Amit pedig szóltok, vagy tesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala. (Kol 3,17)

Érdemes belegondolni abba, miért teszünk meg valamit. Mi az indíttatásunk, amikor cselekszünk, szólunk, vagy egyszerűen csak ránézünk a másik emberre. Miért? Azért, mert ezek a miértek meghatároznak minket, talán sokkal jobban, mint azt álalában gondolnánk. Hiszen nem csak a cselekvés eredménye a fontos, hanem a szándék is, ami mögötte van. És ha átgondoljuk életünket, akkor látnunk kell, hogy a szándékok, kiinduló pontok sokfélék lehetnek, és nem minden esetben láthatjuk őket pozitívnak.

Éppen ezért szükségünk van egyfajta lelki koordináta rendszerre, amelyben elhelyezhetjük életünk minden egyes megnyilvánulását, és amelyben egyértelművé válhatnak a miértek. Azért, mert ebben a rendszerben nem te és nem én állunk az origóban, hanem a mindenható Isten. Hatalmas változás ez. Kicserélni a sok-sok én-t az életünkben Ő-re. Jézus Krisztusra, aki azért adta magát halálra, hogy neked és nekem életünk legyen, hogy te és én tudjunk az Ő nevében szólni és cselekedni. Kegyelem, hogy minden lépésünkkor ott van a lehetőség, hogy abban ne mi legyünk az elsők, hanem a feltámadt Jézus, de mégis úgy tehessük meg ezt a lépést, hogy mi is teljesen ott vagyunk benne.

Ez a kettő, a Krisztustól való kiindulás, vagyis az Ő nevében való élet és a mi teremtett lényünk adhatja azt az összhangot, amelyben a másik ember megérez valamit abból, hogy mit jelent az Istennek szentelt élet. A te és az én életemben pedig ott lehet, sőt ott lesz a hála szava. Az a válasz, amely sokak számára talán pont olyan érthetetlen, mint maga a kegyelem, hiszen a legnagyobb mélységekben is képes megszólalni, de neked és nekem egyértelmű lesz, hogy az Istennel járt élet útján természetes a hála, mert meglátjuk az Ő számtalan csodáját a mindennapokban.