Én vagyok az Úr, aki szeretet, jogot és igazságot teremtek a földön. (Jer 9,23)

Világméretű szervezetek, civilek és kormányok dolgoznak ezekben a percekben is azon, hogy a fenti igében szereplő három fogalom valóssággá váljon minden ember számára. Úgy tűnik, mindent megtesznek. Megbüntetik azokat, akik ezek ellen cselekednek, fegyvert fognak a jog és igazság szellemében, kormányokat döntenek meg így vagy úgy, konferenciákat szerveznek, ahol nagy emberek, nagy kiáltványokat írnak alá, amelyekben aztán nagy gondolkodás árán keresik a kiskapukat. Valóban ez a megfelelő út?

Szükség van az ember tevékenységére, de mielőtt erről gondolkodhatnánk nem szabad kihagyni a képletből az Alfát és Ómegát. Azt, aki egész világot megalkotta, megteremette. Mégpedig szavával. Egészen csodálatos a teremtéstörténet minden napjának végén megszólaló refrén: látta Isten, hogy minden, amit alkotott igen jó. Amit Isten alkot, teremt és életre hív, az minden emberi szemellenzős szemlélet ellenére tökéletese jó. És ebből a nézőpontból nézve már jobban érthetővé válik, hogy minden korban és helyzetben szeretet, jogot és igazságot akar teremteni az emberek között a Szentháromság egy igaz Isten.

Az emberek között és az ember segítségével. Mert soha ne feledjük, hogy ránk bízta ezt a földet. De nem azért, hogy a fent említett módon kezeljük, hanem hogy mindenkor rá figyeljünk, tőle várjuk az útmutatás arra vonatkozóan is, hogy hogyan tudjunk társak lenni a jog, igazság és szeretet megteremtésében saját helyzetünkben.

Hiszem, hogy akkor tudjuk ezt véghez vinni, ha nem vétjük el a sorrendet: először az Isten akaratának megismerése, utána ennek alkalmazása a hétköznapok problémáira, végül pedig újra az Isten előtt való megállás, ahol le tudjuk mérni, hogy valójában hogyan is gondolkoztunk, szóltunk és cselekedtünk. Ennek pedig legjobb helye az istentisztelet és a naponkénti elcsendesedés, amelyek segítenek bennünket abban, hogy életünk olyam megélt istentisztelet legyen, ahol jelen van a szeretet, a jog és az igazság.

Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja. (2Kor 6,2b)

Az én szeretett Csöngémet is megjárt Petőfi óta tudjuk, vagy legalábbis ő írta le először, hogy Pató Pál úrral együtt mindannyian nagyon „ráérünk arra még”. Ez a mentalitás tölti ki az életünket a legtöbb esetben, de beszélek inkább most a magam nevében. Sokszor vettem, veszem észre magamon, hogy tologatom a dolgokat, hogy a lehető legégetőbbeket veszem előre, a többi pedig úgyis ráér. Egyszer azt fogalmaztam meg magamnak és aztán igehirdetésben a gyülekezetnek, hogy ezzel csak az a baj, hogy valahogy mindig az Isten dolgai kerülnek a háttérbe, és így mindig az sérül, aminek a legfontosabbnak kellene lennie: imádság, Bibliaolvasás, elcsendesedés, Istennek tetsző életgyakorlat. Csupa olyan dolog, amelyet ha komolyan átgondoljuk, te és én egyaránt, akkor látnunk kell azokat a helyzeteket, amikor ezek sérültek. Pedig Pál apostollal együtt mi is vallhatjuk, sőt ez keresztyén hitünk együnk szilárd sarokköve, hogy nem tegnap és nem holnap, hanem most, ebben a pillanatban van a kegyelem ideje.

Sokszor írok talán arról, hogy az Isten logikája, időszemlélete nagyon más, mint a mienk. Teszem ezt leginkább azért, mert életünk folyamán ezt is újra és újra tudatosítanunk kell, mert sorra jönnek azok a helyzetek, amikor szembe kerülünk gondolatban, szóban és cselekedetben ezzel az egészen különleges Isteni hozzáállással. Pedig Isten ideje egészen világos: most kell Őt komolyan vennem, most kell meghallanom az Ő szavát. Egyszerűen azért, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Lesz-e valaki, aki holnap is beszél nekem a kegyelmes Istenről, aki érted és értem adta oda Fiát? Lesz-e lehetőségem arra, hogy Bibliát olvassak, templomba menjek, vagy képletesen, vagy a szó szoros értelmében elüldöznek és ellehetetlenítenek a keresztyéni életgyakorlatban? És még sorolhatnánk a számtalan példát.

