Jézus mondja: Senki sem varr foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás tovább szakítja, az új a régit, és még nagyobb lesz a szakadás. (Mk 2,21)

Régi és új. Olykor tanulságos lehet belegondolnunk ezekbe a fogalmakba. Mert a mindennapok forgatagában gyakran elmegyünk mellettünk, és úgy szórjuk őket, sokszor a szó szoros értelmében, hogy észre sem vesszük, mi minden változott meg körülöttünk. A régit porosnak ítéljük, az új után kívánkozunk. Vagy pont fordítva: félünk az újtól, és visszasírjuk a régit. A helyzet hozza mikor, melyik utat választjuk.

Jézus egészen különös összefüggésbe állítja a régi és az új fogalmát. Teszi mindezt úgy, hogy közben a böjtről tesz bizonyságot. Ádvent van, ami lila színével is jelzi, hogy bár növekszik a fényesség, bár már-már hallatszik a világban az angyali glória, most még várakozunk, készülünk, mégpedig bűnbánattal teljes csendességgel. Ebben az összefüggésben pedig helye van annak is, hogy megvizsgáljuk, ott van-e az életünkben a régi út, ami elvisz Istentől?

Jó ilyenkor megállni, és hálás lehet az, aki Isten lehetőséget ad a számadásra. Jó, ha a Lélek arra indít minket, hogy feltegyük a kérdést: Mi az, amiben megmutatkozik a  te és az én életemben – Illés szavaival élve – a kétfelé sántikálás? Azok a helyzetek, legyen akár gondolatok, szavak vagy tettek, amikor megpróbáltuk a lehetetlent: kicsit a gonosznak és kicsit az Istennek is engedtünk. Nem sántikálhatunk kétfelé, és nem lehet a végtelenségig foltozgatni életünk ruháját, azt képzelve, hogy a sok új folt, a sok újbóli, „keresztbe tett ujjas bocsánatkérés” majd összetartja azt.

Isten Jézus Krisztusban, az élnék lépő kegyelem által egyszeri és egyben naponkénti megtérésre hív. Egyszeri megtérésre, amelyben megkapjuk a fehér, szakadásmentes ruhát, amely azonban embervoltunk miatt naponta beszennyeződig. De az ő kegyelméből ezt moshatjuk tisztára naponként, amikor rá tekintve kimondjuk, Krisztusért kérjük, hogy Ő őrizzen minket, Ő bocsássa meg bűneinket, Ő tegyen minket kedvessé és Ő adja mellénk angyalát, hogy senki és semmi ne vehessen erőt rajtunk, sőt másoknak is megmutassuk, van élet a foltozgatáson túl. De egyedül Benne és egyedül Által.

Áldott az Úr, Izrael Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét. Erős szabadítót támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából. (Lk 1,68-69)

Vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor magunk sem vesszük észre, hogy valami nagy dolgot mondtunk ki, vagy cselekedtünk meg. Olyat, ami totálisan nem rólunk szól. Nem mi vagyunk a középpontjában, semmi köze a mi dicsőségünkhöz, mert túlmutat rajtunk. Ezekben az áldott helyzetekben olyanok lehetünk, mint nagy, Istenre mutató iránytűk, amelyek a tekintetet a lényegre vezetik: Isten szabadító kegyelmére.

Zakariás valami ilyet tesz akkor, amikor fia – Keresztelő János – születésekor mindenek előtt a Messiásról prófétál, és csak azután arról, hogy az egész történetben mi lesz az ő gyermekének a feladata. Prófétál, bizonyságot tesz, de mindezt nem saját erejéből. Mert a fent is említett áldott bizonyságtevő pillanatokban az a különleges, hogy olyannyira nem mi vagyunk a középpontban, hogy megadathat, hogy a Lélek munkálkodik általunk. Sőt! Hiszem, hogy egy keresztyén bizonyságtétel egyedül akkor épít, ha a Lélek dolgozik benne és általa.

