Íme az Úré, a te Istenedé az ég és az egeknek egei, a föld és minden, ami rajta van. (5Móz 10,14)

Csodálatos azzal a biztos hittel járni a világot, hogy minden, ami körbe vesz minket Isten határkörébe tartozik. Ott visszhangzik a gondolataimban a teremtés történetének visszatérő mondata: minden, amit Isten alkotott, igen jó. De a kérdés az, hogy mi hogyan bánunk ezzel a világgal?

Két út van előttünk: vagy felismerjük Isten nagyságát alkotásaink értelmes vizsgálata révén, és ezzel egyúttal azt is meglátjuk, hogy igenis van felelősségünk a teremetett világ iránt, vagy kihagyjuk Istent a képletből, és mindent tulajdonként kezelünk. Ezzel pedig oda jutunk, ahol nagyjából most tart az emberiség. Szomjúság Bolíviában, olvadó Északi sark és még sorolhatnánk. Nap, mint nap milliók halnak meg amiatt, mert nem vesszük elég komolyan, hogy mit jelent, hogy Isten adta nekünk ezt a földet. Mit jelent a felelősség, a gondoskodás, amivel megbízott minket a Teremető.

Szükségünk van arra a felismerésre, hogy hol van a helyünk a világban. Hiszem, hogy ez a megtérés útján lehetséges, mégpedig naponként. Újra és újra komolyan véve azt, hogy Isten kegyelméből vagyunk ebben a világban, és Isten mérhetetlen jóságából vagyunk ott, ahova Ő helyezett el minket azért, hogy az Ő dicsőségét és embertársaink javát szolgáljuk.

Mind örülnek majd, akik hozzád menekülnek. (Zsolt 5,12a)

A te és az én életemben is lehetnek olyan pillanatok, amikor kevésnek tűnik minden emberileg megadható öröm. Amikor azt érezzük, hogy szükséges valami többlet, valami, ami kiemel téged és engem abból a mélységből, ahol éppen vagyunk. Hiszem, hogy életünk minden napján ezt kínálja nekünk a mindenható Isten. A kérdés csak az, hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel?

Sokszor azt látom az embereken, hogy minden öröm forrás kézenfekvőbb számukra, mint az Istennel való kapcsolat. Nem az illegális pótszerekre gondolok, egyszerűen csak azokra a már-már napi rutinokra, amelyektől örömöt, pihenést, feltöltődést várunk. De ha kicsit kinyitjuk a szemünket – Tegyük meg bátran! – akkor azt láthatjuk meg, hogy ezek ideig óráig valók. Sőt minden reklámfogás ellenére még csak nem is univerzálisak. Ami az egyik embernek egy jó sorozat, az a másiknak idegesítő időpocsékolás. Ami az egyiknek egy izgalmas online játék, az a másiknak bosszantó pénzpazarlás.

Az öröm forrása sok felől érkezhet, de az igazi, minden más örömöt megalapozó forrás hiszem, hogy csak egy lehet. Ez pedig az Istennel való kapcsolat. Hiszem, hogy minden keresztyén ember életében eljöhet az a pillanat, amikor Isten rádöbbenti arra, hogy nem kell tovább keresni az öröm forrását. Nem kell görcsösen keresni, egyedül annyit kell tenni, hogy oda menekülünk az élő Isten kitárt karjába, ahova mindenki mehet, és hiszem és vallom, hogy mindenki ugyan azt kapja: mérhetetlen örömöt, amely a legmélyebb sötétségben is lámpásként fog világítani az életében, azért, hogy önmaga is fáklyává váljon a világ számára. Mert arra születtünk újjá, hogy fények legyünk a világban, amelyek Isten felé, az öröm forrásához vezetik a megfáradt és megterhelt embereket.

Akkor nem vallanék szégyent, ha figyelnék minden parancsolatodra. (Zsolt 119,6)

A keresztyén emberek legtöbbjének – eddigi benyomásaim alapján – érdekes a viszonya a parancsolatokhoz. Gondolhatunk itt a Tízparancsolatra, de akár a szeretet kettő parancsolatára is. Többségük reménység szerint tisztában van a tartalmukkal, de figyelemmel kísérés már más lapra tartozik, nem is beszélve a betartásukról. Pedig a Szentírás bizonyságtétele egészen egyértelmű: ezek a rendelkezések minket szolgálnak.

Szeretem úgy olvasni a Tízparancsolatot, hogy a tiltó formulát felváltom egy egyszerű, ha-akkor mondatszerkezettel. Egészen máshogy cseng így ez a tíz mondat. Mert már nem a tiltás, az elzárás, hanem a szabadság csendül meg bennünk, ahogyan arra Fabiny Tamás püspök is utal versében. Ha az Úr az én Istenem, akkor nincs más istenem, megszentelem az ünnepnapot, tisztelem apámat és anyámat, és még folytathatnánk. Óriási szabadság, és óriási lehetőség arra, hogy így kísérjük figyelemmel az isteni szabályrendszert minden napunkon.

