Boldog ember az, aki az Urat féli, sok örömöt talál parancsolataiban. (Zsolt 112,1b)

Mi a boldogság? Emlékszem, egyszer valami hasonlóról kellett írnunk a teológián egy rövid dolgozatot. Arra már nem emlékszem, hogy én mit produkáltam, de előttem van egy barátom munkája, aki egy mosolygós arc formájában írta le gondolatait. Ha jól emlékszem a beadandó csak a hallgatók körében aratott osztatlan sikert.

A boldogság valami egészen különleges dolog. Több, mint rózsaszín köd, amely elvakít és minden mást kizár. Több, mint percnyi állapot, amely könnyen jön, és sokkal könnyebben megy. A boldogság maradandó. A boldogság valahonnan mélyről indul, mert ott érint meg, de kihat az egész lényünkre. Ott van a belsőnkben és egésszé, egészségessé tesz minket. Ott van a mozdulatainkban, abban ahogyan az emberek között járunk, kelünk. Ott van a szemünk és a szánk sarkában, ahogyan az az egyszerű gondolat megjelent egy mosolygós arc alakjában azon a beadott fehér lapon. A boldogság egészében áthat minket, és hirtelen olyan dolgokban találunk örömöt, amelyek máskor elriasztanánk minket.

Honnan jön az ilyen boldogság? Hiszem, hogy egyedül az Úrtól. Ez nem fellengzős beszéd, és nem keresztyén közhely. Hiszek abban, hogy minden emberi boldogság akkor tud tartós lenni, ha teret engedünk benne a mindenható Istennek. Sőt! Ha őt helyezzük előtérbe. És azt is hiszem, hogy ez valójában nem túl bonyolult dolog: csak engedni kell, hogy Ő munkálkodjon bennünk. Benned és bennem. Lelke által. Mert Isten úgy lesz a boldogság forrása, hogy közben Ő maga vezet el minket a forráshoz. Oda lép elénk kegyelmével és megajándékoz egy olyan élettel, amelyben képesek lehetünk Vele és Által Benne élni.

Benne, aki maga a boldogság, és aki naponként megmutatja, hogy ha rá építünk, akkor minden parancsolatában örömöt találunk, mert pontosan azt látjuk meg, hogy ezek a mi boldogságunkért vannak. Azért adta elénk őket Isten, hogy megmutassa szeretetét. Egy ilyen életben pedig, csakis mosolyogva, boldogan élhet az ember.