Gondolj, Uram, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak! (Zsolt 25,6)

Hatalmas kegyelem, ha ismerhetjük az irgalmas Istent, ha naponként hallhatjuk az igéjét, imára kulcsolhatjuk a kezünket, ha ott lehetünk a közelében. Mégis, azt gondolom, hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt a kegyelmet. Elfelejtük, hogy tényleg bármilyen helyzetben kinyújthatjuk a kezünket, mert az Ő keze már ott van előttünk. Elfelejtjük, hogy nincs olyan nehézség, amelyben Vele ne állhatnánk meg, hiszen Ő már megjárt előttünk minden nehéz utat.

Ezért van szükségünk az emlékezésre, és ezért hatalmas ajándék, hogy Isten erre is lehetőséget ad. Arra, hogy életünk különböző helyzeteiben felidézzük, hogy hogyan szólított meg minket az Isten, és hogy mit tett értünk Jézus Krisztus által. Nem akkor, amikor mi akartuk, nem akkor, amikor mi kiérdemeltünk, hanem még azelőtt, hogy egyáltalán felfogtuk volna az Ő szeretét. Mert amikor mi még a gödör mélyén voltunk, Isten már akkor utánunk nyúlt, hogy kimentsen minket. Minden bűnünk és minden mulasztásunk ellenére. Mert Ő az irgalmas, egyedüli Isten.

Éppen ezért az emlékezésnek van egy másik oldala, mégpedig az emlékeztetés. Mert Krisztusban nem kevesebbre kaptunk lehetőség, mint hogy életünk minden napján könyörögjünk az Atyához, hogy ne feledkezzen meg rólunk, fedezze el minden bűnünket, és segítsen, hogy a kegyelem uralkodjon az életünkön. Imádkozhatunk naponként, hogy mi is egyre jobban megmutassuk a világnak, hogy az Úr velünk van, és irgalmasan bánik minden emberrel.

[Az Úr] pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek. (Zsolt 18,31)

Mindannyian keressük a biztonságot. Azt a teret és időt az életünkben, ahová ki tudunk menekülni szellemi, lelki vagy éppen érzelmi értelemben. Ahol magunk mögött tudjuk hagyni a problémákat, és legalább egy rövid időre megnyugvást találhatunk. Rá kell jönni azonban arra, hogy ezt emberileg akarjuk megvalósítani, akkor sokszor csak ködképeket kergetünk, hiszen a tegnap megoldása nem biztos, hogy ma is eredményt hoz.

Isten azonban tegnap, ma, és mindörökre biztos menedéket kínál. Sőt! Teszi ezt úgy, hogy egyenesen elénk fut vele. Hatalmas kegyelem ez, hiszen így lehet igazán mindenkié, és így lehet igazán átérezni, mekkora ajándék rejlik benne. Isten biztonságot adó szeretete életünk minden napján védelmet ad. A magasságokban megóv attól, hogy mélyre zuhanjuk, a mélységekben pedig bátorít minket, hogy Vele valójában nincs mitől félnünk. Isten biztonságot adó szeretete maga Krisztus, aki érted és értem adta oda magát, hogy valóban a mienk legyen ez a drága ajándék.

Mit kell hát tenni? Hiszem, hogy egyet: minden napon oda menekülni az élő Istenhez. Oda menekülni,  és letenni mindent, ami tőle elválaszt, hogy teljesen az övei lehessünk. Hiszem, hogy minden emberi nézőpont ellenére megélhető ez a sokszor valóban kegyelemből fakadó, valóban biztonságot adó szeretet.

Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények,
hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. (Ef 2,19)

Vannak olyan közösségek, ahova egyszerűen jó belépni. Miért? Nem azért, mert csillogó teremben ültek össze, nem azért, mert csak előkelő emberek alkotják, és nem azért, mert mindenki szimpatikus nekünk. Hanem azért, mert a levegőben érezhető az az összetartó erő, amely a közösséget egyben tartja.

Hiszem, hogy Isten nem véletlenül hívja életre ezeket a közösségeket, vagyis a gyülekezeteket. Hiszem, hogy azért vannak jelen itt a földön, hogy megélhető legyen, hogy ezekben valóban nincs idegen és jövevény, mert itt mindenki otthonra találhat. Nem amiatt az út miatt, ami a kapuig vezetett, hanem azért, mert Krisztus így akarja. Mert a közösséghez való tartozás egyedüli feltétele maga Krisztus. Csodálatos ajándék ez, s ha ezt komolyan vesszük, akkor képesek leszünk arra, hogy valóban hivogató gyülekezet képét mutassuk. Akkor megélhetjük, hogy az, hogy Isten házának népe vagyunk, az valóban azt jelenti, hogy hordozzuk egymást. Akkor megélhetjük, hogy adott esetben akkor is érezzük a közösség tagjainak szeretetét, ha valamiért távol vagyunk.

