[Istenem,] sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, de újra megelevení­tesz. (Zsolt 71,20)

Egy dolog látni, egy egészen más meglátni. Látni valamit - a legtöbbünk számára - velünk született adottság. Ahogyan növekszünk, járunk a világban egyre több mindent láthatunk szemeinkkel. Szép és kevésbé szép dolgokat, éveket és évtizedeket, látható és láthatatlan részeit a teremtett világnak. Szépen lassan megismerjük mindazt, ami körbe vesz minket, és talán látjuk azt is, hogy valójában nem elég látni. Mert a látás lehet torz, és sokszor érdemes mögé nézni az eseményeknek, hogy meglássuk azok valódi mibenlétét.

A szenvedés és a sok baj, a nyomorúság szörnyű állapot. Valahogy azért, mert oly' hajlamosak vagyunk beleragadni, és kilátástalannak látni a helyzetünket. Mintha egy gödör fenekén volnánk, ahonnan a csúszós falak miatt látszólag nincs kiút, és ezért már nem is a fényt nézzük a gödör szájánál, hanem a talpunk alatti mérhetetlen sötétséget. Hiszem, hogy Isten ezekben a helyzetek is meg akar szólítani minket, és arra hív, hogy ne csak a nyomorúságot lássuk, hanem sokkal inkább lássuk meg a szabadulás evangéliumát.

Higgyük el, ez minden mélységben lehetséges. Nincs ezen a földön olyan mélység, ahonnan ne láthatnánk meg a szerető, értünk munkálkodó és megelevenítő Istent. Miért? Nem azért, mert egy csapásra minden jobb lesz és nem azért, mert egy pillanat alatt múlik a nyomorúság, bár tegyük hozzá bátran és hittel, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Hanem azért, aki önmaga vállalta a legnagyobb nyomorúságot, a te és az én életem minden bajét, és felvitte a keresztre.

Jézus Krisztus az, aki azt mondja neked és nekem, hogy rá tekintve, benne bízva és belé vetve hitünket megélhető az olyan élet, amelyben bár látjuk a nyomorúságot és a bajt, de mégis érezzük a megelevení­tést és a naponkénti új erőt minden körülmények között.

Bizony, jobb egy nap a te udvaraidban, mint máshol ezer. (Zsolt 84,11a)

Egészen különleges élmény, amikor valaki otthonra talál. Egy városban, amit előtte talán nem is ismert, de valahogy már az első lépésekkor azt érzi, mintha mindíg azokon az utcákon sétált volna. Egy lakásban, amelyet talán saját kezével varázsolt otthonná, nomeg az évek során számtalan élménnyel. Egy közösségben, amely befogadta, és amely szinte része lett, olyannyira, hogy azt már senki nem veheti el tőle. Jó dolog otthonra találni, mert ott az ember biztonságot érez, és így lehetőséget kap a kiteljesedésre.

Fontos azonban, hogy van egy mindezeknél fontosabb, és mindezekhez egészen szorosan kapcsolódó otthonra találás: megtalálni a mindenható Istent. Külünös keresés ez, mert úgy kereshetünk, kutathatunk, hogy közben mi vagyunk azok, akiket megtalálnak. Akik egyszer csak azt vesszük észre magunkon, hogy már nem keresünk, nem kutatunk, mert megtaláltattunk. Ilyenkor tapasztalhatjuk meg a kegyelmet, és reménység szerint vele együtt valami jóleső érzést, hogy hirtelen sok minden a helyére került. Mert megláthatjuk helyünket a gyülekezetben, saját közösségeinkben, mégpedig úgy, mint keresztyén, Krisztust követő emberek.

Ez pedig, a Krisztus követése, hiszem, hogy naponként elhelyezi a szívünkben a fenti bizonyságtételt, hogy jó nekünk az Úrral lenni. Sőt! Jobb egy napot eltölteni az Úr közelében, mint máshol ezret. Mert aki egyszer megtapasztalta a kegyelmet, aki egyszer halotta az élő Igét, aki egyszer élt az úrvacsorával, az reménység szerint újra és újra erre vágyakozik.

Mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok,
hogy azon növekedjetek az üdvösségre. (1Pt 2,2)

Talán mindenki számára ismerős a kép: kicsit sárga, kicsit savanyú, de ez a magyar narancs. Gondoljunk most erre abba az értelemben, hogy hányszor elégszünk meg az életünkben a látszólag csak kicsit mással. Ami elsőre csak egy kicsit tér el az igazitól, talán csak a pipa van rajta fordítva, talán csak a színe más, talán csak szövegezés furcsa. Megelégszünk a kicsit mással, és sokszor le is szokunk az igaziról, mert úgy megszoktuk már azt, ami hamis. Pedig az igazság az, hogy ebben a tekintetben a dolgok természete maguktól biztosan nem változik meg. Az igazság, igazság marad, a hamisság pedig, hamisság. És egyáltalán nem lényegtelen, hogy melyikhez tartjuk magunkat.