Nem azért, mert pusztán a szabályok, parancsolatok betartása által közelebb kerülnénk Istenhez. Azt egyedül Ő munkálja bennünk, egyedül kegyelem által. De ha már elkezdte bennünk a munkát, ha megkaptuk azt a semmivel össze nem hasonlítható lehetőséget, hogy jó fa módjára éljük életünket, akkor jó gyümölcsöket is kell teremnünk, ehhez pedig figyelemmel kell kísérnünk az Úr szavát.

Ugyan akkor a törvény tükör is mindannyiunk számára. Ez is hozzá tartozik a figyelemmel kíséréshez. Szomorú vagyok, amikor magamon, vagy egy-egy gyülekezeten azt veszem észre, hogy „ledarálják” a Tízparancsolatot a gyónás alkalmával, mint egyfajta kötelező szöveget. Holott ott és akkor, és életünk minden napján az a lehetőség kínálkozik, hogy valóban megvizsgáljam életemet az egyes parancsolatok alapján, és rádöbbenjek, hogy a magam erejéből nem tudok megállni Isten színe előtt.

De a törvénnyel együtt mindig megszólal az evangélium üzenete: Jézus Krisztus pontosan azért jött a világba, hogy elhordozza terheinket, és naponként erősítsen minket, hogy egyre jobban tudjuk cselekedni az Atya akaratát. Ha pedig elbukunk, akkor Ő emel fel, Ő ad erőt és új lehetőséget, és Ő állít minket vissza a követés útjára.

Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.  Ezt az igét küldte Izráel fiainak, amikor békességet hirdetett Jézus Krisztus által. Ő a mindenség Ura! (ApCsel 10,34b-36)

Annyi módon húzunk határt ember és ember közé. Valahogy ott van ez a zsigereinkben. Gyermekeket látok játszani az udvaron, akik meghatározzák, hogy ki állhat be az ő csapatukba, és valaki mindig kívül reked. Felnőtteket látok klikkeket alapítani, amelyeken belül kibeszélik a másik gyengeségeit, nevetség tárgyává téve őt. Gyülekezetekben látom a pártoskodást, hogy kinek az ősei építették a templomot, és ki a jött-ment a közösségben. Személyválogatók vagyunk, pedig Isten nem erre hívott el bennünket.

Jézus Krisztus által az élő Ige belépett az emberiség történetébe. Olyan korban, amely a fenti szempontból egyáltalán nem volt más, mint a miénk. Jézus azonban újat hozott: szeretetet adott, akart adni az emberek szívébe, hogy vegyék észre a mellettük lévő másik embert. Hiszem, hogy ezért választott ki olyan tanítványi kört, amilyent. Tele a kor leglenézettebb emberivel, akik a körökön kívül voltak. De Jézus köreiben mégis megtapasztalhatták, hogy mit jelent az Ő közössége, és személyválogatást nem tűrő szeretete.

Életünk minden napján nekünk is ebből az élő szeretetből kell élnünk, és ezt kell megmutatni ott és akkor, ahol éppen vagyunk. De mindenkor úgy, hogy nem pusztán valamiféle keresztyéni szociális érzéket mutatunk meg, hanem a Krisztusban egyesítő szeretete. Mert Ő nem egyszerűn egy átlagos közösséget alapított, hanem a Lélek erejével azt mutatta meg, hogy a személyválogatást nem tűrő szeretet egyedül benne és egyedül általa valósítható meg. Így nincs más feladat, mint minden embernek hirdetni: Krisztus a mindenség Ura, benne pedig mindnyájan egyek vagyunk.

Pajzsa leszek ennek a városnak, és megszabadítom önmagamért. (2Kir 19,34)

Hányan várhatnak a világon ebben a percben is arra, hogy valaki védelmet és szabadítást nyújtson neki? Hány millió ember szenved a bűn miatt olyan körülmények között, ahova embernek nem szabadna kerülnie? Hány ember kénytelen tűrni mindazt, amit a napok, évek éle hoznak pusztán azért, mert emberileg látszólag nincs kiút a szenvedések közül?

Isten azonban nem emberi utat kínál. Ebben az ószövetségi szakaszban számomra ez nyilvánul meg, mégpedig egy másik igehely tükrében. Ez arról beszél, hogy te és én hegyen épült város vagyunk, amely nem rejthető el. Mégpedig olyan város, amely a keresztség okán Isten hatáskörébe tartozik és ebben az értelemben te és én, és minden egyes keresztyén egy-egy szent város vagyunk. Amelynek léte és értelme, hogy minden napon az Úrról tanúskodjon fényességével, tisztaságával, egyenességével, egészen személyesen neki adott ékességével.

Ennek a városnak pedig a védője maga a mindenható Isten. Minden látszat ellenére. De Krisztus soha nem mondta, hogy könnyű lesz. Ebben a világban élünk, ennek a világnak a napjait éljük át minden örömmel és bánattal egyaránt. De mégis hiszem, hogy minden szenvedés, megpróbáltatás ellenére megélhető, hogy az életem pajzsa és szabadítója maga az Isten. Persze a szabadítás nem egy csettintésre történik, de mégis tapasztalható. Betegágyon, fogságban, üldözés közben. És soha ne feledjük, hogy nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük (Zsid 13,14).