Jézus mondja: Bizony mondom nektek, valahány­szor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg. (Mt 25,40)

Tegnap arról írtam - többek között - hogy mit mondjuk. Ma a tekintetünket a szavakon túlra kell vezetnünk. Mert beszélni nagyon könnyű. Sok esetben nehezen szólalunk meg, de a legtöbb esetben nincs annál könnyebb, mint beszélni, vagy feleslegesen fecsegni.

Sokszor vagyunk így keresztyénségünkkel is. Büszkén hirdetjük minden felé, hogy hittanra járatjuk gyermekeinket, keresztelőt és egyéb eseményeket tartunk a családban, s ha éppen olyan helyzet hozza, akkor azt is bátran vállaljuk, hogy mely felekezethez tartozunk. Vagy nem "reklámozzuk" magunkat ennyire, de csak beszélünk olyan alapvető keresztyéni értékekről, mint a szeretet, hit, remény, békesség, megbocsátás, mert a szívünk szándéka köszönő viszonyban sincsen ajkunk vallástételével.

Egyáltalán nem mindegy, hogy mit szólnak szavaink, kiről teszünk bizonyságot. De ugyan így nem mindegy az sem, hogy cselekedeteink hogyan igazolnak minket. A keresztyén ember hite mindig cselekvő hit. Nem azért, mert így bármit elérhet, nem azért, mert ettől bármit is várnánk. Egyszerűen azért, mert ez fakad lényegéből. Jó fa, jó gyümölcsöt fog teremni, s az élő hit nem fog megállni a szavak erdejében, hanem cselekedetekre indul.

Jézus szava minden embert int: ha csak eggyel is megtettétek velem tettétek meg, de ha eggyel nem tettétek meg, velem nem tettétek meg. Soha nem szabad elmulasztani a másik emberrel való törődést. Soha nem szabad lebecsülnünk a kezek evangéliumának erejét, mert egy jó szó, egy látogató pillantás, egy falat kenyér, vagy egy órányi testvéri közösség többet ér, mint ezer szó.

[Pál és Barnabás] elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre. (ApCsel 14,27)

A keresztyénségen belül ma nagyon sok problémát láthatunk. Valóság, hogy már nem beszélhetünk keresztyén Európáról, valóság, hogy az egyházaknak olyan társadalmi elvárásokkal kell szembe nézniük, amelyekkel korábban soha. Valóság, hogy a keresztyénség egyre fogyó létszáma között, amikor itt Magyarországon recsegve a fejünkre szakad a népegyház maradványa, akkor az egyház sok olyan dolgon vitatkozik, amelyek valójában lényegtelenek, amelyeknek jól meg kellene férnie egymás mellett. Valóság, hogy megszólalásunkban sok mindent figyelembe kell venni, mert egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz a következménye......vagy talán mégsem?

Mindenben lehet kompromisszumokat kötni egészen a lelkiismeret szabadságának határáig. Valóban mindegy, hogy hogyan hirdetjük az evangéliumot egészen addig, amíg az evangéliumot hirdetjük. Minden embernek. Az újszövetség tanúságtétele számomra teljesen világos: tegyetek tanítvánnyá minden népet. Mindenkit, akivel csak találkoztok, s a többiekkel majd a Lélek foglalkozik. Mindenkit, de ne fegyverrel, hanem az evangélium szavával, elbeszélve, milyen nagy dolgokat tett velünk az Isten. Elbeszélve, hogy megszabadított minket, és értünk küldte el egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. Bizonyságot téve arról, hogy aki megismerte az evangéliumot, a tiszta tanítás nyomán, annak már világos kell hogy legyen, a Lélek által, hogy nincs más út, egyedül Krisztus.