Miért? Egyedül Krisztus szeretete miatt, amely áradni akar a világban.

Jézus mondja: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt, vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. (Mt 5,17)

Hadilábon állunk a törvénnyel. Törvényeskedünk másokkal szemben, elengedünk saját magunkkal szemben. Elvárjuk mástól, hogy vegye komolyan a szabályokat, tegyen mindent úgy az életében, ahogyan azt valaki elképzelte, leírta, paragrafusokkal látta el. Lehet, hogy ésszerűtlen, lehet, hogy idegen az aktuális helyzettől, de a törvény, az törvény. Magunkkal szemben pedig sokszor vagyunk szigorúak, amikor mindenhol a szabályokat keressük, vagy éppen, azokat akatjuk áthágni, hogy könnyebb legyen az életünk.

Jézus beszél a törvényről. Sőt! Mindezt nagyon nyíltan, és talán a sokszor új utakat kereső tanítványok szemében meglepő, egészen furcsa módon teszi. Mert nem arról beszél, amit az emberek várnak tőle. Nem a gyökeresen újat hozza el, abban az értelemben, hogy kidob mindent az ablakon, hanem váratlan módon hozza el a "rendszer reformációját". Isteni megújítás ez, és pontosan erre van szükség. Arra, hogy Jézus meglátassa veled és velem, hogy van helye a törvény által teremtett rendnek az életünkben, hiszen azt Isten adta. De csakis akkor, ha a törvény szíve közepéből az evangélium világossága ragyog fel. Ezt jelenti, hogy Jézus betölti a törvényt, hogy érvényt szerez neki.

Megmutatja, hogy a törvény rendet teremt az emberek között. Megmutatja, hogy minden napunkon lehet tükör, amelyen lemérhetjük gondolatainkat, szavainkat és cselekedeteinket. És megmutatja, hogy bár naponként elbukunk a törvény megtartásában, de Ő felemel minket, és arra bíztat, hogy Vele próbáljuk meg újra. Hiszem, hogy minden napunkon Ő erősít minket a Lélek által, hiszem, hogy ma is mellettünk van, hogy képesek vagyunk úgy élni, hogy az Ő arcát mutatjuk a másik embernek, amelyben nincs törvényeskedés és nincs megkerülés, csakis szeretet általi, hitből fakadó cselekedet Isten dicsőségére és a másik ember üdvösségére.

Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. (Jn 1,4)

Láttuk-e már a csillagos égboltot? Furcsán hangozhat a kérdés, de itt, a mindíg a fényes Európában, főleg egy-egy nagyvárosban valójában teljesen ésszerűen hangzik. Miért? Mert annyi fénnyel vesszük körbe magunkat, hogy eltakarjuk a valódit, amit az Isten alkotott azért, hogy este is világosság legyen. Hiszen egy olyan éjszakán, amelyen tiszta az égbolt egészen lélegzetelállító fényesség ragyogja be a tájat. Ott van tehát a világosság, a kérdés csak az, hogy képesek vagyunk-e arra, hogy észrevegyük?

Isten Jézus Krisztusban elküldte az életet és a világosságot ebbe a világba. Azért, hogy minden embernek, neked és nekem is világítson, igazi életet adó módon. Nem mesterséges fények módjára, amelyeket le lehet kapcsolni, ki lehet iktatni, amelyek elromolhatnak, hanem életből fakadó, élő fényként, amely minden pillanatban világosságot ad.

Jézus Krisztus maga az élet. Hatalmas kegyelem ez, mert Benne és Általa mi is életet nyerhetünk már itt a földön. Hiszem, hogy rá tekintve életünk minden napján megtapasztalhatjuk, hogy kegyelemben élünk, és életünk valójában az Ő életéből táplálkozik. Hiszem, hogy a mi életünk világossága, útjelzője is Ő lehet, és egyedül Ő vezethet át minket minden árnyékos, sötét élethelyzeten, mert az Ő fényességét senki és semmi nem győzheti le.