22Ezt mondja az ÚR: Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag! 23Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az ÚR, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön, mert ezekben telik kedvem - így szól az ÚR! (Jer 9,22-23)
Milyen indítatásból cselekszünk, szólunk, vagyis élünk életünk során? A mai napon, hetvened vasárnapján, a böjti út kapujában, ez egy nagyon fontos kérdés mindannyiunk számára. Milyen indítatásból, milyen alapbeállítással élünk? Ez húzódik végig a felolvasott szentírási szakaszokban, és egész mai istentiszteletünkön, és – mivel keresztyén életünk minden napja istentiszteletet – életünk minden napján. Luthert idézve a dicsőséget vagy a keresztet követjük, és nem csak teológusként, hanem egyáltalán keresztyén emberként, hiszen ebben az értelemben valójában mindenki teológus, aki gondolkodik és beszél Istenről. De nem mindegy – gondoljunk csak az imént felolvasott Jeremiási szakaszra – hogy a dicsőség vagy a kereszt teológusaként élünk. Előbbi ugyanis mindig a „titkok” mögé akar látni, a kereszt mögé, és vallja, hogy felfoghatjuk Isten csodálatos cselekedeteit. Így elbizakodottá válik, és mivel kihagyja a keresztet a látásából, meg akarja azt kerülni, mindent torzítva lát. Pedig a kereszt teológusaként megfordul az eleve rossz látásunk, mert tükröt lát a keresztben: „Ez vagy te, ezt tetted értem”. és ebben a látásban helyére kerülnek a dolgok.
A mai nappal végére ér az ökumenikus imahét 2016-as sorozata, illetve városunkban szünetet tartunk, hiszen pünkösd hetében majd újra összegyűlünk, hogy imádságainkban a vágyott egységet Isten színe elé vigyük. Az elmúlt estéken, hétfőtől péntekig, a város különböző közösségeiben, különböző kegyességű és múltú gyülekezeteiben azért imádkozhattunk, hogy legyen fontos mindannyiunk számára az egységre való törekvés. Ne csak ezen az egy héten, hanem életünk minden napján. Mégpedig legyen olyannyira fontos, hogy le tudjuk vetkőzni saját büszkeségünket, dicsekvésünket, és hajlandóak legyünk a közös pont keresésére. Azért imádkozhattunk, hogy Krisztus, aki mindannyiunk közös alapja legyen sokkal fontosabb annál, mint hogy újra és újra úgy határozzuk meg magunkat, hogy mi ezért és azért nem vagyunk római katolikusok, reformátusok, baptisták. Remélem sokakat arra indítottak a mögöttünk hagyott hét alkalmai, hogy észrevegyük: lehet közösen imádkozni. Szép, hogy közösségenként, a hozzánk hasonlóval tudunk vasárnaponként istentiszteletre menni, de mily’ szép és gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek, és felekezeti határok ellenére meglátják a másikban a testvért.
Meglátják, hogy a testvér szeretete sokkal fontososabb annál, mint hogy a mi közösségünk különleges bölcsességével, erejével vagy gazadagságával dicsekedjünk. Vagy a másik oldalról nézve: a Krisztusban megtapasztalt szabadsággal való dicsekvés sokkal fontosabb annál, mint hogy a másik embert kizárjuk ilyen-olyan felekezeti okokból. Ezen a héten ráébredhetünk, hogy keresztyénként fel kell ébrednünk az elbizakodottságból és odaadó istentiszteletre, az Isten melletti feltétlen elköteleződésre kell magunkat elszánni.
Erről az elbizakodottságról, a saját teljesítmény és erő felértékeléséről szólt Jézus a felolvasott példázatban. A szőlősgazda öt alkalommal hív a munkásokat a szőlőbe. Nincs semmi más szabály, nincs külön megegyezés, csupán ennyi: egy dénár lesz a jutalmuk. Érdekes belegondolni a kezdeti, a köztes és a véghelyzetbe a munkások szempontjából. Mindenki várt arra, hogy munkát kapjon, hogy pénzhez jusson, hogy csatlakozhasson egy közösséghez, hogy valaki észre vegye, hogy valahol megmutathassa, mire képes. Aztán mindenki – feltehetőleg – jól dolgozott.
Eleget téve a gazda elvárásainak és saját képességei határainak, kihasználva a rendelkezésére álló időt, legyen az tizenkét vagy éppen egy munkaóra. A végén pedig ahelyett, hogy az eredményre, a megállapodott és megérdemelt eredményre figyelnének, eltölti őket a büszkeségből és dicsekvésből fakadó harag. Mert nem azt nézik, hogy miben állapodtak meg. Nem arra tekintenek, hogy lám, itt mindenki a megállapodás szerint kapja a jussát, nincs csalás és ámítás, hanem saját erejükkel és teljesítményükkel vannak elfoglalva. Az erre alapozott dicsekvés elhomályosítja a testvérszeretet, hogy észrevegyék, itt az emberi szokás ellenére a keveset dolgozó is jó bért kap, az igazságot, hogy mindenki pontosan azt kapja, amiben megállapodtak és a jogot, hogy a szőlősgazda feladata megszabni, hogy mekkora bér illeti meg a munkást. Jézus példázatbeli szavai éppen ezért önvizsgálatra indítanak, amikor azt mondja: én az utolsóknak is annyit akarok adni, mint az elsőknek, mert ezt az elbizakodottságot leplezi le, s helyezi helyette önmagát, a keresztet, a figyelem középpontjába.