Erről pedig mindig bátran bizonyságot tehetünk. Valójában ez a legfontosabb, és minden keresztyéni megszólalásunk zsinórmértéke. Vállalom-e, hogy Krisztushoz tartozom? Vállalom-e, hogy nem a politikai korrektség, hanem a teológiai korrektség sugárzik rólam, és akkor is meg merek szólalni, Krisztus nevében, és merek inteni, feddni, tanítani, ha társadalmilag rosszul jövök ki belőle? Merem-e vállalni Krisztus keresztjét életem minden napján, tudva, hogy az Ő szeretet minden mást elfedez az életemben, vagy fontosabb, hogy a társadalmi elfogadottság okán fejet hajtsak a korszellemnek?

Az evangélium tanítása egyértelmű: minden embernek hirdetni, milyen nagy dolgokat tett velünk, veled és velem az Isten!

 ¹Ezután Jerikóba ért, és áthaladt rajta. ²Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt. ³Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kistermetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. ⁴Ezért előre futott és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. ⁵Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: „Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” ⁶Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta. ⁷Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: „Bűnös embernél szállt meg.” ⁸Zákeus pedig előállt, és ezt mondta az Úrnak: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki.” ⁹Jézus így felelt neki: „Ma lett üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia. ¹⁰Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,1-10)

Zákeus története egy hétköznapinak tűnő szándékból bontakozik ki: Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus. Szerette volna saját szemével látni mindazt, akiről már sokat hallott, aki csodákat tett, betegeket gyógyított és olyanokkal vállalt közösséget, akiket mindenki más megvetett: vámszedőkkel, zélótákkal, beteg és bűnös emberekkel. Zákeus tette,  igazi böjti szándékot takar: szeretne többet megtudni az éppen Jerikó felé tartó Jézusról.

Zákeussal együtt, böjt első hetében járva, a mi számunkra is fontos kérdés: mi akarjuk-e látni a közeledő Jézust, aki az egyházi év ritmusában útban van a Golgota felé? Azért fontos a kérdés, mert az a nem elhanyagolható mondanivaló húzódik meg mögötte, hogy Jézus minden cselekedetét személyesen érted és értem vitte véghez, és ezért az egész Jézus-esemény, az ő böjti és nagyheti útja személyesen engem érint. Igen, Isten elénk lépő kegyelmével vált meg minket. Igen, emberként semmit nem tehetek azért, hogy az üdvösségemért bármit is megtegyek. De ha érezzük a hívást, akkor nem szabad elnyomni magunkban. Ha érezzük, hogy fára kell másznunk, el kell mennünk az Isten közelébe, akkor nem szabad veszteg maradni. Mert a hallani nem akaró embert, aki szándákosan még  világ zajait is felerősíti, aki mindent megtesz azért, hogy ne férkőzhessen hozzá közel a mindenható Isten, nehéz, bár nem lehetetlen, megszólítani. Zákeus megteszi a tőle telhető lépést: amikor Jézus közel van hozzá, látni akarja. Számunkra pedig talán így lehetne megfogalmazni a kérdést: amikor Jézus egészen közel van hozzánk, látni akarjuk-e? Ez a kérdés pedig neked és nekem szól. Nem annak, aki éppen máshol van, akinek olyan jó volna hallani, olvasni ezeket a mondatokat. Nem annak, aki soha nem volt még Isten közelében, hanem neked és nekem, akikhez ezáltal az ige által is szólni akar Isten. Látni akarjuk-e Jézus életünk minden napján? Mert nagyon is közel van hozzánk. Szabadon mehetünk istentiszteletre, szabadon imádkozhatunk, szabadon olvashatjuk a Bibliát, szabadon megélhetjük a böjtünket, úgy, ahogyan az a mi számunkra a legnagyobb lelki kapcsolatot biztosítja az Atyával. Látni akarom-e Jézust ebben a szabadságban, vagy pedig átesek a ló túloldalára, és a szabadságot lazaságként ragadom meg, amelyben végső soron semmi sem kötelező, ezért semmit sem kell csinálni, és a jerikói tömeg többségével együtt lent maradok az utca szinten, és nem jutok fel a fára, ahonnan esélyem van Jézus meglátására.

