És amikor imádkoztok, bocsássatok meg annak, aki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket. (Mk 11,25)
Sokszor és sokféleképpen fohászkodunk. Van, hogy csak egy-egy szót ejt el az ember, amellyel az égbe, vagy valahova máshová kiált. Van, hogy nem is gondoljuk, hogy imádkozott mellettünk a másik ember, pedig egy szóval, egy mozdulattal, egy pillantással nagyobb imát mondott el, mint egy szerzetes egész életében. Van, hogy nem is vesszük komolyan, hogy imádkozni kellene, pedig az ember lételeme az imádság, s a Krisztust már megismert ember életében az irány is egészen egyértelmű.
Jézus Márk evangéliumában nem a mantrák és rigmusok, az élő és tárgyiasult imamalmokat, hanem az átfogó imádságot helyezi előtérbe. Azt a fajta imádságos életet, amely képes élő szívvel imádkozni. Olyan beszélgetést folytatni Istennel, amely átfogja és feltárja életének minden egyes szegletét. A bűnöket, amelyeket Istennel szemben elkövetett. Az ezzel szemben ott lévő számtalan ajándékot, amellyel a kegyelmes Isten naponként elhalmozza. A másik embert, akivel kapcsolatban megéli a hétköznapjait.
Éppen ezért ha imádkozunk, őket is figyelembe kell venni. Mert mit ér a hit, amely mindenkinek azt hangoztatja, hogy akár a hegyeket is megmozgatná, de nem képes testvért látni a másik emberben? Jézus a másik ember testvérszeretetére hív minket. Olyan emberi kapcsolatra, amelyben természetes a megbocsátás. Nem a takargatás, nem az elrejtés, nem a "nem felejtek" mentalitás, hanem a hátunk mögé vetés. Azért mert Ő is megbocsátott nekünk. És ezért természetes kell hogy legyen, hogy mi is hasonló képen cselekszünk.
