Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét,
hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. (Róm 5,8)

A keresztség minden alkalommal Isten végtelelen szeretetéről tanúskodik. Ez nem egyszerűen egy beavatási szertartás, nem egyszerűen annak a jele, hogy innentől te vagy én, a megkeresztelt ember is a keresztyén egyház tagja lesz. A keresztségben Isten végtelen szeretete lesz jelen a gyülekezetben és a mi személyes életünkben láthatóan és hallhatóan. Hiszen benne az egyszerű víz, összekapcsolódik Isten örök igéjével, hogy egyértelművé tegye mindenki számára, hogy ezáltal hozzá tartozunk, Krisztusért gyermekeivé fogad minket. Benne, a názáreti Jézus Krisztusban mutatta meg az Atya, hogy mindennél jobban szereti az embert, minden bűne és esendősége ellenére, sokkal hamarabb, mint ahogyan azt mi gondoltuk volna.

Éppen ezért a keresztség egyszeri és megismételhetetlen ajándék. Ha komolyan vesszük ennek a valóságát az életünkben, akkor személyes valósággá válhat számunkra is Isten szeretete. Erről azonban beszélni kell egymásnak. Egyik ember a másiknak, szülő a gyermeknek, keresztszülő a keresztgyermeknek. Ez mindannyiunk feladata. Elővenni például a keresztelési gyertyát, meggyújtani, és a gyertya egyszerre világító és meleget adó fényénél beszélni arról a Jézusról, aki a világ világossága, aki minden embernek melegséget akar adni, és aki meghalt a Golgotán, de feltámadt harmadnapon, hogy minden bűnünkből megszabadítson minket, és áthidalja az ember és Isten közötti szakadékot. Nevelnünk kell a hitben azt, akit a mindenható Isten egészen személyesen, miránk, rád és rám bízott, elvinni a gyülekezetbe, ahol mindig szól az ige és kiszolgáltatják a szentséget. Megtanítani az Úrtól tanult imádságot, hogy neki is napi imádsága legyen, és átélhesse annak a csodáját, hogy mit jelent elcsendesedni, és megállni az Úr színe előtt teljes őszinteséggel, letéve minden terhét. Emlékeztetni a ránk bízottokat a keresztségére, és a benne megtapasztalt kegyelmes szeretetre.

A keresztség ajándékéra szüntelenül emlékeznünk kell. Mert ebbe kapaszkodhatunk bele élünk minden helyzetében. Letörölhetetlen jelként elkísér minket életünk boldog pillanataiban és a nehéz órákban egyaránt. Lutherrel együtt bátran mondhatjuk: Meg vagyok keresztelve! – és így erőt meríthetünk a kísértések közepette. Arra figyelhetünk, aki előbb szeretett minket, még akkor, amikor bűneink között éltünk. Arra figyelhetünk, aki keresztje által a mi életünknek is szilárd középpontot ad, amelynél bátran állhatunk meg, letéve minden terhünket, és ahonnan bátran indulhatunk útnak, annak tudatában, amelyet maga az Úr mond: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.