Mert csakis akkor van esélyem a találkozásra, hogy ha Jézus közelében nem mulasztom el a lehetőséget minden mással foglalkozva. Zákeus felmászott a fára, és ennek az egyszerű cselekedetnek lett folytatása: Jézus felnézett, megszólította, és felszólította. Csodálatosak a Szentírás sorai között meghúzódó, isteni mondatok, amelyek embereket mozdítanak meg, és mozdítanak ki addigi helyzetükből. Ábrahám kimozdul addigi élethelyzetéből, és elindul az ismeretlen felé. Mózes képes lesz úrrá lenni gyengeségén, és kivezeti a népet Egyiptom földjéről. Máté otthagyja a vámszedő asztalt és követésre indul. Zákeus pedig vendégéget tarthat. Fővámszedő lévén valószínűleg nem volt egy közkedvelt ember Jerikóban, mégis egyszerre az események középpontjába kerül, mert megszólítja őt Jézus. Felismeri a lehetőséget a találkozásra, megteszi a tőle telhetőt, és nem marad el a találkozás. Ezért kell nekünk is újra és újra megragadni a lehetőséget az Istennel való találkozásra. A naponkénti bibliaolvasásban, az imádságban, az elcsendesedésben és az istentisztelet lehetőségében. Megragadni a találkozás lehetőségét, mert Krisztus által nekünk is van lehetőségünk a megújult életre. Olyan életre, amelyben megtapasztalhatjuk a teljes elfogadottság érzését.

Zákeus ott és akkor pontosan ezt élte meg. Ez az egy mondat: a te házadban kell megszállnom, a teljes elfogadottsággal volt egyenlő. Egy rabbi, egy mester nem száll meg akárhol, de Jézus ezzel a cselekedetével is azt mutatja, hogy Ő minden embert meg akar váltani, sőt, nem az egészségeknek, hanem a betegeknek van szükségük orvosra. Ez a jézusi mondat nem a tömegnek, nem a nagy egésznek, hanem személyesen Zákeusnak, és személyesen neked és nekem szól. Mert ahogyan egykor a vámszedő házában szállást akart venni Jézus, úgy akar a mi életünknek is részesévé válni. Böjti kérdésünk, hogy megadjuk-e a nyitott ajtó lehetőségét, vagy bezárjuk szívünket. Ha mi is képesek vagyunk arra, hogy letegyünk minden terhet, mindent, ami elválaszt Istentől, ahogyan Zákeus képes volt kizsarolt vagyonát kamatostul visszaadni, akkor is mi megtapasztalhatjuk, mit jelent Jézus mondata: azért jöttem, hogy megkeressem és megtartsam az elveszetett.

Az előttünk álló böjti időszak – többek között – erre is segíthet minket: felismerni, hogy Krisztus nélkül elveszettek vagyunk, de Krisztusban megkeresett minket az Isten. Felismerni, hogy egyedül általa tartathatunk meg életünk minden helyzetében, mert Ő érted és értem jött a világba, egyedül szeretetből.

[Az Úr Jézus] vette a poharat is, miután vacsorált, és ezt mondta:
"E pohár amaz új szövetség az én vérem által." (1Kor 11,25)

Van valami különleges abban, ha az ember szövetségre lép egy másikkal. Nem kell nagy dolgokra, ország-ország között, kamerák kereszttüzében,hosszú tárgyalás és egyeztetés után meghozott szövetségre gondolni, amelybe az emberek már eleve belefoglalják, hogyan lehet kijátszani és megkerülni. Az egyszerű, gyermeki szövetségek legyenek most a szemünk előtt. Amelyek a barátok kötnek egymással, és amelyek egy életen át kitarthatnak, még akkor is, ha egy játszótéren, a gyermek számára a lehető legtermészetesebb módon és helyen köttetnek.

