Ne veszítsétek el tehét bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. (Zsid 10,35)

Miért alakul ki az emberekben a bizalmatlanság? Miért van az, hogy ahogyan felnövekedünk, egyre többszörérezük a "valami itt nem stimmel", "biztosan azt gondolja, amit mond" érzéseket? Pedig gyermekként bizalmunk még korlátlan volt. Nem gondolkodunk azon, hogy a felnőttek szava hamis is lehet, nem merült fel bennünk, hogy más is van az igazságon kívül. Saját gyermekemen is ezt látom: számára egyértelmű, hogy minden úgy van, ahogy látja és hallja, nincs semmi bizonytalanság, kétkedés a tekintetében. De előttem vannak hittanosaim is, akik tiszta, gyermeki hittel fogadják el az Istenről és Jézusról szóló történeteket, nem kételkednek, nem keresik a miérteket, és nem ásnak a szöveg mélyére, hogy valamilyen módon megfúrják azt. Elfogadnak és hisznek, mert ez fakad belőlük.

A felnőttek azonban már máshogy gondolkoznak. Benned és bennem ott van valami abból a bizalamtlan makacsságból, amely a pusztában vándorló népet és a tanítványokat jellemezte. A népet, akik látták a csodákat Egyiptomban, ittak és ettek a pusztában, és mégis hitetlenek, bizalmatlanok az Istennel szemben. A tanítványok, akik látták a csodákat, mégis folyton bizonyságot tesznek a bizalmatlanságukról. Te és én egyaránt estünk és esünk ilyen helyzetekben. Amikor minden szabadítás, minden Isten általi megtartás ellenére bizalmatlanok vagyunk.

Hiszem azonban, hogy van kiút ebből a bizalamatlanságból. Mégpedig az élő, karban tartott Isten-kapcsolat útja. Ha képesek vagyunk arra, hogy olyan rendet vigyünk az életünkbe, amelyben ott van az Isten, akkor megélhető, hogy bizodalmunk új életre támad, megtartatik és szilárdan áll. Nem a magunk erejéből, hanem a Lélek által, aki Isten kegyelméből adaik neked és nekem. Hiszem, hogy a rendszeres imádság, elcsendesedés, Biblia olvasás és gyülekezethez való tarozás erősíti ezt a kapcsolatot és ezáltal a bizalmat, mert megélhetővé válik, hogy Isten minden helyzetben velünk van. És hiszem, hogy a jutalom már itt a földön érezhető: egy földi, vagyis nem tehermentes, de Krisztusban megélt és Általa akadálymentesített élet. 

Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért! (Ézs 55,1)

Szörnyű élmény a szomjúság. Amikor az ember mindent megadna azért, hogy akár csak egy csepp víz is érje az ajkait. Amikor minden sejtünk folyadékért kiált, s a szomjúság érzése annyira belénk ivódik, hogy másra már nem is tudunk gondolni.

De tudjuk, nem csak a testünk lehet szomjas. Minden ember ismeri azt az érzést, amikor vágyunk valamire, ami betölt, ami áthat, mégsem tudjuk egészen pontosan megfogalmazni mi az. Hiány ez az életünkben, de csak a Jézussal való találkozás után tudjuk, hogy mire is szomjaztunk. Mi, pontosabban Ki volt az, aki hiányzott az életünkből, és aki egy pillanat alatt csillapította lelki szomjúságunkat. Aki betöltött és új életre élesztett minket, ahogyan egy forró, nyári napon egy pohár friss víz szinte újjá varázsol bennünket.

Szörnyű élmény a szomjúság. Amikor újra érezzük. Mert hiába ittunk reggel egy nagy pohár vizet, pár óra múlva újra ugyan az az érzés kerít hatalmába minket. Újra a forráshoz kell járulnunk, különben semmit nem ért az a pár korty a reggeli órákban.

Hiszem és tudom, hogy ugyan így szól a felszólítás lelki értelemben neked és nekem életünk minden napján: ti szomjazók mind, jöjjetek vízért! Nem elég egyszer az Úrhoz járulni, hanem újra és újra meríteni kell a forrás vizéből, hogy frissek maradjunk, hogy új életre támadjunk, hogy élő legyen a kapcsolatunk az élet Istenével. Hiszem és tudom, hogy Jézusban vele találkozhatunk. Amikor Ő a földön járt, százak és ezrek követték, és úgy szomjazták a szavait, ahogyan egy forró nyári napon te és én vágyakozunk egy pohár friss víz után. Jézus akkor és most ezt a szomjúságot akarja csillapítani, hogy megérezzük, az Ő szavai frissességet adnak.

Magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé. (Zsolt 90,8)

Annyi minden van, amit el akarunk rejteni. Értékek, amiket ki akarunk sajátítani, ezért úgy elzárjuk őket, hogy egy idő után talán mi sem tudunk a létezésükről. Emlékek, amelyek sötét foltként húzódnak meg életünk vásznán, s sem büszkék nem vagyunk rájuk, sem a tovább vezetés lehetőségét nem látjuk meg bennünk. Bűnök és mulasztások, amelyek megkötöznek, mert akkor törnek elő, amikor a legkevésbé számítunk rájuk, és olyan emberi kapcsolatokat tesznek lehetetlenné, amelyek fontosak lennének számunkra.

