Mindre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem. (Fil 4,13)

Nem túlzás azt mondani, hogy a világ egy jelentős része hónapokon keresztül Star Wars lázban égett. Jól kitalált stratégia alapján, lassan csepegtették a trailereket, plakátokat, interjúkat, hogy mindenkinek szinte a bőrébe ivódjon, hogy megint valami zavar van az erőben.

Az erő azonban nem csak a fent említett univerzum egyik kulcsfontosságú része, amelynek megléte, vagy meg nem léte sorsokat dönt el. Az erő a mi hétköznapjainkban is jelen van. Igaz, más formában. A böjti idő kezdetén éppen ezért nagyon is időszerű a kérdés: hogyan állunk az erőnkkel? Fontos kérdés ez, hiszen áldott időben járunk. Amikor az egyház és saját kegyességünk ritmusa is az önvizsgálatra, és ezáltal Isten-kapcsolat vizsgálatára indíthat minket. Ebbe pedig az is óhatatlanul beletartozik, hogy szemügyre veszem, hányadán állok az erővel.

Lehet, hogy éppen szétvet, és azt gondolom, hogy hegyeket tudok megmozdítani. De ahogyan Góliátnak elég volt egyetlen apró folyami kavics, úgy a túlontúl elbizakodott erőnek is elég egyetlen egy apró probléma, hogy darabokra törjön, és maga alá temessen mindent.

Lehet, hogy éppen a hiányát érzem, és azon gondolkozom, hogyan töltekezhetnék fel, hiszen annyi minden vesz körül, annyi mindenre kellene, időt és energiát szakítani. Leggyakrabban talán ebben a helyzetben vagyunk. A soha nem elég állapotában. Ahol mindig  jó volna még egy perc, még egy energia löket, még egy kis hely,még egy, még egy,még egy. 

Valójában azonban a két állapotnak vagy egy közös metszete: a tehetetlenség állapota. Mert teljesen mindegy, hogy a hegy sziklás ormán. vagy a szakadék mélyén ismerjük fel, hogy képtelen vagyunk tovább menni saját erőnkből.

Pál apostol hitvalló szavai azonban örömöt sugároznak mindkét helyzetben: mindenre van erőm. De nem magamtól, nem azért, mert az erő az én tehetségemből velem van, hanem azért, van erőm, mert az nem tőlem származik. Paradox módon pontosan ez tölthet fel erővel. Hogy van Valaki, Jézus Krisztus, aki megerősít, aki erőt ad és aki felemel. Aki akkor is mellettem van, ha már semmi erőt nem érzek magamban. Aki akkor is mosolyt csal az arcomra, ha semmi okom a derűre. Miért? Mert megmutatja, hogy minden tőle függ, tőle indul és hozzá érkezik. 

Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: „Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak. (Lk 18,31)

Böjtölni sokféleképpen lehet. Lehet úgy is, hogy semmi köze a keresztyénséghez, vagy bármilyen más valláshoz. Lehet úgy, hogy egyszerű élet-vezetési gyakorlatként fogom fel, amitől azt remélem, hogy egészségesebb leszek, kevesebb kiló, vagy jó tagja egy társadalmi csoportnak. Lehet úgy, hogy csak a lemondás lebeg a szemünk előtt, és alig várjuk, hogy végre véget érjen a böjti időszak.

Az egyház népe ezen a héten rálép a böjti útra. De nem mindegy, hogy hogyan teszi meg ezt. Ha csak a fenitek egyikét valósítja meg a keresztyén ember, akkor böjtölése kiüresedett lesz. Hamvazószerdával rálépünk Jézussal egy hosszú útra. Mert nekünk is újra fel kell menni Jeruzsálembe Vele. Úton kell lennünk az útitárssal. Akkor lesz helyes a böjtölésünk, ha ez lebeg a szemünk előtt. Minden lemondásnak, legyen az akár csokoládé, hús, vagy facebook akkor van értelme, ha helyettük Istent keresem az életemben. Ha ezekben a napokban kiemelten rá figyelek, és egyre közelebb kerülök én is Jeruzsálemhez, a Golgotához és az üres sírhoz. De mindenek előtt azért, hogy az utazás ne érjen véget húsvét hajnalán, hanem ahogyan a tanítványok is tovább indultak, úgy Pünkösd Szelével én is tovább induljak a Föld végső határáig. És egész életemben hirdessem, hogy olyan böjtöt élek, amelyben senkire sem rakok jármot, kenyeret adok az éhezőnek, és befogadok minden elesettet.