Isten ideje nem a mi időnk. Én ezt azonban áldásnak érzem. Azért, mert így is megmutatkozik a kegyelem, elsősorban abban, hogy Isten nem a Pató Pál úr féle mentalitással van irántad és irántam, hanem most, ebben a pillanatban árasztja kegyelmét a világra, egészen addig a pillanatig, amíg az általa kiszabott idő véget nem ér. De azért is áldás ez, mert így én személy szerint újra és újra, minden aktuális mostban megélhetem a kegyelmet, az élet legapróbb dolgaiban.

Végül pedig egy rövid gondolat: az üdvösség nem csak a földi élet végétől kezdődhet. Az üdvösség azt is jelenti, hogy most, ebben a percben a kegyelem miatt közel lehetünk Istenhez. Most van a kegyelem ideje, amikor Isten megszólít, néven nevez, gyermekévé fogad, és most van az üdvösség napja és ideje, amikor egészen közel lehetünk az Atyai házhoz, az Isten szeretetéhez, ahonnan senki és semmi, sem magasság és sem mélység nem szakíthat el minket.

[Maradjatok meg] a hitben szilárdan és egyenesen,
el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok. (Kol 1,23)

Pál apostol bíztatásai mindig közel álltak hozzám. Számomra úgy szólaltatják meg az evangélium örömüzenetét, hogy az képes valóban szívig hatolni, képes a legmélyebb helyzetben bátorítani, a legmagasabban pedig józanságra inteni. Valahogy ilyen egy jó prédikátor.

Ez jelenik meg ebben a rövid kolosséi szakaszban is. Erős háttér, bíztatás, és egyébként egy hatalmas tény.

Erős háttér, mert Pál is tudja és vallja, hogy enélkül nem maradhat meg a keresztyén ember Krisztus útján. Emögött a mondat mögött is ott van, ott kell lennie annak a hatalmas bizonyosságnak, hogy a megmaradás is Krisztustól jön a Lélek által. Ez nem kibúvó és nem nehezítés, ez óriási könnyebbség az életemben. Mert megteszek mindent, ami emberileg lehetséges a megmaradásban, de Krisztus aki, mellém szegik, támogat és erősít, hogy a megmaradás valósággá legyen. Kell az én akaratom a Krisztus-követés útján, de nem kell – Istennek hála – pusztán erre támaszkodnom.

Bíztatás, mert én úgy látom, hogy a szilárd és egyenes hit az evangélium reménységében óriási erőt ad. Arra bíztat minket az apostol, hogy ne csak tessék-lássék módon kövessük életünk Urát, hanem testetől-lelkestől adjuk oda magunkat neki. Ne csak elménkkel, hanem mindenükkel kövessük őt. Pár hete felkértek arra, hogy prédikáljak Budapesten. Ha ez most nem is fog a szó szoros értelmében sikerülni – de azért valahogy mégis – ott visszhangzik bennem egy szentírási szakasz, ami a megbeszélés során elénk került: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked.” (ApCsel 3,6b) Hiszem, hogy ez a Péteri hozzáállás, amellyel a sánta férfi felé fordult jelenti azt, amiről Pál beszél ebben a szakaszban. Isten nem kér tőlünk semmi különöset, nem kéri, hogy ruházzuk fel magunkat valamiféle szupererővel. Csak azt kéri, amink van, amink eleve megvan, és azt, hogy ezzel szánjuk oda magunkat teljes egészében az Ő szolgálatára.

Végül a tény: keresztyén életünk és szolgálatunk nem ködképeken és nem talányokon nyugszik, hanem az evangélium szívünkbe oltott világosságán. Valamennyien hallottuk az evangélium: Jézus Krisztus az élő Isten Fia. Nem kell ennél nagyobb örömhír, és nem kell ennél biztosabb alap az életünkben. Mert a testé lett Igében minden ember számára adott a lehetőség, hogy olyan életet éljen, amelynek minden egyes napja a szilárdan és egyenesen megélt reménységben telik.

Állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát.
Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére. (Zsid 12,1-2)

Sok olyan élethelyzet jöhet az életünkben, amelyben az emberi erő önmagában pusztán olyan, mint az éppen csak pislákoló mécses. Még világít, de fénye már elenyészik az őt körülvevő sötétben. Egészen csodálatos a Szentírás bizonyságtétele, hogy még ebben a helyzetben is ott van mellettünk a könyörülő Isten, aki tenyerén hordoz, hogy meg ne üssük lábunkat sem a kőben, sem semmilyen akadályban, amely az életünk során elénk kerül. Ha ezt képesek vagyunk hittel meglátni, akkor hiszem, hogy meg tudunk valamit valósítani abból a bíztatásból, amely a fenti textusban is megszólal, és mi magunk is képesek lehetünk az állhatatos futásra.

A napokban eszembe jutott Jákób története, aki a szó szoros értelmében a pusztába rohant. Életét mentette, s önhibájából, bűnei következtéből olyan helyzetbe került, ahonnan maga valóban nem tehetett mást, mint hogy éjszakára leheveredett és várta, mit hoz a holnap. De ezt a bűnös, világból éppen kirohanó embert is megszánja az Isten, ételt ad neki, és arra bíztatja, hogy vegye komolyan, fel kell néznie, és meg kell látnia a más perspektívát. Ebben az esetben az Isten angyalait, de ezzel együtt az életében azt is, hogy az elhívás, a kiválasztás az Isteni áldás nem függ tőle, nem függ az ő személyétől, mert az Isten ajándéka.

Miért írtam erről? Azért, mert sokat gondolkozom azon, hogy milyen pálya van előttünk. Milyen életet készített el neked és nekem a kegyelmes Isten, mik azok, amikkel szembe kell néznünk, mik azok, amiket meg kell harcolnunk életünk során. Hiszem, hogy akkor tudunk állhatatosan futni, ha kicsit felfelé mozdítjuk a tekintetünket. Ha nem csak azt nézzük, hogy mik vannak még előttünk, mert az megrémíthet, elbizonytalaníthat. De ha képesek vagyunk mindenek előtt Krisztusra tekinteni, aki a te és az én hitemet is adta, akkor máris más lesz az életszemléletünk, és hiszem, hogy más lesz a futásteljesítményünk is. Ezt nem fogja kijelezni semmilyen okos-kütyü, ezt a szívben fogjuk érezni, mert Krisztussal könnyebbül a teher.

Az Úr ezt mondta nekem: szolgám vagy, Izrael, rajtad mutatom megdicsőségemet. (Ézs 49,3)

Csodálkozó szemek, érdeklődő arcok. Ezek fogadnak minden alkalommal, amikor egy-egy újabb hittanos csoportnak taníthatok egy új történetet az Ószövetségből, Izrael népének történetéből. De a csodálkozás közben mégis megértenek valamit Isten mérhetetlen kegyelméből, amellyel a kiválasztott népet minden körülmények között, minden lázadás ellenére, minden téves útválasztás után megőrizte és megtartotta. Nem a nép önmagában különleges volta miatt, nem a csak azért is mentalás miatt, amit mi oly’ sokszor alkalmazunk az életünkben. Hanem azért, mert Isten kegyelemes Úr, és ezt a népet választotta ki arra, hogy történelmük sokszor kusza folyamában elkészítse a Kegyelemet minden nép számára.

Izrael megtapasztalta azt a szolgaságot, amelyről a napokban már írtam. De megtapasztalhatta a szent szolgaságot is, amelyet minden ember számára elkészített az Isten, és amelyben meg tudja mutatni minden szemlélő számára, mit jelent az Ő dicsősége. Mit jelent az, hogy Isten valóban szabadító, mit jelent, hogy a vele való kapcsolatban nem számít az emberi logika, mert annál sokkal több és sokkal jobb adatik neked és nekem. Mégpedig a Lélek által.

Arra hív az Isten, hogy rajtad és rajtam is megmutathassa dicsőségét a világ számára. Azáltal, hogy Lelkét adja Pártfogónak melléd és mellém. Azáltal, hogy a szabadítás valóságát ülteti el a szívünkbe, és arra bátorít bennünket, hogy éljünk is ebből a szabadságból, amelyet Krisztus szerzett nekünk.