Isten előtt azonban semmi sincsen rejtve. Ezt soha nem felejthetjük el. Nem viselkedhetünk úgy az Ő színe előtt, mint a gyeremek, aki takargatni akarja a csíntevését, vagy mint a folyton mentegetőző ember, aki mindíg, minden helyzetben másra hárítja a felelősséget. Isten előtt semmilyen tettünk, szavunk, vagy gondolatunk nincsen rejtve, mert te és én egyaránt az Ő világosságában méretünk le.

Éppen ezért ez a világosság egyfelől összetör, mert rá kell döbbennünk, hogy mennyire nem tudunk Istennek tetsző életet élni, és minden emberi igyekezetünk ellenére újra és újra elbukunk. Másfelől viszont ez a világosság megtisztít, felemel és utat mutat. Mert az Isten bűnt megmutató fénye a kereszt felől árad, amely eltörölte a bűn hatalmát. Hatalmas kegyelem ez, mert bár emberileg lehetetlen helyzetben vagyunk, mégis Krisztussal álhatunk az Isten világosságában, hogy Ő mutasson nekünk utat életünk minden napján.

Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában. (Lk 13,29)

Csodálatos prófécia ez: mindnyájan egyek lesznek! Minden nép, éljen kelet, vagy nyugaton egységre talál. Nem az ember akaratából, hanem az Isten hívására. Nem tárgyalóasztalok mellett, hanem az Úr asztalánál, ahol megélhető az igazi családi közösség. Csodálatos prófécia. A kérdés csak az, hogy tudom-e ezt én munkálni?

Mert Krisztus hívása egyértelmű: te és én egyaránt, minden megkeresztelt ember, meg van hívva az aratásba, hogy a föld végső határáig, kelettől nyugatig hirdessük az Úr szavát, Krisztus evangéliumát. Minden embernek. Sem a célközönség alól, sem a munkába állás alól nincs kivétel. Nem mondhatjuk, hogy vannak olyanok, akiknek más az útjuk, mert Krisztus szava alapján Ő maga az út, az igazság és az élet, Ő maga az út az Atyához. És nem mondhatjuk, hogy majd mások megteszik a hívást, mert az neked és nekem egyaránt feladatom.

Már itt a földön. Hiszem, hogy megélhető valami abbóla csodából, ami az Isten országában ránk vár. Minden alkalommal, amikor az oltárhoz térdelünk ezt a csodát élhetjük át. Ott és akkor mindannyian egyenlőek vagyunk, mert te és én egyaránt ugyan úgy üres kézzel fogadjuk a kegyelmet. De hiszem, hogy az elbocsátás után is meg kell őriznünk ezt a közösséget. A mindennapok apró pillanataiban, amikor lehetőséget kapunk, hogy érintéseinkkel, szavainkkal, mozdulatainkkal, hangsúlyunkkal, vagyis egész lényéünkkel egy apró menyorászágot mutassunk a másik embernek. Arra hív minket az Élet Ura, hogy minden napunk ezt mutassuk meg a másik embernek, hogy Ő is letelepedhessen az Isten asztalánál, megtért élettel, jöjjön akár napkeletről, akár napnyuhatról.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. (Jn 1,14)

Mindannyiunk egyik vágya, hogy megtaláljuk a helyünket itt a földön. Hogy legyen egy hajlék, amelyet az otthonunknak mondhatunk, ami több egy háznál, lakásnál, mert az évek során valahogy a részünkké válik. Ezen a helyen élni többet jelent egyszerűen az idő eltöltésénél, mert itt tudunk igazán otthon lenni, itt tudunk igazán lakni. Igaz ez a környezetünkre is. Amelyet az évek során nemcsak megszokunk, hanem reménység szerint lassan magunkénak mondunk. A szomszédokat, a minket körülvevő embereket egy idő után úgy ismerjük, mintha családtagok lennének, pusztán azért, mert közöttünk lakunk. Nem csak benézünk hozzájuk, és nem csak "aludni járunk haza", hanem teljes egészében közöttük vagyunk.

Valahol ez a gondolat húzódik János bizonyságtételében is. Jézus, a testé lett Ige, nem egyszerűen vendégségbe jött a világba, hanem otthonra talált benne. Nem csak meglátogattott minket, hogy aztán gyorsan tovább álljon, hanem teljesen közöttünk volt és közösséget vállalt velünk. Azért, hogy teljesen megismerjük Őt. Azért, hogy meglássuk, hogy mekkora szeretet van benne, és hogy minden ember számára nyilvánvalóvá legyen az a mindeneket betöltő dicsőség, amely Benne jelent meg a világban. Az Ő velünk lakása egyet jelent azzal a lehetőséggel, hogy a te és az én életemben is megismerhető lett az igazi kegyelem és a teljes igazság. De Vele és Általa ma is megtapasztalható, hogy ez az közöttünk lakás ma is valóság a Lélek által, mert Ő most is velünk él.