Az imádkozásban és a hálaadásban legyetek kitartóak és éberek! (Kol 4,2)

Belegondoltunk-e már abba, hogy milyen sokféle módon emlékeztetjük magunkat az éberségre? Van, aki teleírja naptárját, és minden napját azzal kezdi, hogy megnézi, mit nem felejthet el azon a napon: találkozókat, jeles ünnepeket, családi eseményeket, bejelenteni a villanyóra állását, befizetni a csekkeket. Van, akinek a telefonja jelez rendszeresen, hogy ismét van valami esemény, és sokan vagyunk, akiknek a reggeléhez hozzá tartoznak a „szundik” egészen addig, amíg már muszáj kikelni az ágyból. Körbe vesszük magunkat az emlékeztetőkkel az életünkben, de igaz-e ez az Istennel való kapcsolatunk legalapvetőbb formájára, az imádságra?

Tegyük fel magunknak a kérdést, te és én egyaránt, egészen őszintén, hogy mennyire gyakran imádkozunk? Pontosabban nem is a gyakoriság itt az igazi kérdés, hanem az, hogy hozzá tartozik-e az imádság az életünk mindennapjaihoz? A válasz azt gondolom a legtöbbünk esetében lesújtó: sokkal több helyzetben lenne okunk a hálaadásra, sokkal többször lenne lehetőségünk az őszinte kérésre, és sokkal többször kellene magunkat megfegyelmezni, hogy valóban az Istennel való kapcsolat legyen az első és az utolsó minden napunkon.

Hiszem, hogy ez lehetséges. Nem kényszerből, hanem szabadságból. Mindenek előtt azzal a biztos ponttal, hogy az imádságbab nem vagyunk magunkban. Minden alkalommal, amikor imára kulcsoljuk a kezünket és lelkünket, Isten szegődik mellénk, hogy társunk legyen, ahogyan ott volt Jézus mellett a Gecsemáné kertben. Imádságunk lehet az, amit mások leírtak előttünk, vagy saját szavaink, de hiszem, hogy imádság lehet egy ének, egy zsoltár, vagy egy egyszerű „köszönöm”. A lényeg, hogy vegyük egészen komolyan, hogy abban a pillanatban Istennel kerülünk kapcsolatba, aki Krisztusért téged és engem is meghallgat.