Áldott az Úr, Izrael Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét. Erős szabadítót támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából. (Lk 1,68-69)

Vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor magunk sem vesszük észre, hogy valami nagy dolgot mondtunk ki, vagy cselekedtünk meg. Olyat, ami totálisan nem rólunk szól. Nem mi vagyunk a középpontjában, semmi köze a mi dicsőségünkhöz, mert túlmutat rajtunk. Ezekben az áldott helyzetekben olyanok lehetünk, mint nagy, Istenre mutató iránytűk, amelyek a tekintetet a lényegre vezetik: Isten szabadító kegyelmére.

Zakariás valami ilyet tesz akkor, amikor fia – Keresztelő János – születésekor mindenek előtt a Messiásról prófétál, és csak azután arról, hogy az egész történetben mi lesz az ő gyermekének a feladata. Prófétál, bizonyságot tesz, de mindezt nem saját erejéből. Mert a fent is említett áldott bizonyságtevő pillanatokban az a különleges, hogy olyannyira nem mi vagyunk a középpontban, hogy megadathat, hogy a Lélek munkálkodik általunk. Sőt! Hiszem, hogy egy keresztyén bizonyságtétel egyedül akkor épít, ha a Lélek dolgozik benne és általa.

Hogyan jön el a Lélek? Imádság által. Erre Jézus bíztat minket. Imádkozzunk minden napunkon azért, hogy ott legyen a Vigasztaló munkája az életünkben, és komolyan tudjuk venni, hogy nem tudhatjuk, nem mérhetjük fel, hogy mikor, mivel nyílik lehetőségünk arra, hogy Isten Krisztusban megjelent megváltásáról tehetünk bizonyságot. Éppen ezért éljük az életünket folyamatos ádventben, jó értelemben vett feszültséggel, amelyben készek vagyunk arra, hogy naponként meglátogasson minket a kegyelemes Isten, és eszközzé formáljon minket.