7Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek. 8Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked - mondja megváltó Urad. 9Mert úgy teszek, mint Noé idejében: Ahogyan megesküdtem, hogy nem árasztja el Noé özönvize többé a földet, úgy esküszöm meg most, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé. 10Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő Urad. (Ézs 54,7-10)

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim a Jézus Krisztusban. A böjti idő fele után jó megállni egy pillanatra, és megvizsgálni: hova jutottunk? Valóban sikerült-e az elmúlt napokban és hetekben a lemondáson túl, vagy inkább ahelyett sokkal inkább Istenre figyelni, és így készülni az előttünk álló nagyheti időszakra és húsvét ünnepére? Fontos ez a megállás, önvizsgálat, mert ha most képesek vagyunk megtenni, akkor talán képesek leszünk életünk minden napján. Hiszen valójában erre kell hogy tanítson minket a böjt az idei évben is: naponkénti megállás és számvetés az Isten színe előtt. Miben voltam engedetlen vagy engedelmes? Miben követtem őt és miben kevésbé? Szerettem-e a másik embert vagy éppen elhanyagoltam? És a mai ige alapján: figyeltem-e az ő szavára, bíztam-e benne teljesen, és örültem-e a benne megtapasztalt végtelen hűségnek, vagy éppen máshonnan vártam útmutatást, reménységet és örömöt?

Böjt és öröm. A két fogalom sok ember számára talán nem említhető egy lapon. Mert hogyan is lehetne az valóság, hogy a lemondás, önsanyargatás, nem magamra figyelés örömöt eredményez az életemben. Laetare vasárnapjának hete ezzel szemben pontosan erről beszél: örülhetek az Úrban, mert valami egészen rendkívüli dolgot tapasztaltam meg. De ez csak akkor lehet az elmének és a léleknek a valósága, ha képesek vagyunk megtenni azt az önvizsgálatot, amelyről az imént beszéltem. Ha képesek vagyunk megállni egy pillanatra – még a böjti úton is, de keresztyén életünk minden napján – és áttekinteni, hogy mennyire igaz az életemre: szemeim szüntelenül az Úrra néznek.

A keresztyén ember életének egyik legnehezebb pillanata az, amikor először tapasztaja meg az elhagyottság érzését. Amikor a kísértő a szívébe ületi: nincs vele az Isten. Amikor azt éli meg, mintha minden hit és bizalom hiába való volna, mert amellett, hogy semmi sem akar sikerülni még a hitem is ingadozik. Ezekben a pillanatokban különösen fontos, hogy mennyire voltunk/vagyunk aktív imádságos kapcsolatban az Istennel. Ez pedig nem tud másból fakadni, mint a folytonos önvizsgálatból és elhatározásból: ma is Istennel akarom élni az életem. Ha emlékeztetjük magunkat, akár a felolvasott ézsaiási prófécia szavaival: Isten hozzánk való hűsége nem szűnik meg, mégpedig azért, mert velünk van Krisztus, mert személyes szabadítást tapasztalhattunk meg.

A fogságban lévő zsidó népnek is szüksége volt erre az emlékeztetésre: Isten nem hagyta el őket. Ha áttekintjünk az ószövetséget, a benne leírt történeteket, amelyek Isten és egy nép rendkívül színes kapcsolatának eseményeit elevenítik meg előttünk, akkor sokszor lehet az az érzésünk, hogy ezek a mi életünknek, és a mi Istenkapcsolatunknak a történetei. Mert bár mi nem vagyunk fogságban a szó fizikai értelmében, nem kapunk vizet a sziklából, nem válik szét előttünk a tenger, de megtapasztaljuk újra és újra a minden értelmet meghaladó szabadítást, egyedül Isten kegyelméből.

A zsidó nép ezt egészen kézzel fogható módon tapasztalta meg, hiszen a fogság után hazajuthattak. Az a nép, aki talán már el is felejtette mit jelent az Istennel való kapcsolat, mit jelent az áldozat – hiszen messze voltak a Templomtól - , mit jelent az, hogy ők a választott nép, számtalan tévelygésük, bálványimádásuk és vétkük ellenére megtapasztalhatták, hogy velük van az Isten, és haza viszi őket Jeruzsálembe, hogy örömük lehessen.

Mi pedig, és minden Húsvét utáni ember megtapasztalhatjuk, hogy minden bűnünk, minden gyarlóságunk, ellenére lehajolt hozzánk az Isten, mert érted és értem küldte el Fiát, érted és értem áldozta fel. Nem téged és nem engem sújtott a túláradó harag, sőt nem neked és nem nekem kell kimondanom, hogy „Éli, éli lama sabaktani – Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!” mert ezt Jézus megtette helyetted és helyettem. A Golgota, a kereszt valóságos evangéliuma az, hogy – Ézsaiás szavaival élve – az Úr őt, Krisztust sújtotta mindannyiunk vétke miatt.

Ezért lehet személyes öröm, böjti, vagyis az Istenre való figyelésből származó öröm, hogy Isten nem haraszik ránk és nem dorgál meg minket. Ezért kell komolyan vennünk, hogy valóban van bűnbocsánat. Nem csak amolyan emberi módon, hogy igen megbocsátok, de az orrod alá dörgölöm vétkedet, ha úgy hozza az élet. Hanem valóságos bocsánat, amely egyet jelent a hátak mögé dobott vétkekkel.

Ezt az evangéliumot élhetjük mindannyian, ha képesek vagyunk az önvizsgálatra, és a nyitott füllel és szívvel való járásra. Mert pontosan ez sugárzik a kereszt, a Golgota felől életünk minden napján. Minden más elmúlik az életünkben. Minden más, ami biztos pontnak, kapaszkodónak tűnik. Hegyek és halmok. Közösségek és emberi kapcsolatok. Szeretett anyagi dolgok, amelyekhez szívesen ragaszkodunk. Egy valami nem múlik el: ez pedig a kereszt valósága, amely mindenkor biztos pont, és amely mindenkor örömöt adhat a szívünkbe.