Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez. (1Pt 2,25)

A nyáj pásztor nélkül nagy veszélynek van kitéve. Elkóborolhat, és olyan helyekre tévedhet, ahol semmi keresnivalója, ahol nincsenek meg az élethez szükséges feltételek. Rablók támadhatják meg, akik kiválasztják azt, aki az ő szemükben kedves, és messzire hurolják a többiektől. Farkasok és más fenevadak támadhatják meg, akik nem kímélnek senkit, de legfőképp a gyengéket orozzák el.

Az emberi közösség pásztor nélkül ugyan ilyen veszélynek van kitéve. Akár mennyire is erősnek akar tűnni, akár mennyire is a saját útját akarja járni. De Isten kegyelméből nem kell így élnünk, mert Krisztusban minden embernek, neked és nekem is pászort adott az Isten, akihez megtérhetünk, akinek követhetjük a hangját. Fontos, hogy követhetjük, nem pedig hajt bennünket. Mert Ő olyan pásztor, aki a nyáj előtt jár, hogy minden veszélyt idejében észre vegyen, és minden utunk olyan legyen, amelyet egyszer Ő már megjárt.

Ha képesek vagyunk arra, hogy félretegyük makacsságunkat, és megtesszük a tőlünk telhetőt: nyitott szívvel és lélekkel élünk, akkor hiszem, hogy mi mindannyian megtérhetünk hozzá. Azért, mert Ő kegyelméből ezt akarja. Azért, mert most is ott van mellettünk, és már réges-régen elénk lépett. Ha Vele járjuk az életünk útját, akkor hiszem, hogy átsegít minket a rablókkal, farkasokkal és egyéni utakkal tarkított életen, megtart minket, mint egyéneket és összetart minket, mint egy nagy családot, akik mind Krisztust valljuk Urunknak és Mesterünknek.

Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! (Zsolt 51,12)

Vannak olyan élethelyzetek, amikor szükségünk van a megújulásra. Amikor felismerjük, hogy ami mögöttünk van, amiben most vagyunk, az valójában nagyon nincs rendben. Amikor érezzük, hogy jó volna váltani, jó volna új utat találni, de a magunk erejéből csak arra vagyunk képesek, mint a példázat beli idősebb testvér, aki akár a disznók eledelét is megette volna.

Hiszem, hogy ezekben a sokszor mérhetetlen mélységekben is megszólal az Isten. Egészen különleges, csendes hangon, ahogyan a halk és szelíd hang egykor Illést is megszólította. Megszólít, megérint, és imádságra késztet. Kegyelmével lép be az életünkbe, hogy aztán társunkká legyen. Hiszem, hogy te és én egyaránt megláthatjuk, megérezhetjük ezt a kegyelmet, és a zsoltárossal együtt imádságra kulcsolhatjuk kezünket és szíünket egyaránt. 

Hiszem, hogy mi is kérhetjük a tiszta, Istenben mindenkor feltétlen bízó szívet és a minden körülmények között erős lelket. Miért? Azért, mert Jézus bátorít erre. Azt mondja a tanítványoknak, neked és nekem egyaránt, hogy kérjünk egészen bátran, mert Ő megadja a szív kérését, sőt azt mondja, hogy nem hagy bennünket egyedül, hanem a Lélek által minden napon veled és velem van.Ő erősít, Ő támogat, Ő tárja ki a karját, hogy mindenkor érezzük, az Ő szeretete velünk van, és ezt az ajándékot senki nem veheti el tőlünk.

Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok. (Kol 1,16)

Az egyik legkedvesebb időhatározó szóm a kezdetben. Azért, mert valami olyan időre mutat, ami távol áll az embertől, így távol van a befolyásunktól, a kikutatni akarásunktól és így minden amit ez az apró szó magában foglal megmaradhat annak, aminek az Úr megalkotta. Természetesen akkor, ha képesek vagyunk a hit látásával nézni ezt az szót és az általa befogott időt. Mert a kezdetbent sem te, sem én, sem senki más nem kutathatja ki, de hihetjük tiszta szívvel, hogy minden, amit ott és akkor alkotott az Isten az igen jó, sőt érted és értem lett igen jó.

De ebben a szóban benne van még valami, pontosabban még Valaki. Csodálatos dolog ez, és ezt a titkot fogja meg János mellett Pál apostol: ott és akkor, már a tertemtés pillanatában jelen van Krisztus. Ő az Ige, aki által a világ meg lett formálva, és Ő az Ige, az élő szó, aki megváltotta az egész teremtettséget. Hiszem, hogy egyedül benne ér össze minden, ami a világ kezdetet óta történt, Benne nyer értelmet tér és idő, mert mindennek Ő a középpontja.

