A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarat szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját. (Róm 15,5-6)

Mitől működik egy közösség? Talán a közös céltól, amelyet minden egy tag maga előtt tart. Talán a vezető személyétől, akit mindenki elismer. Talán a neveltetéstől, ami minden egy tag zsigereiben jelen van. Nem tudom, hogy mitől működik igazán hosszú évekig, vagy éppen tiszavirágnyi ideig egy-egy világi közösség. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a szentek közösségében, a gyülekezetben egészen más az, ami a valódi összetartást adja.

A jó gyülekezet érezehető. Ahogyan belépünk az oda tartozó emberek közé. Nem azért, mert különleges emberek alkotják, nem azért, mert minden falat arannyal borítottak és nem azért, mert a világ legjobb teológusait, zenészeit, hitoktatóit alkalmazzák élükön a legjobb lelkésszel. Azért lehet valahol a szívünk és lelkünk mélyén megérezni, hogy jó gyülekezetbe léptünk, mert egyetértés van az oda tartozó emberek között. Nem saját képességeik okán, hanem azért, mert mindannyian azt veszik komolyan, hogy a valós egyetértést a Lélek munkálja. Az egység Lelke, aki egyedül képes arra, hogy egyházat teremtsen ezen a földön. Egyedül akkor lehet egy gyülekezet jó közösség, ha ezt soha nem téveszti szem elől. Ha életének minden megnyilvánulása, kezdve az egyének naponkénti istentiszteletén, egészen odáig, hogy vasárnaponként az Úr oltárához térdelnek ezt húzza alá újra és újra. Akkor lesz élő egy közösség, álljon tizenkettő, vagy ötezer emberből, ha nem szűnik meg szüntelen a Szentlélekért könyörögni.

És ami a csodálatos, hogy ez az egység nem pusztán alapot, hanem építményt, építkezést is a gyülekezet számára. Igen, ha Isten akarata úgy látja jónak, akkor fizikai értelemben: templomban és iskolában. De minden körülmények között egybehangzó, hiteles, hangos dicséretben, ami az utcáról, keresztutakról is behívja azokat, akiket addig talán senki nem invitált. És minden körülmények között tettekben megnyilvánuló egységes akaratban, amely a legkisebbeket is szolgálatra hívja, és példának állítja, még akkor is, ha „csak” lelkesen újságot árulnak a kijáratnál.

Hogyan működik a keresztyén közösség? Lélek által, az emberek dicséretet és szolgálata nyomán, az evangélium üzenetét hordozva minden ember felé.

Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt, (Mt 13,45-46)

Azt gondolom, hogy mindannyian keresünk valamit. Nem a földi megélhetés biztosítására, életünk földi céljára, pihenésre, feltöltődésre gondolok most. Hanem arra, hogy mindannyian keressük az Istent. Akár tudunk róla, akár nem. Keressük, mert a Paradicsom óta hiányzik a vele való közösség, és ezt a hiányt be akarjuk tapasztani az életünkben. Erre pedig számtalan lehetőség kínálkozik.

Tovább gondolva a fenti példázatot hány olyan gyöngyöt, vagy annak látszó üveggolyót látunk meg életünk során, amiről azt gondoljuk: ez az. Ez az, ami betöltheti az életemben az Isten alakú űrt. Ez az, ami a békességet és a megnyugvást nyújthatja számomra. Aztán szépen lassan mindegyikről kiderül: csak értéktelen golyóbist tartottam a kezemben.

De ha valaki, akár te, akár én, akár bárki más egyszer rátalál az Isten országára, az valóban olyan hatást vált ki, mint amilyent a példázatbéli kereskedő életében a nagy értékű gyöngy. Ha Isten kegyelméből, aki ebben a percben is felénk tart, megtapasztaltuk azt, hogy Isten országa közel lépett hozzánk, akkor minden más lényegtelenné válik.

A rátalálásban pedig az a különleges, hogy bár mi keresünk, minket találnak meg. Óriási kegyelem, hogy rád és rám akar találni a mindenható Isten, azért, hogy országába fogadjon. Azért, hogy megmutassa, a nála megtapasztalható kegyelmes szereteten kívül nincsen más, mert minden ebből épülhet fel az életünkben. A kereskedő azért adja oda mindenét azért az egy nagy értékű gyöngyért, mert vele és általa sokkal többet nyerhet: magát az életet.

Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem. (Zsolt 63,7)

Egészen különleges dolog megtapasztalni azt a fajta keresztyénséget, amelyben megélhető az igazi csendesség. Az a lelki állapot, amikor ténylegesen karnyújtásnyi közelségre érezzük magunkat életünk Urához. Amikor hiába tör ránk a veszedelem, hiába jönnek a bajok, azok nem ártanak velünk. Másutt ezt így fogalmazza meg a zsoltáros:
ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy (23. Zsoltár).

Ebben a csendességben pedig az is megtapasztalható, hogy egyre jobban vágyunk az imádságra, egyre jobban vágyunk az Istennel való mind mélyebb közösségre. Olyan ez talán, mint a frissen sült kenyér íze, ami semmivel sem hasonlítható össze. Ha egyszer megízlelte valaki, akkor a többi kenyér már nem lesz ugyan olyan. Hiszem, hogy aki egyszer igazán megtapasztalta az Isten közelségét és ezáltal végtelen szeretetét, az vágyódni fog utána, még akkor is, ha akadnak hullámvölgyek, amikor beéri a „régebbi kenyérrel”.

