Az Úrnak minden útja igaz, és minden tette jóságos. (Zsolt 145,17)

Nehéz emberileg olyan "utat" mondani, amelyben ne találnánk álnokságot, vagy legalábbis egy csepp hamisságot. Valamit, ami megfertőzi, ami miatt vagy elkerüljük, vagy pedig kénytelen-kelletlen megbarátkozunk vele. Ilyenek a mi útjaink. S ez egyáltalán nem közhely. Mert ez, vagyis az emberi "utak" és tettek tökéletlenégének a felismerése, az alapja annak, hogy egy teljesen más nézőpontból tudjuk vizsgálni az életünket. Észre kell vennünk, hogy önön erőnk csak délibáb, és fel kell ismernünk, hogy ami útjaink soha nem visznek közelebb Istenhez, még csak meg sem közelítik őt. Fel kell tekintenünk, hogy meglássuk azt, aki helyes utat mutathat.

Ez a Valaki pedig egyedül a Mindenható Isten. Igaz, sokszor nehéz elfogadni az Ő igazságát, az Ő tetteinek jóságos voltát, de legyenek előttünk a Szentírás alakjai. Akik sok szenvedés és megpróbáltatás ellenére példát adnak nekünk, hogy fel lehet ismerni és el lehet fogadni az Úr útjait. Keresztyéni életünk minden napján valójában erről kell bizonyságot tennünk: hiszem, hogy Isten útja igaz, és nem visz tévútra, vakvágányra. Hiszem, hogy Isten tette, amelyet a világ életében, és az én életemben véghez visz: jóságos. Még akkor is, ha emberi szemmel nagyon nem tűnik annak, és még akkor is, ha én egyáltalán nem látom benne a végső, jóságos célt. Újra és újra szem előtt kell tartunk, hogy Isten nem a mi mércénkkel mér, és nem a mi kategóriáinkban gondolkozik, még akkor sem, ha mi nem tudunk máshogy, mint emberi szavakkal beszélni róla.

Legyen ez minden napunk egyik indító pontja: nem azért igaz Isten minden útja, és jóságos minden tette, mert a mi tapasztalati rendszerünkben annak számít, hanem azért, mert a Szeretet Istenétől ered, aki egyszülött Fiát adta értünk, hogy a szeretet diadalmaskodjon a világban.

Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? (Róm 8.31b)

Valakihez tartozni jó dolog. Erre törekszünk életünk minden napján. Tartozni egy emberhez, akit társunknak választottunk egy egész életre. Tartozni egy közösséghez, amely szeret és befogad. Tartozni egy gyülekezethez, ahol testvéreket találok. Tartozni egy nemzethet, amely identitást ad. Tartozni egy családhoz, gyülekezethez, önkéntes körhöz, baráti társasághoz. Oda tartozni azért, mert ott biztonságban érezhetjük magunkat, és átélhetjük annak az érzését, hogy elfogadnak minket. Tartozni valakihez és valahová jó dolog. Éppen ezért nehezen éljük meg, ha valamiért megszakad az odatartozásunk. Miattunk vagy éppen más miatt. A végső érzés valóban ugyan az. Csalódottság, elesettség. Nehezen válunk meg emberi kapcsolatainktól. 

De Istennel szemben ezt soha nem kell megélnünk. Mert Ő minden körülmények között velünk van. A jó és rossz helyzetekben egyaránt. Olyan szeretettel szeret minket, ami minden mást, szeretetet és gyűlöletet felül ír. Olyan szeretettek szeret minket, amely megerősít, és amelytől menekül a gonosz. Ha Isten velünk, nincs ellenünk már senki és semmi. Mert Ő nem kímélte egyszülött Fiát sem értünk. Érted és értem. A te nehézségeidért és az én nehézségeimért. Ha Isten velünk valóban jöhet bármi, mert erőt kaphatunk a benne való helytállásra, hiszen a legfontosabbtól, Krisztustól, Isten nyilvánvalóvá lett szeretetétől senki nem szakíthat el minket. Sem halál sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény. Mert Velünk az Isten!

Az Úr szeme az igazakon van, és füle az ő könyörgésükre figyel, az Úr arca pedig a gonoszt cselekvők ellen fordul (1Pt 3,12)

Hétköznapjaink minden pillanatában érezhetjük, hogy már nem csak riogatás, hogy "figyelnek" minket. Telefonunk követi, merre jártunk. Ha elhaladunk egy városi utcán, tucatnyi kamera rögzíti ottjártunkat. Ha autóval járjuk az országot szintén kamerák pásztázzák, hogy szabályosan közlekedtünk-e. Sok helyzetben lehet ez hasznos, de sokszor érezhetjük, nem jó így szem előtt lenni.

