Jeruzsálemet hegyek fogják körül, népét pedig az Úr karolja át most és mindörökké. (Zsolt 125,2)

Bár még nem adatott meg, hogy eljussak a Szentföldre, de csodálattal nézem azokat a fényképeket, videókat, amelyeket az ősi tájakról, és magáról Jeruzsálemről készítettek. Ott áll a szó szoros értelmében a hegyen épült város, amely valami megfogható módon szimbolizálja, hogyan vigyáz Isten az Ő népére.

Ha azt keresem, hogy melyek azok a szentírási szakaszok, amelyek a legközelebb állnak hozzám, akkor mostanában egyértelműen az ilyen igék töltenek el bizalommal és reménységgel. Amelyekben konkréten megszólal a szárnyával betakaró, átkaroló, tenyerébe véső és tenyerén hordozó Isten képe. Hiszem, hogy ez nem csak nekem lehet támaszom és reménységem, hanem neked és minden embernek.

Nem azért, mert egyszer egy zsoltáros leírta, hogy milyen számára Isten. Nem azért, mert én megpróbálom sok évszázad távaltából szintén megfogalmazni, hogy milyen az én számomra a kegyelmes és védelemező Isten. Azért, mert ez az üzenet személyes. Neked és nekem szól. Sőt! Hiszem, hogy holnap is frissen fog szólni, azért mert ma a ma helyzeteiben, holnap pedig a holnap kihívásaiban tapasztalhatom meg, hogy igenis átkarol az Isten.

Nézzétek a liliomokat, miként növekednek: nem fáradoznak, nem is fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözött úgy, mint ezek közül bármelyik.
(Lk 12,27)

Egyszer egy barátom azzal bírálata a prédikációmat, és rögtön hozzátéve minden prédikátort, hogy mennyiszer használunk olyan képeket, fogalmakat, kifejezéseket, amelyek a „keresztyén közhely” tárgykörébe tartoznak. Tudom mire gondolt, de egyre inkább úgy érzem, hogy nem értek egyet vele, különösen akkor, amikor súlyos tartalmú, mély teológiát képviselő mondatokról van szó.

A fenti mondatban is egy ilyen szólal meg: Isten gondot visel rólad, ne aggodalmaskodj. Olyan téma ez, amellyel könyveket lehetne teleírni, mert ott húzódik a mélyén minden egyes ember személyes istenkapcsolata, személyes hétköznapja, az, ahogyan megéli, vagy éppen nem éli meg ezt a gondviselést. De attól, hogy egy mondat ennyire mély, az igazságtartalma még igaz, sőt, én vallom, hogy egy-egy ilyen mondat – egy kis segítséggel – minden egyes igehallgatóból előhozhatja a személyes tapasztalatokat.

Jézus a figyelmet a mező virágára irányítja, és arra akar minket rádöbbenteni, hogy ha Isten ezekről a növényekről, amelyek mellett ügyes-bajos dolgaink mellett elmegyünk, gondoskodik, akkor hogyne gondoskodna rólunk, akiket Fia vérén váltott meg. A kérdés csak az, hogy észre vesszük-e ezt a gondoskodást? És a kérdés megint csak mélyen érint minket.

Egy régi, talán még az evangélikus óvodában tanult dal jutott eszebe: Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel. Ő felruház és táplál, rád gondot Ő visel… Hány olyan ember vesz körül minket, és hányszor vagyunk te és én sokszor úgy, hogy ez a fajta Krisztusi békesség – amely tényleg felülről száll alá – eltűnik az életünkből, és a helyét átveszi valami energiát és kapcsolatokat felemésztő idegesség, amelynek igazából semmi értelme.

Isten Jézus Krisztus által arra hív, hogy vegyük egészen komolyan: Ő tényleg gondunkat viseli. És ami nagyon fontos, ebben első sorban saját életünket nézzük, de tegyünk meg mindent, hogy a másik is megérezhesse a békesség ízét.

Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. (Lk 12,35)

Van valami csodálatos abban, amikor az ember éjszaka várakozik. Természetesen valami jó dologra. A példázatban a vőlegény érkezésére, de számomra ilyen az az emlék, amikor jópár éve mihályfán, a tábor parkolójának kövén feküdve vártuk, hogy elhaladjon felettünk egy meteorraj, hátha megpillantunk egy-egy különleges égi jelenséget a sok apró csillag között. Feszült várakozás ez, de pozitív értelemben, mert érdemes várni. Sőt! Nem érdemes lankadni, bóbiskolni, más dolog után nézni, mert olyanról marad le az ember, amelyet talán soha többet nem lát.

Pozitív töltetű várakozás. Ráadásul azzal a finom éllel, hogy nem tudjuk, meddig kell várni. Erre hív minket az Isten. Annak ellenére, hogy talán sem neked, sem pedig nekem nem kenyerem az ilyen várakozó állás. Szeretünk sietni, a dolog elébe menni, meggyorsítani az életet a lehető legjobb módon, főleg olyan feszült helyzetekben, ahol nem érezzük jól magunkat.