Hogyan jön el a Lélek? Imádság által. Erre Jézus bíztat minket. Imádkozzunk minden napunkon azért, hogy ott legyen a Vigasztaló munkája az életünkben, és komolyan tudjuk venni, hogy nem tudhatjuk, nem mérhetjük fel, hogy mikor, mivel nyílik lehetőségünk arra, hogy Isten Krisztusban megjelent megváltásáról tehetünk bizonyságot. Éppen ezért éljük az életünket folyamatos ádventben, jó értelemben vett feszültséggel, amelyben készek vagyunk arra, hogy naponként meglátogasson minket a kegyelemes Isten, és eszközzé formáljon minket.

Az imádkozásban és a hálaadásban legyetek kitartóak és éberek! (Kol 4,2)

Belegondoltunk-e már abba, hogy milyen sokféle módon emlékeztetjük magunkat az éberségre? Van, aki teleírja naptárját, és minden napját azzal kezdi, hogy megnézi, mit nem felejthet el azon a napon: találkozókat, jeles ünnepeket, családi eseményeket, bejelenteni a villanyóra állását, befizetni a csekkeket. Van, akinek a telefonja jelez rendszeresen, hogy ismét van valami esemény, és sokan vagyunk, akiknek a reggeléhez hozzá tartoznak a „szundik” egészen addig, amíg már muszáj kikelni az ágyból. Körbe vesszük magunkat az emlékeztetőkkel az életünkben, de igaz-e ez az Istennel való kapcsolatunk legalapvetőbb formájára, az imádságra?

Tegyük fel magunknak a kérdést, te és én egyaránt, egészen őszintén, hogy mennyire gyakran imádkozunk? Pontosabban nem is a gyakoriság itt az igazi kérdés, hanem az, hogy hozzá tartozik-e az imádság az életünk mindennapjaihoz? A válasz azt gondolom a legtöbbünk esetében lesújtó: sokkal több helyzetben lenne okunk a hálaadásra, sokkal többször lenne lehetőségünk az őszinte kérésre, és sokkal többször kellene magunkat megfegyelmezni, hogy valóban az Istennel való kapcsolat legyen az első és az utolsó minden napunkon.

Hiszem, hogy ez lehetséges. Nem kényszerből, hanem szabadságból. Mindenek előtt azzal a biztos ponttal, hogy az imádságbab nem vagyunk magunkban. Minden alkalommal, amikor imára kulcsoljuk a kezünket és lelkünket, Isten szegődik mellénk, hogy társunk legyen, ahogyan ott volt Jézus mellett a Gecsemáné kertben. Imádságunk lehet az, amit mások leírtak előttünk, vagy saját szavaink, de hiszem, hogy imádság lehet egy ének, egy zsoltár, vagy egy egyszerű „köszönöm”. A lényeg, hogy vegyük egészen komolyan, hogy abban a pillanatban Istennel kerülünk kapcsolatba, aki Krisztusért téged és engem is meghallgat.

A népek szeme láttára mutatom meg rajtatok, hogy szent vagyok. (Ez 20,41)

Mennyire látható rajtunk keresztyénségünk? Kell-e egyáltalán, hogy ez meglátszódjon rajtunk? Sok olyan nagy világvallást követő embertársunk van, akikről már az öltözékükről meg lehet mondani akár azt is, hogy saját vallásukon belül milyen csoporthoz tartoznak. De gondolhatunk a keresztyén szerzetesekre is, akiknek csuhájából megmondható, hogy mely’ rendet képviselik a széles palettán. Sok keresztyén visel keresztet valamilyen formában, vagy végez olyan egyértelmű mozdulatokat – keresztvetés – amelyekkel a világ számára is jelzi: keresztyén vagyok. Egy ruha, egy tárgy vagy egy mozdulat éppen ezért kifejezhet egyfajta hitvallást a világ és magunk számára: igen, Krisztushoz tartozom, keresztyén vagyok, és ahogyan egyébként sok mást az életemben, ezt is szeretném mások számára láthatóvá tenni.