Nemcsak a szőlőmunkásoknak, hanem nekünk is önvizsgálatra kell indulunk, ma amikor rálépünk a böjti idő felé vezető útra. Azt a kérdést teszi fel számunkra, hogy ha megvizsgáljuk életünket, hitünket, szívünket és prioritásainkat, akkor mit található benne? Ha magunkba tekintünk mi foglalkoztat bennünket leginkább? Legyen előttünk a mai vasárnapon Jézus Máté evangéliumában elhangzó mondata: „Ahol a te kincsed van, ott lesz a szíved is” (Mt 6,21). Hol vannak a mi kincseink? És mik azok?
Jeremiás próféta felsorolása a szívbe rejtett kincsekről nem csak a fogság ezer szenvedésében küzdő és fogyó Izrael számára valóság. A próféta szavainak hátterét a makacs, Istent megtagadó és róla tudomást sem vevő emberi egzisztencia adja, amelyben az isteni törvényt elhagyva él a választott nép, és él az emberiség annak ellenére, hogy a világ megtapasztalta Krisztus szabadítását. Három tulajdonságot, három szívet megtöltő kincset sorol fel prédikációjában: a bölcsességet, az erőt és a gazdagságot. Sőt, arról beszél, hogy az emberek, legyenek azok akár Izrael fiai akár a 21. század emberei szeretnek ezekkel dicsekedni.
Természetesen mondhatjuk, „persze hogy szeretünk ezekkel dicsekedni, persze, hogy világgá akarjuk kürtölni őket, hiszen jó dolgokról van szó. Olyanokról, amelyek könnyűvé teszik a hétköznapokat, amelyek segítenek boldogulni az életben.”
De tartsuk szem előtt: Valóban, jó ha az embernek van bölcsessége, magas iskolái, a falon sorakozó diplomák, de semmit sem ér, ha pusztán ezekre alapozza az életét. Jó, ha ez embernek van ereje, de semmit sem ér, ha a másik szorongatásában éli ki azt. Jó ha az embernek megadatik a gazdagság, de semmit sem ér, ha az pusztán saját mérhetetlen vágyait elégíti ki. Ha csak erre a hármasra – bölcsesség, erő és gazdagság – építjük az életünket, ha beszállunk a teljesítménykényszer mókuskerekébe, akkor a boldogság és megelégedettség helyett a kudarc és boldogtalanság kísér bennünket. Az állandó megfelelési kényszer miatt. Egyedül azért, mert olyan mértékeket állítottam magam elé, amelyek folyton nőni fognak, mert mindig lesz bölcsebb, erősebb és gazdagabb. Egyedül azért, mert meg akartam kerülni a keresztet az életemben. Mindig kell még egy iskola, még egy erőfitogtatási lehetőség és még egy megtöltendő bankszámla.
Hetvened vasárnapja arra hív minket az idei évben is, hogy a böjti út elején vizsgáljuk meg, mi van a szívünkben, és ha szükséges, változtassunk, hogy ne az ego, ne a mások kárára is az önmagunkra figyelés, az önzés uralkodjon emberi szívünkben. Jeremiás próféta szavaiban ezt a változtatást, a szívben eredeti szándék szerint lakozó hármasságban találjuk: szeretet, jog és igazságosság. Vagy Krisztust ismerő keresztyén emberként fogalmazva: szeretet, békesség és megbocsátás. Ennek a háromnak kell ott lakoznia a szívünkben, még akkor is ha nem csak Jeremiás korában, hanem mai korunkban is bolondságnak tűnik ilyen dolgokról beszélni. De Isten arra hív minket, hogy ezekkel dicsekedjünk, hogy magával Krisztussal dicsekedjünk, ne a világban elért múlandó és kétes sikerekkel.
Ez az újfajta dicsekvés abból fakad, hogy megismertük Istent, akinek mindent megelőző kegyelméből átformálódott hitünk és értékrendünk. Ezért állít minket Isten válaszút elé: követjük a világ eltorzult tükörképét, és beállunk a dicsőséghajhászok sorába, vagy pedig a türelmes és áldozatkészség útján, a kereszt teológiáját követve, Krisztuson tájékozódva éljük az életünket.
Olyan felszabadult életben, amelyben mentesülünk a mókuskerék és teljesítménykényszer minden következményétől.
A 18. századi német teológus, Nikolaus Zizendorf megtérési története arról beszél számunkra, hogy veheti át az emberi szívében az önzés és a múló sikerek helyét az Istenre való figyelés. Nem erőszakkal, nem emberi kényszerrel, hanem egyedül az elébe lépő, és folyton munkálkodó kegyelemmel. Zizendorf a düsseldorfi képtár Ecce Homo című festmény előtt állva felfigyelt a kép alatti feliratra: „Én ezt tettem érted, te mit tettél értem?” A gróf hosszú ideig állt a kép előtt, s megértett valamit abból, hogy mit adhat számára Krisztus, és milyen életre hívta el őt.
Hasonlóan Zizendorfhoz, olyan felismerés születhet a mi életünkben, amelyben nyilvánvaló lesz, hogy értelmetlen az élet, ha pusztán a földi múló dicsőségre koncentrálunk. De értelmet nyer, ha életünk minden napján Krisztusról teszünk bizonyságot. Mert az Őáltala és Őbenne megnyert megváltásunk által teljes lehet az életünk.