Sokat gondolkozok az ilyen helyzeteken. Azokon, amelyek rajtunk kívül állnak, mégis meghatároznak minket. Miért akarjuk mi, teljes egészében mi megoldani? Miért nem akarunk egy kicsit várni, és ha lehet, akkor Isten segítségével megélni a pillanatot, és akkor talán azt is megláthatnánk, hogy egyetlen pillanat sincs cél nélkül az életünkben. Miért? Mert minden egyes perccel Isten teljes, mindent betöltő országához kerülünk közelebb.

Hiszem, hogy ezért érdemes várni. Mégpedig olyan feszültséggel, amelynek minden egyes pillanatában ott a derékon az öv, ott a kézben a lámpás, ott a készenlét minden eszköze, és ott a számtalan Istennel megélt pillanat. Mert olyan várakozás ez, ahol már ott van az Isten. A te életedben és az én életemben. Rádöbbeni arra, hogy úgy várom az Istent, hogy közben már mellettem van, hatalmas kegyelmi. Rádöbbeni arra, hogy nem vagyok egyedül a várakozásban, hanem Krisztus társul szegődött mellém, sőt embereket adott, akiknek adhatok az Ő szeretetéből ajándék életem minden napján.

Nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? (Ézs 8,19)

Sokszor gondolkozom azon mostanában, hogy mi a jó megoldás a problémákra. Küzdünk. Sokszor erőnket megfeszítve. Előbbre jutásért, a holnapért, valami távoli célért. Mindent bevetünk, még azokat a mai „halottidéző jövendőmondókat” is, akiket a próféta említ ebben a versben. Mindent bevetünk, aztán sokszor arccal a földre esünk. Mert eljön az a pont, ahol a magunk ereje kevésnek bizonyul.

Jó néha elővenni úgy a Szentírást, hogy azokat a helyzeteket keressük benne, ahol az ember nagyon ember akart maradni, és úgymond tüdőből akarta ő megoldani a dolgokat. Az egyik legkedvesebb ilyen történetem, amit sokszor is idézek, az, amikor a tanítványok a tenger közepén küzdenek a hullámokkal és a viharral, és nem hajlandók észrevenni azt, aki segíthetne: hát nem Jézushoz kellene fordulniuk?

De a te életedben és az én életemben is el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor dönteni kell: emberi utak, vagy az egyedül járható út, az Isten útja határozza meg az életünket. Hiszem, hogy egyedül az utóbbi lehetséges. Egyedül úgy tudunk naponként megújult életet élni, ha nemet mondunk a Szentlélek erejével a gonosz minden művére és cselvetésére, és Istenhez fordulunk, hogy aztán Ő felépítsen valami egészen csodálatos nyugodtságot az életünkben. Pontosan olyant, mint amit Jézus teremtett ott a tenger közepén.

A Lélek segít a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.
(Róm 8,26)

Talán már írtam a „hűha” élményű igehelyekről, amelyek Isten csodálatos munkájából pontosan engem szólítanak meg abban a helyzetben, ahol éppen vagyok. Persze az az igazán felemelő, amikor sorra jönnek az ilyen igék, de azt is be kell látni, hogy nem mindig vagyunk lélekben olyan erősek, hogy képesek legyünk meghallani az Úr szavát. Talán éppen ezért kerül elénk olykor egy-egy olyan szakasz, amely testünk-lelkünk, vagyis teljes emberségünk közepében talál el minket, hogy aztán felemeljen egy olyan magasságba, ahonnan már minden máshogyan látszik.

Nem mindig vagyunk erősek. Sem testben, sem pedig lélekben. Sőt, úgy tapasztalom, hogy a kettő erősen kapcsolódik egymáshoz. Ha a lélek gyengélkedik, akkor a test sem tud erősödni. Ha a test gyengélkedik, akkor a lélek is küzdelmes napokat él át. De a kettő szoros összekapcsoltsága abban is megmutatkozik, hogy Isten kegyeméből pozitívan is hathatnak egymásra. Ellentmondásnak tűnik? És? Annyi minden ellentmondást elfogadunk, miért pont ezt utasítanánk el?

Az ok persze nem bennünk van, hanem a Szentélekben, aki az első pünkösd óta erősít minden egyes keresztyén embert. Csodálatos, hogy amikor legyengülünk, akkor Ő plusz löketet ad, hogy legyen erő tovább lépni, és legyen erő mindenek előtt tiszta szívből imádkozni, hálát adni, közbenjárni és hittel kérni. És tehetjük mindezt úgy, hogy a Lélek hozzá teszi mindazt az érdekünkben, aminek beméréséhez a mi elménk kevés. Így pedig életünk minden napját, az örömöket és a küzdelmeket is úgy élhetjük meg, hogy biztosan tudhatjuk, a Pártfogó emberi szóval és gondolattal kifejezhetetlen módon van ott mellettünk.