Ebben a közelségben, a szüntelen Istenre való gondolásban pedig a legcsodálatosabb az, hogy nem egyszerűen az elefántcsonttoronyba húzódunk vissza, nem csak elméleteket gyártunk. Éppen ellenkezőleg: élő kapcsolat alakul ki a mindenható Istennel. Olyan kapcsolat, ahol a teher könnyebbül, az ima meghallgatásra talál, és ahol már nem az emberi útkeresést, hanem Istent tartjuk megoldásnak. Ahol már nem kutatjuk a miérteket az ember gondolkodásán túli kérdésekre, hanem egyszerűen engedjük, hogy a Szentháromság egy igaz Isten akarata érvényesüljön az életünkben, aki minden körülmények között a javunkat akarja, még akkor is, ha kikutathatatlanok az Ő útjai.

Mert ha ítéletet tartasz a földön, igazságot tanulnak a világ lakói. (Ézs 26,9b)

Az emberek igazságérzete sokszor mindent felül múl. Persze azokban az esetekben, amikor az ő igazságukat érzik veszélyben. Ilyenkor hajlamosak vagyunk lemenni egy olyan szint alá, ahol sokszor már sem Istent sem embert nem ismerünk. Csak azért, hogy megvédjük saját vélt, vagy valós igazságunkat. Emellett jól tudjuk, hogy az emberi igazság a legtöbb esetben relatív és szubjektív. Adott helyzetben igazság, más helyzetben hamisság. Adott ember életében igazság, más ember életében hamisság. Így éljük az életünket, pedig van más út.

A Szentírás folytonosan erről a más útról tesz bizonyságot. Az Isten útjáról, amely egészen más igazság forrásból táplálkozik. Soha nem relatív és soha nem szubjektív. Nem függ korszellemtől és nem függ személyek játszmáitól. Azért mert alanya és állítmánya egyszerre a mindenható Isten. Ez egészen csodálatos.

Ahogyan az is, hogy ezt az igazságot Isten Krisztusban meg akarja mutatni az embereknek. Neked és nekem. Arra hív, hogy tapasztaljuk meg, hogy lehet másképp. Lehet úgy élni az életünket, hogy mindenek előtt komolyan veszem, hogy az én életemben hogyan érvényesül Isten igazsága. Nem csak a boldog napokban, amikor könnyen nevezem Istent igazságosnak, mert minden elképzelhetővel elhalmoz, hanem a nehezebb időszakokban is, amikor hajlamosak vagyunk arra, hogy igazságtalannak nevezzük az Istent. Krisztusban téged és engem is arra hív az igazságos Isten, hogy életünk minden napján belőle, az Ő végtelen igazságából táplálkozzunk.

És ha ezt meg tudjuk tenni a saját életünkben, akkor hiszem, hogy képesek lehetünk ezen a normán lemérni minden cselekedetünket, szavunkat és gondolatunkat, amit a másik ember felé tanúsítunk. Így lehetünk képesek arra, hogy Isten igazságát hirdessük a világban, amely valójában nem más, mint a golgotai kereszt és az üres sír.

Majd az Úr szavát hallottam, amint ezt kérdezi: Kit küldjek el, ki lesz a követünk?
Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj! (Ézs 6,8)

Keresztyén emberként vajon hányszor kérdezik meg életünk során: miért? Miért jársz templomba? Miért imádkozol? Miért olvasol Bibliát? Miért viselkedsz adott helyezetekben másképp? Miért? Miért? Miért?

A válasz sokszor nem egyszerű. Még lelkészként sem, amikor az embernek még különösebb választ kell adnia: miért választotta ezt az utat. De a válasz egyszerűsége, vagy éppen bonyolultsága azt gondolom nem abban rejlik, hogy ne tudnánk megválaszolni a kérdést. Sokkal inkább abban, hogy nagyon nehéz úgy válaszolni, hogy az a kérdező számára is érthető legyen. Mert itt többről van szó, mint egyszerű szimpátia, önmagunk megvalósítása vagy éppen valamiféle kulturális rendhez való alkalmazkodás. Keresztyénnek lenni minden esetben elhívással jár együtt.

Az elhívás pedig magától az Élet Urától hangzik felénk. Csodálatos Ézsaiás könyvében ez az elhívással felérő kérdés: kit küldjek el, ki lesz a követünk? Hiszem, hogy erre a kérdésre nem adható más válasz, csakis az, amit a próféta is kimondott. Pontosan azért, mert a kérdés, felszólítás magától Istentől származik. Ha valaki ezt komolyan veszi, hogy a világ Teremtője szólítja meg őt, akkor nem adhat más választ: itt vagyok, engem küldj.

És ami a legcsodálatosabb, hogy ehhez nem kell különlegesnek lenni. Egyszerűen csak komolyan kell venni, hogy téged és engem szólít meg az Isten. Valakit úgy, hogy meghagyja saját hivatásában, és ott, azon a helyen hívja szolgálatra, keresztyén életre. Orvost a betegek között. Tanárt a diákok között. Gyári melóst a szalag mellett. És van, hogy Isten egészen különleges útra hív, hogy életünk minden percében Őt szolgáljuk és Őt hirdessük az emberek között.

De legyünk akár hivatásos ige-szolgák, vagy hivatásos keresztyén emberek a hívás voltaképp ugyan az: Isten nevünk szólít, és az aratásba küld. Azért, hogy általunk is megtudja a világ, mekkora erő árad felőle. Lehet a hívásra többfelé választ adni? Hiszem, hogy nem. Egyedül ezt mondhatjuk: Itt vagyok, engem küldj. És Ő elküld bennünket a föld végső határáig.