Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos,
és szamáron ül, szamárcsikó hátán. (Zak 9,9b)

Boldog új Krisztus évet! Talán ezzel kell ma kezdenünk. Isten kegyelméből egy újabb egyházi évet kezdhetünk el ugyanis a mai napon. Újra sorra jönnek majd azok az ünnepek, amelyek mind-mind azt mutatják számunkra, hogy milyen hatalmas módon jelent meg a kegyelem a világ életében egyedül Isten szeretetéből és egyedül érted és értem. Számomra éppen ezért az új év kezdete nem január elsején van, hanem ilyenkor, ádvent első vasárnapján. Számomra az új esztendő kezdetét nem a petárdák és a pezsgő durranása, hanem a lila szín, az első égő gyertya a koszorún és Zakariás próféciája jelenti.

Ádvent első vasárnapja minden évben különleges élmény. Lelkészként megélni pedig Isten ajándéka. Az én életemben biztosan. Megélni a készülésben, a reggel csendjében, a szolgálattevőkkel közös imádságban – még ha kicsit távolabbról is -, a gyülekezet énekében és imádságában, a prédikációban hallható és a szentségben látható igében. Minden évben új és minden évben friss. Mindig újra elindít, mindig újra feltölt, mintha csak valóban az első ádventem kezdődne el.

Miért? Hiszem, hogy a válasz Zakariás próféciájában és a mai nap evangéliumában, a jeruzsálemi bevonulás történetében rejlik. Ádvent nem a karácsonyi ajándékokra várás ideje. Ádvent nem a téli szünet várásának ideje. Ádvent a megérkezésről szól. Arról, hogy az Ige testé lett, és szállást akar venni a te szívedben és az én szívemben újra és újra. Lehet, hogy embereknek botrányos módon, szalmán nyogodva, szamárcsikó hátán ülve és kereszten függve, de Istennek csodálatos kegyelme által mégis úgy, hogy az érkező téged és engem emeljen fel. Ádvent akkor lesz valami több és az igazi új kezdete az életünkben, ha hagyjuk, hogy valóban megérkezzen a király hozzánk.

Az új év az elhatározások ideje. Az idei évben helyezzük el ezt szívünk ajtaján: újra Krisztusra bízom magam. Imádkozom a Lélek munkájáért és emberileg minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az igaz, diadalmas és alázatos király megérkezzen az életembe, annak minden egyes napján.

A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hûség, szelídség, önmegtartóztatás. (Gal 5,22-23a)

Keresztyén életünk során az egyik legfontosabb, bizonyára mindenkiben felmerülő kérdés ez: mitől leszek jó keresztyén? Mik azok a tulajdonságok, megnyilvánulások, amelyek azt mutatják a világ számára, hogy igen, ez az ember más, mint a többi. Azért, mert az életén ott van valami különleges fényesség, amely beragyogja más emberek életét. Nem ön-ön magáért, nem a kiemelkedésért, előre törésért, hanem azokért, akik körbeveszik őt. Mégpedig azzal a szándékkal, hogy a jó tettek mentén Krisztust hirdesse minden helyzetben.

Azt gondolom, hogy ezen a világon minden ember képes a jóra. Képes arra, hogy szeretetet, örömötöt, békességet, türelmet, szívességet, jóságot, hűséget, szelídséget és önmegtartóztatást mutasson. De egyedül a keresztyén ember az, aki nem önmagáért, nem is egyszerűen valamiféle közjó érdekében, hanem Isten dicsőségét szolgálva teszi mindezt. Egyedül a keresztyén ember az, aki azért él a Lélek gyümölcseivel a világban, hogy azzal mindenek előtt Krisztust hirdesse, másodsorban pedig felebarátja javát szolgálja. Sőt! Teszi mindezt úgy, hogy saját maga egyre inkább háttérbe szorul.

Mert ha valóban Krisztusba gyökerezünk, akkor a Lélek erejével képesek lehetünk arra, hogy magunkat csak mint arató munkásokat lássuk, akik erejüket megfeszítve Isten dicsőségén és embertársaik javán munkálkodnak. De ami a csodálatos, hogy ez az aszketikus élet mégsem bánattal és lemondással teli, mert a szeretet Istene olyan elmondhatatlan módon halmoz el minket életünk minden napján, hogy azt nem lehet egyszerű szavakba ölteni. Mindaz, amit Pál a fenti igében a mi életünk által termett gyümölcsként ír le, Isten ajándékaként megjelenik a mi életünkben is, mint a Szentlélek pártfogó ajándékai, amelyek képesek minden napon felemelni a fejünket, és valósággosan érezhetővé tenni, hogy a legjobb helyen Istennél vagyunk.

Az embernek az értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását. (Péld 16,9)

Eddigi életem nagy részében mindig építettünk valamit. Nyaralót a Balatonon, garázst az udvaron, családi házat, ifjúsági táborhelyet, lakásfelújításba fogtunk többször is. És minden építkezésnél ott voltak a tervek, amelyekbe ahogy egyre több önállóság jutott nekem egyre jobban bele is láttam. Olyannyira, hogy volt, ahol irányítanom, terveznem kellett. Elszántsággal és magabiztossággal vágtam bele, de meg kellett látnom, hogy eljön az a pont, ahol kevés a tervezés, mert mindig van egy rossz helyen lévő vízvezeték, egy leküzdhetetlen akadály, amivel egyedül nem lehet megküzdeni. De ezek a pontokon Isten mindig segítséget adott. Olyan problémák oldódtak meg, amelyek előtt csak bosszúságot okoztak. Elég volt egy imádság, az Isten előtt való megnyugvás, és a segítség felfedezése az adott helyzetben.