Péter apostol azonban máshogy beszél erről a láthatóságra. Mert arról tesz bizonyságot, hogy jó az Úr szeme előtt lenni, és jó tudni, hogy ő nem csak a távolból pásztáz minket, hanem fülét is felénk fordítja, vagyis meghallgat minket. Mindenkit, aki őt féli, aki az életében megtapasztalta az Ő kegyelmét, és ezért nem spórolja meg az imádság, az Isten felé fordulás lehetőségét.

Most pedig, Urunk..., add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet. (ApCsel 4,29)

Sokszor nehéz igazán bátornak lenni. Sőt! Merem mondani, nem tudjuk, mit jelent bátornak lenni. Nem a világ lelke szerint, nem az edzőtermek és harcmezők bátorsága szerint, hanem a Kereszt bátorsága szerint.

Pedig az egyház tanúságtevőinek egész sora van előttünk, akik egytől-egyig azt hirdetik, hogy ki lehet, és ki kell tartani Krisztus mellett. Éljünk bármilyen korban és bármilyen korszellem mellett. Ki kell tartani amellett, akit "mártírok dicsőítettek a halálba vezető úton, akit a hívők az igazság szavának vallanak" életükben és halálukban.

De ez nem a mi emberi erőnk által fog sikerülni. Nem a mi "világi erősségünk", hanem egyedül a Lélek által, Isten elénkbe lépő kegyelméből. Imádságainkban mi is - az első gyülekezethez hasonlóan - kérhetjük a Mennyei Atyát, hogy adjon nekünk erőt, hogy teljes bátorsággal hirdessük az igét, tisztán és igazán. Törvény és evangélium formájában. Abban a teljességben, ahogyan az Atya ránk hagyta, ahogyan a Szentírás lapjain találjuk, és ahogyan azt Krisztus megparancsolta nekünk: menjünk el a föld végső határáig, és tegyünk tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek. 

¹Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, ²és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe. ³Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, ⁴és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” ⁵Ő pedig megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. ⁶De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.” ⁷A vele utazó férfiak pedig szótlanul álltak, mert hallották ugyan a hangot, de senkit sem láttak. ⁸Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de egyáltalán nem látott. Ezért kézen fogva vezették be Damaszkuszba, ⁹és ott három napig nem látott, nem evett, és nem ivott. ¹⁰Volt Damaszkuszban egy tanítvány, név szerint Anániás. Az Úr megszólította őt látomásban: „Anániás!” Ő így válaszolt: „Íme, itt vagyok, Uram.” ¹¹Az Úr pedig így szólt hozzá: „Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tarzuszinak neveznek: mert íme, imádkozik, ¹²és látomásban látja, hogy egy Anániás nevű férfi jön be hozzá, és ráteszi a kezét, hogy lásson.” ¹³Anániás így válaszolt: „Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, mennyi rosszat tett a te szentjeid ellen Jeruzsálemben, ¹⁴és ide is meghatalmazást kapott a főpapoktól, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül hívják a te nevedet.” ¹⁵Ezt mondta neki az Úr: „Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. ¹⁶Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” ¹⁷Anániás pedig elment, és bement abba a házba; rátette kezét, és ezt mondta: „Atyámfia, Saul, az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, és azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel.” ¹⁸És egyszerre, mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, újra látott; azután felkelt, és megkeresztelkedett, ¹⁹majd miután evett, erőre kapott. Néhány napig együtt volt a damaszkuszi tanítványokkal, ²⁰és azonnal hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézusról, hogy ő az Isten Fia. ²¹Mindenki csodálkozott, aki hallotta, és így szóltak: „Hát nem ő az, aki üldözte Jeruzsálemben azokat, akik segítségül hívják ezt a nevet, és aki ide is azért jött, hogy megkötözve a főpapok elé vigye őket?”²²De Saul egyre jobban felbátorodott, és zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat, bebizonyítva nekik, hogy Jézus a Krisztus. (ApCsel 9,1-22)

Pál apostol megtérése az emberi szempontból lehetetlen megvalósulása. Mert ki hitte volna el, hogy ez megtörténhet? Ki gondolta komolyan, ki képzelte el egyáltalán, hogy a keresztyéneke vadul üldöző Saul egyszer Pállá változhat? A Damaszkuszi élmény, a Pálfordulás éppen ezért egy nagyon határozott igen az ember mellett. Határozott igen abban az értelemben, hogy Isten nem a mi látószögükből szemléli az eseményeket, hanem egy számunkra kifürkészhetetlen nézőpontból.  Határozott igen abban az értelemben, hogy Isten olyan embereket is szolgálatába állíthat, akikről mi ezt nem is gondolnánk. Ezért is emlékezünk ezekben a napokban Pál apostol megtérésére.

