Gondolj, Uram, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak! (Zsolt 25,6)

Hatalmas kegyelem, ha ismerhetjük az irgalmas Istent, ha naponként hallhatjuk az igéjét, imára kulcsolhatjuk a kezünket, ha ott lehetünk a közelében. Mégis, azt gondolom, hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt a kegyelmet. Elfelejtük, hogy tényleg bármilyen helyzetben kinyújthatjuk a kezünket, mert az Ő keze már ott van előttünk. Elfelejtjük, hogy nincs olyan nehézség, amelyben Vele ne állhatnánk meg, hiszen Ő már megjárt előttünk minden nehéz utat.

Ezért van szükségünk az emlékezésre, és ezért hatalmas ajándék, hogy Isten erre is lehetőséget ad. Arra, hogy életünk különböző helyzeteiben felidézzük, hogy hogyan szólított meg minket az Isten, és hogy mit tett értünk Jézus Krisztus által. Nem akkor, amikor mi akartuk, nem akkor, amikor mi kiérdemeltünk, hanem még azelőtt, hogy egyáltalán felfogtuk volna az Ő szeretét. Mert amikor mi még a gödör mélyén voltunk, Isten már akkor utánunk nyúlt, hogy kimentsen minket. Minden bűnünk és minden mulasztásunk ellenére. Mert Ő az irgalmas, egyedüli Isten.

Éppen ezért az emlékezésnek van egy másik oldala, mégpedig az emlékeztetés. Mert Krisztusban nem kevesebbre kaptunk lehetőség, mint hogy életünk minden napján könyörögjünk az Atyához, hogy ne feledkezzen meg rólunk, fedezze el minden bűnünket, és segítsen, hogy a kegyelem uralkodjon az életünkön. Imádkozhatunk naponként, hogy mi is egyre jobban megmutassuk a világnak, hogy az Úr velünk van, és irgalmasan bánik minden emberrel.