Jézus a legtermészetesebb módon van együtt tanítványaival. Étkeznek. De ez az este más, mint a többi. Bár hiszem, hogy Jézus asztaltársaságában soha nem volt unalmas, és mindig készen kellett állni a messiási meglepetésre. De ez az este most tényleg más. A mester sokat beszél haláláról, és valami újat hoz a páska megszokott rendjébe. Abba a hagyományba, amely évszázadok óta az egyik jele volt annak, hogy a Seregek Ura mit tett a népért Egyiptomban, és hogy szövetséget kötött velük. De most új szavak kerülnek az ismerős mondatok közé: ez az én testem, ez az én vérem, és ez új szövetséget jelent.

Komolyan vesszük-e, hogy Jézus teste és vére valóban, valóságosan jelen van úrvacsorában? És komolyan vesszük-e azt, hogy ez számunkra is az új élet lehetőségét hordozza magában? Olyan életét, amelyben újra és újra megtapasztalható, hogy nem az én emberi esendőségem tartja fenn a szövetséget, nem az én emberi teljesítő képességem eszközli ki újra és újra, hogy a kör tagja maradjak. Krisztus az, aki megtartja velem ezt az örök szövetséget. Krisztus az, aki újra és újra vár az oltárhoz, hogy megtapasztalhassam, nincs ennél nagyobb szeretet, és nincs teljesebb közösség sehol a földön. Járuljunk hát minél gyakrabban az úrvacsorához. Ízleljük és lássuk, hogy mit jelent az örök szövetség a mi életünkben.

Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk. (Jób 2,10b)

Könnyű keresztyének lenni, ha kényelmes az élet! Talán már más is találkozott a tartalmában hasonló mondattal. Amely mögött az a felismerés húzódik meg, hogy sokkal szívesebben veszünk részt olyan dolgokban, amelyek kedvesek számunkra, és sokkal szívesebben hallunk Isten szeretetéről, ha azt valóban tapasztaljuk a bőrünkön. A hétköznapok tapasztalata azonban nem a rózsaszín köd, és a mindig tíz centivel a padló felett életérzés. Sokkal inkább a még egy probléma, még egy nehézség, még egy kísértés. Olyan élethelyzetek, amelyekben próbára tétetik az Istenbe vetett bizodalmas hitünk.

Nehéz jól megmagyarázni, mi rejlik az ilyen helyzetben megszólaló jóbi mondatokban: ezt is elfogadom Istentől. Nehéz megmagyarázni, mert ez nem a fejben dől el, bármennyire is szeretné a nyugati ember. Mi mindent megakarunk érteni, mindent pusztán a tudatunkkal akarunk megismerni, pedig az Isten dolgaiban szükség van egy másfajta megismerésre, amely aztán hatással van a gondolkodásunkra is. Ez pedig a hit látása, amely Isten kegyelméből, és végtelen szeretetéből a miénk lehet. Ezzel a látással képesek lehetünk arra, hogy a hétköznapok esetlenségének, és rosszal tűzdeltségének hálóját szemlélve ne a magyarázatokat keressük, hanem az Ő kegyelmére bízzuk magunkat. Mert egyedül így állhatunk meg a kísértések között.

Persze, lehet hárítani, hogy nem minden rossz kísértés az életünkben. Ez igaz, hiszen így elbagatellizálnánk a kísértés valóságát. De ezzel együtt minden rossz történésben ott van a kísértés lehetősége, hogy azokban nem a továbbindulás, hanem a beleragadás lehetőségét látjuk meg, és rajtuk keresztül utat talál hozzánk maga a kísértő.

Egy azonban bizonyos: velünk az Isten, aki - ahogyan Pál írja - hűséges, és nem hagy minket erőnkön felül kísérteni, sőt a kísértéssel együtt már a szabadulás útját is elkészítette számunkra, aki nem más, mint Jézus Krisztus, aki egészen a keresztig kitartott a Sátán minden kísértésével szemben.