Péter apostol ezért int téged és engem. Pontosabban egy alapállásról hívja fel a figyelmünket arra, hogy merre kellene tekintenünk: olyanok vagyunk, te és én egyaránt, mint az újszülött csecsemők. Nem azért, ahogyan a fejét zavarodottan vakaró Nikodémus gondolta - hogy t.i. újra fizikailag megszülettünk -, hanem azért, mert Isten, Jézus Krisztus által új életre és élő reménységre szült minket. Ezt tapasztaljuk meg és aztán ezt hordozzunk magunkkal a keresztségben. Óriási ajándék ez, és hiszem, hogy meg lehet élni úgy egy keresztyén életet, hogy ez minden nap valóság. Mert a naponkénti megtérésemben az is ott van, hogy bár tanulok, de újra és újra képes vagyok a lelki újszülött módjára az Istenre tekinteni abban az értelemben, hogy az Ő igéjét kívánom.

Mert ez jelenti a keresztyén élet: őszinte és teljes odafordulás az Istenhez. Imádkoznunk kell azért, hogy minden napon újult erővel tudjuk az Ő szavát kívánni, amiben nincs semmi hamisság, mert az Ő szava és Ő maga az Igazság. Így megélhető, hogy valóban nem tudunk betelni az Ige szavával, és valóban tisztulnak életünk képei. Igaz, tükör által homályos marad minden, de ott van szívünkben a biztos ígéret, hogy egyszer teljes lesz a látás, mert Isten újjászült minket élő reménységre és örök életre.

Krisztus mondja: Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké,
és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. (Jel 1,18)

Hol van húsvét ünnepe a mi szívünkben? Talán ez a mai nap egyik nagy kérdése. Ott van, valahol a szívünk mélyén, vagy egyszerűen kimerül a főtt sonkában, tormában és főtt tojásban. Hiszem, hogy húsvét ünnepe több, mint ez utóbbi, és talán akkor élhetjük ezt meg igazán, ha hagyjuk, hogy valóban együtt csendöljön fel bennünk a nagypénteki "Elvégeztett" és a húsvét hajnali "Miért keresitek a holtak között az élőt?"

Együtt csendülhet fel a kettő, és ha ezt hagyjuk, akkor hiszem, hogy a mi nagypéntekjeink, mélységes fájdalmaink után is megélehető lesz a húsvét, a feltámadás örömhíre. Nem azért, mert elnyomjuk a fájdalmat, és nem azért, mert minden mindíg egy csapásra megoldódik, hanem azért, mert ott lesz a szívünkben az a bizonyosság, amit a fenti igében maga Krisztus mond: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké.

Ez nem tőlünk független, hanem bennünk élő evangélium, mert egyedül ezáltal, egyedül a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus által van nekünk is életünk itt a földön. Hatalmas kegyelem, hogy rá tekinthetünk, és hiszem, hogy minden mélységben Ő ad nekünk erőt, sőt, Ő az, aki minden szenvedést megjárt már előttünk, így nekünk valóban nincsen más dolgunk, mint rá tekinteni. Rátekinteni és komolyan venni, hogy Ő maga az élet, Ő maga a feltámadás, Ő maga a te és az én életem támasza minden időben.

Krisztus feltámadt, valóban feltámadt!

Amit pedig szóltok, vagy tesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala. (Kol 3,17)

Érdemes belegondolni abba, miért teszünk meg valamit. Mi az indíttatásunk, amikor cselekszünk, szólunk, vagy egyszerűen csak ránézünk a másik emberre. Miért? Azért, mert ezek a miértek meghatároznak minket, talán sokkal jobban, mint azt álalában gondolnánk. Hiszen nem csak a cselekvés eredménye a fontos, hanem a szándék is, ami mögötte van. És ha átgondoljuk életünket, akkor látnunk kell, hogy a szándékok, kiinduló pontok sokfélék lehetnek, és nem minden esetben láthatjuk őket pozitívnak.

Éppen ezért szükségünk van egyfajta lelki koordináta rendszerre, amelyben elhelyezhetjük életünk minden egyes megnyilvánulását, és amelyben egyértelművé válhatnak a miértek. Azért, mert ebben a rendszerben nem te és nem én állunk az origóban, hanem a mindenható Isten. Hatalmas változás ez. Kicserélni a sok-sok én-t az életünkben Ő-re. Jézus Krisztusra, aki azért adta magát halálra, hogy neked és nekem életünk legyen, hogy te és én tudjunk az Ő nevében szólni és cselekedni. Kegyelem, hogy minden lépésünkkor ott van a lehetőség, hogy abban ne mi legyünk az elsők, hanem a feltámadt Jézus, de mégis úgy tehessük meg ezt a lépést, hogy mi is teljesen ott vagyunk benne.

Ez a kettő, a Krisztustól való kiindulás, vagyis az Ő nevében való élet és a mi teremtett lényünk adhatja azt az összhangot, amelyben a másik ember megérez valamit abból, hogy mit jelent az Istennek szentelt élet. A te és az én életemben pedig ott lehet, sőt ott lesz a hála szava. Az a válasz, amely sokak számára talán pont olyan érthetetlen, mint maga a kegyelem, hiszen a legnagyobb mélységekben is képes megszólalni, de neked és nekem egyértelmű lesz, hogy az Istennel járt élet útján természetes a hála, mert meglátjuk az Ő számtalan csodáját a mindennapokban.