istennel járom az életem. Én vagyok az Úr a te Istened, nincs más Istened rajtam kívül, ezért tiszteled apádat és anyádat.

Ennek tükrében pedig nyilvánvaló, hogy hol csúszik el szüleinkkel, tanárainkkal, főnökeinkkel szembeni tiszteletünk: ott, hogy alapvetően nincs helyén az életünk. Nem azért megyünk szüleink, tanáraink és főnökeink ellenében sokszor szánt szándékkal, mert ne tudnánk, hogy jót akarnak, hogy támogatni és tanítani akarnak, hanem azért, mert rossz alapon áll a lábunk. Mert már az első parancsolaton is elbukunk. Önmagunktól ezért képtelenek lehetünk a helyes tiszteletre.

Krisztussal járva ezzel szemben képesek lehetünk helyes alapot találni az életünknek, és ezen megállva naponként helyére tenni a szülővel, tanárral, főnökkel, vezetővel szembeni tiszteletünket: nem azért követem őket, nem azért engedelmeskedem, mert tökéletesek, mert mindent jobban tudnak, vagy mert egyszerűen ezt kell tennem. Hanem azért, mert nem véletlen vannak felettem. De azt sem felejtem el, hogy soha nem cselekszem a lelkiismeretem és Krisztus ellen, még akkor sem, ha ők mondják nekem. Hogyan áll akkor össze a kép? Úgy, hogy a saját helyemen, amikor én vagyok a szülő, tanár, főnök, vezető szintén Krisztust követem, és úgy szeretem a rámbízottakat, ahogyan Krisztus szereti az egyházat.

Aki az eke szervára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. (Lk 9,62)

Nem túlzás azt állítani, hogy Jézus megjelenésével, a világ életében és a személyes életünkben is egy egészen új korszak és egy egészen új világlátás vette kezdetét. Azért, mert a megváltottság állapotban élhetjük az életünket. Azért, mert megszólítottak lehetünk. Azért, mert egészen személyes szólt és szól hozzánk az Isten, mégpedig olyan módon, ahogyan a világ nem gondolta volna: a kereszt dicsőségében.

Ez a személyesen hozzád és hozzám szólás azonban nem egyszerűn a nagy testvér távolról irányítása, nem egyszerűen egy marionett művész rángatása, és nem is pusztába kiáltott szó. Isten és ember kapcsolata mindig kölcsönös, és mindig dinamikus. Olyan kapcsolat, amelyben folyton mozgásban van felénk az Istenek, és folyton mozgásban vagyunk mi magunk is.

Talán a ma emberének már nem mond sokat a Jézus által használt földművelés képe: miért probléma, ha a szántás, a munkavégzés közben hátra tekinget az ember? Azért, mert a bármilyen munkát végző és folyton visszanéző ember elvéti a célt, és ezért letér az útjáról.

A keresztyén ember csakis úgy maradhat meg a Krisztus-követésben, ha szeme szüntelen az Úrra néz, ha életének minden napján képes megmaradni az Istennel való dinamikus kapcsolatban, ha minden cselekedetét és beszédét, tervét és elvégzett munkáját a kereszt mérlegén méri le. Ez keresztyéni életünk minden napjának mértéke, de akkor se lankadjunk, ha erőtlennek és bűnösnek látszunk ebben a tükörben.

Mert az Istennel való dinamikus kapcsolatban az is szüntelenül ott van, hogy Ő maga erősit meg bennünket. A nagy testvér, a marionett művész csak parancsol, figyel és rángat. De az Isten Jézus Krisztus által lehajol, szeret és oltalmaz. Megerősít, hogy képesek legyünk valóban rá figyelni, képesek legyünk benne élni és mozogni, és képesek legyünk Krisztusért elérni a végső célt, a Mennyek országát, amelyet elkészített az Úr neked és nekem, és amely már itt a földön megélhető, ha az eke szarvára tesszük a kezünket, előre tekintünk, és munkába állunk Krisztus dicsőségére és embertársaink javára.