A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet. (Péld 9,10)

Felismerjük-e a Mindenható Istent a saját életünkben? Ez életünk minden napjának egyik legfontosabb kérdése. S a böjtelő utolsó vasárnapján is erre kell fordítanunk a tekintetünket: felismered-e az életedben a mindenkor munkálkodó, mindenható Istent, és ennek megfelelően alakítod-e ki saját életedet? Vagy máshogyan szólva: milyen viszonyulási pontot találsz saját életben? Emberi bölcsességet, vagy a keresztfa titkát, az Isten bölcsességét. És mindezek fényében: hogyan lépsz rá az előttünk levő böjti útra?

Nem véletlenül áll a mai vasárnapon előttünk a jerikói vak meggyógyítása. A böjti út kapujában tekintetünket vessük most rá. Ez az ember ott ül az út szélén. Várja, hogy valami csörrenjen a pénzes tálban, várja, hogy az emberek jó szándéka segítsen rajta. Saját, emberi bölcsessége szerint a lehető legtöbbet megteszi, de ez vajmi kevés a teljes életéhez, esetében a gyógyuláshoz, hiszen az pár fillér csak még egy napot ad neki a földi életben. De történik valami: sokaság zajára lesz figyelmes, s ez a hirtelen támadt mozgás benne is megmozgat valamit. Kérdezősködni kezd, s názáreti Jézus hírére egy nagyon mély tartalmú mondattal felkiált: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Ez a felkiáltás több egyszerű segélykiáltásnál, több egyszerű tiszteletteljes megszólításnál. Ebben az egy rövid mondatban olyan hitvallás, és olyan felismerés van benne, amelyet Jézus kortársai közül csak nagyon kevesen mondtak ki. S a vak embert nem lehet elhallgattatni, hiába próbálkoznak a sokaságból némelyek. Nem lehet csitítani, mert ki akar belőle törni a hit, és az ebből fakadó őszinte bizalom, hogy Jézus, egyedül Jézus tud rajta segíteni. Szavai őszintén, szívből szólnak. Abból a felismerésből, amelyet a kegyelmes Isten adott meg neki, s amely miatt - nem a saját bölcsessége miatt - képes megtenni a következő lépést: gyógyulása után követni kezdi Jézust.

Ennek a vak embernek ott és akkor Jerikó kapujában egy pillanat alatt megváltozott az élete. Azért mert felismerte: most kell kérdezősködni. Úgy is mondhatnánk, felismerte az istentisztelet lehetőségét. A most kell menni és most kell kérdezni pillanatát. És az alkalmi istentisztelet helyzetében pedig megadatott neki a kegyelem, és felismerte Jézust, sőt benne felismerte a Krisztust. Megérzett valamit abból, amiről Salamon ír a Példabeszédekben: a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.

A jerikói vak abban mutat példát nekünk, hogy hogyan vethetjük bizodalmunkat teljes egészében Istenbe, aki a mi életünkben is meg akar jelenni. De el kell menni, kérdezősködni kell, és nem szabad elmulasztani a találkozás lehetősét. Ott kell lenni az istentiszteleten, ahol minden egyes alkalommal szól az ige, kiszolgáltatják a szentségeket, és ahol a legnagyobb eséllyel találkozhatunk a mindenható Istennel, hogy aztán bizodalmas hit szülessen a szívünkben. Luther Márton Kis Kátéjában a Tízparancsolatot fűzött magyarázatában pontosan erről a bizodalmas hitről, naponként megélt istentiszteletről, keresztyéni életünk alapjáról beszél: „Mindennél jobban kell Istent szeretnünk, félnünk és benne bíznunk.” Ez a fajta bizalom egy teljesen más perspektíva, amelyben a naponkénti istentisztelet és az ezt tápláló hit szorosan összekapcsolódik, s az Isten félelme, a tőle érkező és felé irányuló bizodalmas hit erőt ad a mindennapok küzdelmei között.

