Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. (Lk 12,35)

Van valami csodálatos abban, amikor az ember éjszaka várakozik. Természetesen valami jó dologra. A példázatban a vőlegény érkezésére, de számomra ilyen az az emlék, amikor jópár éve mihályfán, a tábor parkolójának kövén feküdve vártuk, hogy elhaladjon felettünk egy meteorraj, hátha megpillantunk egy-egy különleges égi jelenséget a sok apró csillag között. Feszült várakozás ez, de pozitív értelemben, mert érdemes várni. Sőt! Nem érdemes lankadni, bóbiskolni, más dolog után nézni, mert olyanról marad le az ember, amelyet talán soha többet nem lát.

Pozitív töltetű várakozás. Ráadásul azzal a finom éllel, hogy nem tudjuk, meddig kell várni. Erre hív minket az Isten. Annak ellenére, hogy talán sem neked, sem pedig nekem nem kenyerem az ilyen várakozó állás. Szeretünk sietni, a dolog elébe menni, meggyorsítani az életet a lehető legjobb módon, főleg olyan feszült helyzetekben, ahol nem érezzük jól magunkat.

Sokat gondolkozok az ilyen helyzeteken. Azokon, amelyek rajtunk kívül állnak, mégis meghatároznak minket. Miért akarjuk mi, teljes egészében mi megoldani? Miért nem akarunk egy kicsit várni, és ha lehet, akkor Isten segítségével megélni a pillanatot, és akkor talán azt is megláthatnánk, hogy egyetlen pillanat sincs cél nélkül az életünkben. Miért? Mert minden egyes perccel Isten teljes, mindent betöltő országához kerülünk közelebb.

Hiszem, hogy ezért érdemes várni. Mégpedig olyan feszültséggel, amelynek minden egyes pillanatában ott a derékon az öv, ott a kézben a lámpás, ott a készenlét minden eszköze, és ott a számtalan Istennel megélt pillanat. Mert olyan várakozás ez, ahol már ott van az Isten. A te életedben és az én életemben. Rádöbbeni arra, hogy úgy várom az Istent, hogy közben már mellettem van, hatalmas kegyelmi. Rádöbbeni arra, hogy nem vagyok egyedül a várakozásban, hanem Krisztus társul szegődött mellém, sőt embereket adott, akiknek adhatok az Ő szeretetéből ajándék életem minden napján.