Ugyan akkor az igazi keresztyénség, még a láthatóság értelmében is, több a ruházatnál, tárgyaknál és mozdulatoknak. Az igazi Istenhez tartozás abban rejlik, hogy Ő munkálkodik az életünkben. Ő az, aki a népek számára, a másik ember számára, akire talán álmainkban sem gondolnánk, megmutatja, hogy mit jelent Isten közelsége, mit jelent a vele való kapcsolat. Teszi ezt azáltal, hogy téged és engem formál életünk minden napján. Egészen különös érzés belegondolni ebbe az eszköz létbe, mert ez azt is jelenti, hogy olyan dolgokkal is hirdetjük, hirdethetjük Isten szentségét, amelyekről talán tudomást sem veszünk. Számomra ez nem tudattalan bábjátékot, hanem áldott állapotot jelent, mert amikor már elfárad a szavam, akkor is hirdetheti által Isten az ő végtelen kegyelmét.

Ez persze felelősséggel jár. Mert életem minden napját abban tudatban kell a lehető legnagyobb szentségben élnem, hogy Isten munkatársnak hívott el. Téged és engem. De a felelősség mellett életem minden napján ott van nekem is a kegyelem, hogy Tőle és Általa kaphatok erőt ehhez az élethez. Tőle és Általa mutathatom meg a világ számára, hogy mit jelent a Szenthez tartozni, azért, hogy mások is közel kerüljenek hozzá a Lélek által.

Boldog ember az, aki az Urat féli, sok örömöt talál parancsolataiban. (Zsolt 112,1b)

Mi a boldogság? Emlékszem, egyszer valami hasonlóról kellett írnunk a teológián egy rövid dolgozatot. Arra már nem emlékszem, hogy én mit produkáltam, de előttem van egy barátom munkája, aki egy mosolygós arc formájában írta le gondolatait. Ha jól emlékszem a beadandó csak a hallgatók körében aratott osztatlan sikert.

A boldogság valami egészen különleges dolog. Több, mint rózsaszín köd, amely elvakít és minden mást kizár. Több, mint percnyi állapot, amely könnyen jön, és sokkal könnyebben megy. A boldogság maradandó. A boldogság valahonnan mélyről indul, mert ott érint meg, de kihat az egész lényünkre. Ott van a belsőnkben és egésszé, egészségessé tesz minket. Ott van a mozdulatainkban, abban ahogyan az emberek között járunk, kelünk. Ott van a szemünk és a szánk sarkában, ahogyan az az egyszerű gondolat megjelent egy mosolygós arc alakjában azon a beadott fehér lapon. A boldogság egészében áthat minket, és hirtelen olyan dolgokban találunk örömöt, amelyek máskor elriasztanánk minket.

Honnan jön az ilyen boldogság? Hiszem, hogy egyedül az Úrtól. Ez nem fellengzős beszéd, és nem keresztyén közhely. Hiszek abban, hogy minden emberi boldogság akkor tud tartós lenni, ha teret engedünk benne a mindenható Istennek. Sőt! Ha őt helyezzük előtérbe. És azt is hiszem, hogy ez valójában nem túl bonyolult dolog: csak engedni kell, hogy Ő munkálkodjon bennünk. Benned és bennem. Lelke által. Mert Isten úgy lesz a boldogság forrása, hogy közben Ő maga vezet el minket a forráshoz. Oda lép elénk kegyelmével és megajándékoz egy olyan élettel, amelyben képesek lehetünk Vele és Által Benne élni.

Benne, aki maga a boldogság, és aki naponként megmutatja, hogy ha rá építünk, akkor minden parancsolatában örömöt találunk, mert pontosan azt látjuk meg, hogy ezek a mi boldogságunkért vannak. Azért adta elénk őket Isten, hogy megmutassa szeretetét. Egy ilyen életben pedig, csakis mosolyogva, boldogan élhet az ember.