Ez a nézőpont váltás nem a saját bölcsességünkből, hanem Isten bölcsességéből fakad. És ez több mint egy szerű logikai csavar. Mert pontosan ebben az emberileg talán nehezen felfogható titokban rejlik keresztyéni életünk szilárd alapja: nem kell, és nem is lehet pusztán saját okosságunkra bíznunk magunkat Isten dolgaiban, mert abból a jól álcázott bolondságnál több nem fog megszületni. Hanem bátran vallhatjuk, hogy keresztyén hitünk és keresztyén életünk egyedüli forrása a kegyelméből elénk lépő Isten. Sőt! Nem abban a formában igaz ez, ahogyan mi szeretnénk, a mi bölcsességünk szerint: kikutatva a természet rejtett zugaiban, elmenve a legtávolabbi csillagokig és a lélek mélységéig pusztán a saját eszükre hivatkozva félre téve az istenkérdést. Isten úgy alapja életünknek és hitünknek, ahogyan kinyilatkoztatta, vagyis megismertette magát a világgal: a természet csodáiban, a történelem eseményeiben, a lelkiismeret „értelmes” vizsgálatában, de mindenek előtt a testé lett Igében, Jézus Krisztusban. Az előttünk álló időszak, a böjt felé fordulás, lehetőség arra, hogy életünket, és életünk megélt istentiszteletét ebből a szemszögből vizsgáljuk, és a sokfelől és sokféleképpen értékelhető életünket helyezzük el Isten igéjének mérlegén, hiszen csakis ez lehet a valódi életújítás első lépése. Ebben pedig magának Jézus Krisztusnak a böjti útjárás lehet a példánk. Ahogyan Fehér Károly fogalmaz: Jézus nagyheti útját „egyes egyedül Isten félelmében volt értelmes és lehetséges végigjárnia”. Az első és legfontosabb feladat tehát a böjt felé fordulás időszakában: merjük és akarjuk a sokféle egyéb vélemény között az életünket Isten megítélésében, szándékaiban megismerni. Merjük komolyan venni, hogy a keresztyéni életgyakorlat nem végezhető eleven hit nélkül, pusztán konvenciókra alapozva. Meg kell tenni a hit ugrását, amely nem a mélységbe visz, hanem a továbblendítésbe. 

Igénk azon az úton vezet tovább, hogy egy ilyen lépés mit válthat ki belőlünk. Mert ez a fajta megítélés, az a fajta új, és a világ számára biztosan szokatlan nézőpont, egyet jelent az összetöretéssel. Mert ha Isten kegyelméből meglátom az Ő, Krisztus arcát, akkor bizonyosan össze kell töretnem. Nem azért, mert valós rettegő félelem születik a szívemben, hanem azért, mert meglátom az Istentől való mérhetetlen távolságomat. Olyan félelem ez, amely nem a rettegésből táplálkozik, hanem az Isten megismeréséből fakadó feltétlen csodálatból és tiszteletből. De az összetöretés mellet azon nyomban megláthatjuk az Isten emberszeretetéből fakadó hitet, amelyet kegyelemből kapunk, és amely által egészen közel jön hozzánk: hogy Őt mindennél jobban kell szeretnünk, félnünk és benne bíznunk. Ez a mindennél jobban keresztyén életünk egyik alappillére. Mert ha az Úr félelme elkezdődött az életünkben, akkor nem törvények és szabályok betartása által, hanem a belső megújulás által élhetjük az életünket. Olyan életben, amelyet nem saját bölcsességükre és nem emberek félelmére, hanem kősziklára, Isten bölcsességére építettünk fel.