Valahogy így működik az életünk is. Ott van a hatalmas terv a szemünk előtt, amelyet próbálunk valahogyan átlátni, elképzelni minden egyes folyamatot, és főként szemünk előtt tartani a végcélt. Ember tervez. Szükség van erre, mert ez alapján éljük a mindennapjainkat.

Azonban soha ne feledjük, hogy Isten az, aki végez. Isten az, aki irányítja járásunkat, kelésünket, aki megadhatja, hogy valóban el is érjük életünk célját. Ez engem örömmel tölt el. Nem érzem, hogy korlátozna, sokkal inkább felszabadít. Azért, mert azt az áldást látom benne, hogy ha Isten akarja és célja van vele, akkor megáldja az életem terveit. Mellém szegődik, és így járhatjuk együtt az utat. Ha pedig más felé akar vinni, akkor az azt jelenti, hogy nem voltak jók a gondolataim, olyan utat választottam, amelyen egyedül kell végigmennem. És ugyan ki szeretne egyedül járni?

De van még egy áldás ezen az isteni végzésen: imádkozhatunk, hogy Ő áldja meg a terveinket. Óriási kincs ez, mert így minden emberi terv, amelyre igaz hittel kérjük Isten áldását egyszerre olyan úttá válhat, amelyen mellénk szegődik az Isten, aki nem akar minket kizárni életünk tervezéséből, mert szüntelenül azt akarja, hogy boldogok legyünk ebben a világban.

Mert én tudom, hogy az én megváltóm él. (Jób 19,25)

Bizonyosságban élni az életünket nagy ajándéka az Istennek. Olyan életet jelent az, ahol azért is valóság a prédikátor szava – ne aggódj a holnapért – mert az életünk alap esetben valóban nem ad okot az aggodalomra. Van mivel ruházkodnunk. Van étel a hűtőben. Szerető család vesz körül bennünket. Van munkánk, amelyben kiteljesedhetünk. Van egészség, amelyben teljes egésznek érezhetjük magunkat. De valóban ennyit jelent a bizonyosság? Mi van akkor, ha ezek közül bármelyik kicsúszik a talpunk alól?

Hiszem, hogy az igazi bizonyosság ennél sokkal többet jelent. Többet azért, mert minden, ami emberi, és körbevesz minket, ami úgy tűnik nem múlik el soha, olyan, mint a szalmaláng. Ma még van, de ki tudja, mit hoz a holnap. Sem te, sem én nem tudhatjuk, hogy a földi kincseink közül, mi az, amit holnap már nem mondhatunk magunkénak. Egyszerű példával élve: ki gondolta volna, hogy autó, házfal, tető és termés egy szempillantás alatt semmivé lesz az idei nyáron, amikor fél Vas megyét – és még sok országrészt – letarolt a jégverés. Pedig minden a miénk volt. Pedig megdolgoztunk érte. Mégis, nem tehetünk mást, mint riadtan néztük az elmúlást az ablakon keresztül.

Az igazi bizonyosság ennél többet jelent. Pontosan azért, mert nem a földi dolgokra, hanem az Istennel való kapcsolatra vonatkozik. Tudom, hogy az én megváltóm él. Valójában ennél több nem kell. Nem azért, mert ettől jól lehet lakni, vagy ettől nem fázunk, hanem azért, mert ha ez az egy mondat az alapbizonyosságunk, akkor teljesen más hozzáállással leszünk az élet többi dolga iránt. Hiszem, hogy eltűnik az életünkből a felesleges feszültség, és a helyét átveszi az Isteni nyugalom, amely nem beletörődés, hanem aktív Krisztussal járás.

Nóé... mindenben úgy járt el, ahogyan Isten megparancsolta neki. (1Móz 6,22)

Nóé története számomra kiemelkedik a Genezis számtalan alakja közül. Nem csak azért, mert talán elsők között hallottam róla valamikor gyermekkoromban, hanem azért is, mert az Ő alakjában megjelenik valami abból, hogy mit jelent az Úrra bízni magunkat egy olyan korban, amikor senki nem figyel a Teremtő szavára, sőt, amikor minden ellene szól.

Ez az ember kegyes maradt akkor, amikor mindenki más kegyetlenné vált. Hűséges maradt, amikor mindenki más hűtlennek bizonyult, és jutalma nem maradt el. Mégis azt gondolom, hogy az ő története sem csak a végkifejletről, a szivárvány jelével megpecsételt szövetségről szól, hanem arról az állhatatosságról is, amely a fenti igében is megjelenik.

Lássuk meg ebben a történetben, hogy ez nem egyszerűen egy kegyes emberről szól, aki ilyen formán kilóg a tömegből. Nóétól azt tanulhatjuk meg, hogy hogyan lehet a totálisan lehetetlenben is Istenre bízni magunkat, és mindenben, de tényleg mindenben úgy eljárni, ahogyan azt Isten parancsolja nekünk.

A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e erre saját életünkben? Egyáltalán meg tudjuk-e tenni, hogy lámpások maradunk akkor is, amikor sötétség vesz körül minket, amikor senki és semmi nem követi az Istent, és talán még velünk is érzékeltetik, hogy jobb volna letérni a keskeny útról? És meg tudjuk-e tenni, hogy teljesen rábízzuk magunkat a teremtő Istenre, komolyan véve, hogy Ő nem véletlenül hívott el minket, nem véletlenül adott nekünk feladatot?

Hiszem, hogy Isten megszólítása valós a te életedben és az én életemben is. És hiszem azt is, hogy vele és általa lehetünk képesek arra, hogy megfeleljünk ennek az elhívásnak életünk minden napján. Mert ahogyan Noé számára ott volt az olajág, mint az élet bizonyítéka, a te és az én számomra ott van a kereszten függő Krisztus, aki azért adta magát halálra, hogy minden embernek élete legyen.