Igen, a te és az én életemnek is. Minden napunkon arra csodálkozhatunk rá, hogy mi is részesei vagyunk a teremtettségnek, és részesei vagyunk a megváltásnak. Ez pedig, naponkénti kegyelem!

Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. (2Kor 12,9)

Nem szívesen vállaljuk fel erőtlenségeinket. Azokat az élethelyzeteket, tulajdonságokat, amelyekben gyengének, sebezhetőnek mutatkozunk. Ahol és amikor a mi nézőpontunkból mások lehetőséget kapnak arra, hogy a fejünkön tapossanak, vagy legalábbis nevetség tárgyává tegyenek minket. Igyekszünk kerülni az ilyen helyzeteket, s megpróbálunk minél erősebbnek, minél bölcsebbnek, minél egészségesebbnek látszódni. 

De tudjuk a látszat néha, vagy sokkal gyarkabban csal. Mert van úgy, hogy minden "erősítő álca" ellenére belül igazán gyengék vagyunk. Ott, ahol csak mi látjuk saját magunkat, de éppen ezért mi érezzük igazán a valóságot, hogy valójában mérhetetlenül gyengék és elesettek vagyunk. És van úgy, hogy hiába minden álca és próbálkozás felszínre tör és erőt vesz rajtunk a gyengeség, erőtlenség.

Ilyenkor tör fel a kérdés: miért van ez? Miért pont én? És óhatatlanul felmerül bennünk, hogy ez az erőtlenség átok az életünkben. Olyan élethelyzet ez, amelyből emberileg csak mélyebbre, a kilátástalanság feketeségébe süllyedhetünk.

De Isten kegyelmes hozzánk. Hiszem, hogy mindig velünk van. Akkor is, mikor álarcokat viselve akarunk erősnek mutatkozni, akkor is, amikor valóban erősek vagyunk és akkor is, amikor rádöbbenünk erőtlenségünkre. Velünk van, és bátorít bennünket. Hatalmas kegyelem az, hogy ott, a gödör alján megszólal valami hihetetlen benső hangon, hogy itt sincs okot az aggodalomra. Nem azért, mert keresztyénként mindig rózsaszín ködben kell élned, hanem azért, mert Krisztus már előtted megjárta a gödör legmélyét. Erőtlennek bizonyult, hogy téged erősíthessen. Elviselte a kegyetlenséget, hogy veled kegyelmes lehessen. 

Hiszem, hogy minden mélységben ez adhat erőt. Egy-egy betegségben, amikor a sok szenvedés, fájdalom, a gyógyulás hosszú ideje felszínre hozza az erőtlenségeket. Egy-egy megterhelt élethelyzetben, amikor kiáltástalannak tűnik a holnap. Egy-egy nehéz kapcsolatban, amikor minden szó feleslegesnek látszik. Isten ezekben a helyzetekben is ott van mellettünk, hogy társ, támasz és védő kar legyen. És ha ezt komolyan vesszük, akkor életünk minden pillanata a javunkra válik, mert Vele és Általa még az erőtlenségekben is épülni fogunk.

Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok.(1Pt 2,9-10)

Kiválasztottnak lenni jó és felemelő érzés. Emlékezzünk akár csak arra, milyen öröm volt, amikor beválasztottak minket valamilyen csapatba, főleg, ha elsőként gondoltak ránk. Az ember, te és én egyaránt, szeretjük ezt az érzést, mert az tölt el bennünket, hogy egy körnek lehetünk a tagjai, egy olyan csoportnak, ahova valamiért jó tartozni, még akkor is, ha nem feltétlen tudjuk megfogalmazni, miért is van így.

Hiszem, hogy Isten ezt kínálja neked és nekem, minden keresztyén embernek. Sőt! Ma is hirdeti, hogy az egyház nem klub, hanem valami olyan különleges, Istenhez kapcsolt és mégis emberi közösség, amelynek nincs párja itt a világon

Egyrészt azért, mert a választottak alkotják, akik téren és időn át összekapcsolódnak, és így alkot egy közösséget Péter apostol Szent Benedekkel, Luther Mártonnal, egy Dél-Amerikai katolikus asszonnyal, egy erdélyi református atyafival, és még sok keresztyén emberrel, köztük veled és velem.

Másrészt te és én egyaránt céllal vagyunk jelen ebben a közösségben. Nem véltelenül hívja fel az apostol a figyelmet arra, hogy mindannyian a királyi papság tagjai vagyunk, hiszem ebben rejlik küdetésünk: Isten sötétséget űző világosságát hirdetni, Isten irgalmát közvetíteni, és minden népnek elmondani, hogy bárki lehet az Ő népének a tagja. Bárki, aki képes letenni mindent, ami elválasztja az Istentől, és kész arra, hogy élete minden napján az Isten világosságát élje oda a másik ember elé.