Végül pedig ezen az alapon, a sarokkővé lett Krisztuson, Isten távlatot ad az ember életének. Sok esetben, a munkába és a taposómalomba beletemetkezve tesszük fel a kérdést: ennek meg mi az értelme? Isten Krisztusban alapot ad. Aki képes éltét úgy élni, hogy felismeri, a bölcsesség kezdete maga a hit, és életének minden egyes napján azzal az elhatározással indul útnak, hogy újra Krisztusra bízza magát, az megélheti, hogy Isten az alap által távlatot ad az életének. Családi életnek, alkotó munkának, közösségi szolgálatnak. Olyan alapot, amely sziklaként támasztja alá életünk legapróbb részeit is, és amelyen bátra lépdelhetünk életünk végső célja felé. A Szentnek a megismerése a mi életünknek is így adhat értelmet.

Az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts. (2Tim 2,7)

Életünk minden napján - amióta csak ember van a földön - arra törekszünk, hogy megértsük a minket körülvevő világot. Ki akarjuk kutatni a természet és társadalom legapróbb építő köveit is. De ez valójában nem idegen az ember természetétől. Sőt! Merem mondani, hogy hozzá tartozik emberi küldetésünkhöz: uralmunk alá hajtani a teremtettséget, amelyet otthonunknak adott a mindenható Isten. A szándék tehát egyértelmű, de a cél már nem ennyire tiszta.

Mert az ember saját maga hasznára igyekszik meghódítani a világot, míg Istennek az a célja, hogy a teremtettségben, a társadalomban és a lélek mélységeiben is az Ő arcát lássuk meg. Nem a saját dicsőségüket, sőt nem is a saját eszünket és bölcsességünket követve. Mert az a csodálatos az Isten-ember kapcsolatban, hogy a meglátás és megértés képességét is maga Isten adja. Ő ad reggelt és estét. Ő ad elénk táruló lehetőségeket. Ő ad éles elmét és lényeglátást. Ő halmoz el bennünket számtalan ajándékkal. És ahogyan a futónak gyakorolnia kell, hogy koszorút érjen el, úgy nekünk is élnünk kell a vizsgálódás, a keresés lehetőségével. Mert aki keres, az talál. És Isten minden embert céllal ajándékozott meg. Timóteust is. És téged is!

És történt, amikor Jézus asztalhoz telepedett a házban, sok vámszedő és bűnös jött oda, és letelepedtek Jézussal és az ő tanítványaival együtt. (Mt 9,10)

Jézus tanítványi serege színesebb a szivárványnál. Ez a tény azt tanítja számunkra, hogy mellette, az egyetlen igaz Mester mellett, valóban mindenkinek helye van. Az egyszerű halászembernek, a szabadságharcos zélótának, az ex Keresztelő tanítványnak és a vámszedőnek. Mindenkinek helye van Jézus mellett, aki képes mindent hátrahagyva követni Őt akár a föld végső határáig.

Máté elhívási története az egyik legkedvesebb Szentírási történetem. Pusztán az egyszerűsége miatt, amelyből aztán egy csodálatos közösség képe bontakozik ki. Az elhívás egyetlen rövid mondatban ragadható meg: Kövess engem! Mégis, ez az egy rövid jézusi mondat élet újító hatással van. Mert szíven találja Mátét, aki képes - a többi tanítványhoz hasonlóan - mindent otthagyni. Mert felismerte, hogy a Jézus közelében való vándorlás, a vele való közösség sokkal többet ér, mint egy jól fizető állás.

És ebből az elhívással összekötött találkozásból aztán asztalközösség alakul ki, amelyben Jézus - a zúgolódók kérdésére - aláhúzza a Messiás küldetésének, és így a tanítványságnak a lényegét: Isten nem személyválogató. Mert nem az egészségeknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Mert mellette nem az számít, hogy ki voltál, mit hozol magaddal, hanem hogy felismered-e a találkozás és megszólítás jelentőségét, és merre tartasz tovább. Mert Jézus szavára a Léviből is lehet Máté, Saulból is Pál, elveszettből is megtaláltatott. És az Ő asztalánál mindenkinek helye van.