Pál a keresztyénség egyik legnagyobb apostola, aki bejárta az akkor ismert világot, és olyan embereknek hirdette meg a szabadítás evangéliumát, akikről – eleinte -  a jeruzsálemi oszlopok el sem tudták képzelni, hogy ők is beletartoznak a  föld végső határáig kategóriába, legalábbis nem úgy, ahogyan Pál hirdette nekik. Kiváló szónokként beszélt a legkülönbözőbb helyzetekben, akkor is, ha az aeroszpagoszon, és akkor is, ha a börtön falai között kellett bizonyságot tennie.

Megtérése előtt kiváló iskolákat végzett, a kor leghíresebb rabbijának a lábainál tanult, és biztos vagyok abban, hogy ugyan olyan komolyan vette zsidó hitét, mint később Krisztushoz való tartozását. Mert egyszerűen ez következett természetéből, ezt nem tudta levetkőzni. Ezzel a belülről fakadó hévvel indul el abban a hitben, hogy helyesen cselekszik, amikor Krisztus követői üldözi az országban.

De Isten kegyelme megszólította, megtérésre indította. Nem egyszerű irányváltásra, hanem teljes fordulatra. Olyan élet változásra, amelyben az alap cserélődik ki, hiszen a megtérés pontosan ezt jelenti. Nem holmi külső átfordulást, nem az irányultság megváltozását, nem annyit, mint ahogyan az orosztanárokból némettanárok lettek, hanem teljes alapot jelentő változást, amely kihatással van a teljes életére. A „Pálfordulás” után Saul már nem ugyan az az ember. Élete egy csapásra megváltozik, és azt a hévét, amely addig a keresztyének ellen fűtötte, a Krisztus követés lelkesedésévé tudja formálni Isten Szentlelke.

Ez természetesen a környezet, a kortársak számára is furcsa. Ahogyan ma is furcsán nézünk sokakra, akik ismert negatív hátterükből belecsöppennek a keresztyénségbe, úgy Pál kortársai is nehezen fogadták a hirtelen jött változást. Anániás, aki talán a keresztyének közül először találkozik az immár megtért Saullal sem tud mit kezdeni a helyzettel és szüksége van Isten megerősítő válaszára: választott eszközöm ő.

 De Pál apostol megtérése a mi számunkra is felteszi a kérdést: hol van az életünkben a Damaszkuszi élmény? Az pont, vagy eseménysorozat, azok az emberek és helyzetek, akiken és amelyeken keresztül elhívott minket a Mindenható Isten. Hiszem, hogy szükség van ezekre az eseményekre, és szükség van arra is, hogy olykor megerősítést kapjunk elhívásunkban. Nem csak lelkészként, hanem keresztyén emberként. Hiszen Krisztus minden egyes követője ugyan azt a feladatot kapta, mint maga Pál apostol: hirdetni a feltámadás evangéliumát minden embernek. És fel kell tennie magunkban a kérdést, hogy megtesszük-e ezt saját helyünkön, saját életünkben.

A másik oldal pedig, amely megszólal Pál történetében, hogy mi hogyan fogadjuk azokat, akiknek az életet láthatóan és tapasztalhatóan gyökeres fordulatot vett. Akiknek megmutatkozik, hogy gyökeresen megváltozott az életük. Elfogadjuk-e a velük való közösséget, vagy kitaszítjuk őket, mert nem vagyunk képesek elfogadni, hogy Isten nem a mi mércénkkel mér.

Legvégül pedig Pál megtérésének még egy mozzanatra szeretnék utalni. Isten Pál a választott eszközévé tette azáltal, hogy szolgálatra hívta. Felhasználta tulajdonságait, kegyelmi eszközökké formálva az eleve adott talentumokat, de mindezt úgy, Pál valóban megváltozott. Megváltozott, de még nem ált készen a szolgálatra. Mert ahogyan az apostoloknak, a tizenkettőnek szüksége van a három éves képzésre, úgy Pálnak és minden kor keresztyén igehirdetőjének, és keresztyén emberének szüksége van arra, hogy tanuljon, képezze magát, hogy minél jobban elmélyüljön az Isten ismeretében, és így legyen hű tanítvány egy egész életen át.