Nyisd meg szádat a némáért, a mulandó emberek ügyéért! (Péld 31,8)

Némaság. Olyan állapot, amelyben el sem tudjuk képzelni, milyen kihívásokat jelent megértetni magunkat a hétköznapok egyszerűnek tűnő helyzeteiben. Ismerőseim jutnak eszembe, akik ugyan nem némák, de betegségükből kifolyólag beszédükben erősen korlátozottak. Ha nincs mellettük „tolmács” sokszor képtelen arra, hogy akár azt megmondják, hova szeretnének eljutni a busszal. Kell melléjük valaki, aki szót emel az érdekükben, aki helyettük is megnyitja a száját.

De a némaság nem csak fizikai akadályoztatásból fakad. Sőt! Ha körbenézünk magunk körül, akkor fel kell tenni a kérdést: észre vesszük-e azt, aki csendben van mellettünk? Azokat az embertársainkat, akik saját személyiségükből fakadóan, vagy mások akarata miatt némaságba süllyedtek? Akiknek a hangja nem hallatszik el a magas helyekre, ahonnan a segítséget várják az emberek, akiknek a hangja pont olyan múlandó, mint a nyári fuvallat egy meleg éjszakán.

Hiszem, hogy Isten arra hív téged és engem, hogy vegyük észre ezeket az embereket. Keresztyén hitünk mélysége akkor tud kibontakozni, hogy ha az útépítés és útjelzés nem csak lelki értelemben valósul meg, hanem tettekben realizálódik, mégpedig azokért az emberekért is, akikhez senki sem fordulna oda. Arra hív minket Isten, hogy jelentse számodra és számomra is azt a tanítványság, hogy bátrak vagyunk a másik emberrel kapcsolatban.

Keresztyénnek lenni ugyanis bátorság. A Lélek általi bátorság, amely arra ösztönöz, hogy úgy járjunk útjelzőként a világban, hogy bátrak vagyunk a meghallásra. A hangoskodó hangját könnyen meghalljuk, de bátorság és nyitottság kell ahhoz, hogy a némák hangjára is figyeljünk. Nem a néma miatt, hanem miattad és miattam, mert neked és nekem kell kinyílnunk egy olyan életre, amelyben mindenkinek helye van, függetlenül a hangerőtől.

Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Az Úr jön hatalommal. (Ézs 40,3.10)

Keresztelő János alakja a legtöbb keresztyén ember számára talán kimerül abban, hogy Ő az, aki megkereszteli Jézust a Jordán folyóban. Számomra azonban ennél fontosabb helyet foglal el az Ő személye és jelentősége. Azért, mert magában hordozza azt a fajta útkészítő és útjelző életvitelt, amire neked és nekem is törekednem kell. Magában hordozza mindazt, amit Krisztusról készített híres Grünewald féle oltárképen is tesz: Krisztusra mutat.

A kérdés persze ennek alapján az, hogy te és én tudunk-e ilyen útkészítők és útjelzők lenni mások számára. Ézsaiás prófétai felszólítása egészen csodálatos: mi építsünk utat a pusztában az Úrnak. Mi, akik erre hívattunk el. Nem a tétlenségre és nem a bezárkózásra, hanem a munkával töltött életre, amely abban nyilvánul meg, hogy olyan helyeken is az Úr útját készítjük, ahova ember saját esze szerint be sem teszi a lábát. A pusztában, ahol szárasság van. Az ellenséges emberek között, ahol ezernyi veszély rejtőzik. A reménytelenségben, ahol lehet, hogy ez lesz az egyedüli út. Te és én egyaránt útépítők vagyunk.

De nem a magunk hasznára. Egészen különleges, hogy olyan utat készíthetünk és mutathatunk életünk által, a Lélek segítségével, amelyen aztán nem mi száguldozhatunk, hanem az Úr érkezhet meg másokhoz. Csodálatos megélni, hogy keresztyéni életünk minden perce úgy lehet szolgálat, hogy abból az Úr kegyelmes érkezése folytán a másik ember épülhet. De sem te, sem én nem maradunk üresen, mint akik hiába dolgoztak. Mert ez az útépítő élet azt is jelenti, hogy Isten mindeneket betöltő hatalmában éljük az életünket, amelyben naponként érezhető, mit jelent az igazi, Isten felől áradó szeretet, amelyet a fenti igében Ézsaiás a hatalom szóval jelez.

Isten hatalama ugyanis nem elnyomás, nem az utakat összezúzó bakancscsattogás. Isten hatalma maga a szeretet, amely érted és értem lett testé Krisztusban, és általad, általam akar tovább terjedni a világa a másik emberhez, hogy mindenki megérezze, szívébe és lelkébe fogadja: Krisztus megérkezett szeretetteljes hatalommal.

Az előtte haladók és az őt követők pedig ezt kiáltották: Hozsánna! Áldott, aki jön az Úr nevében! Áldott a mi atyánknak, Dávidnak eljövendő országa! Hozsánna a magasságban! (Mk 11,9-10)

Szeretek úgy Bibliát olvasni, hogy beleélem magam abba a helyzetbe, amelyet a szentíró éppen elénk tár. Ajánlom ezt mindenkinek, mert így valami egészen különleges élményben lehet részünk. Érezhetjük az illatokat, hallhatjuk a hangokat, és reményég szerint megtaláljuk azt a szereplőt is, akinek éppen a helyébe érezhetjük magunkat. A fenti pár sorban én valahol a Jézus előtt, vagy éppen után menetelő sokaságban vagyok, és szívem mélyén ott lüktet mindaz a gondolat, amelyet az evangélisták feljegyeztek arról a vasárnapról, s amelyet belesűríthetünk ebbe a szóba: Hozsánna!

Hozsánna! Ez a szó, s minden ádventi várakozás, amely benne foglaltatik, minden ember szívének mélyén ott akar lüktetni. Nem csak virágvasárnapon, hanem életünk minden napján. Azért csodálatos ez a történet, mert veled és velem akar újra és újra megtörténni, hogy életünk legmélyebb helyzeteiben is megérezzük, milyen az, amikor az Áldott kopogtat a szívünk ajtaján, milyen az, amikor már éppen elcsúsznánk, vagy éppen elestünk, de Ő felemel minket.

Isten Krisztusban meg akar érkezni az életünkbe. Azért, hogy közel hozza hozzánk az Ő eljövendő országát, hogy már itt a földön megérezzünk valamit abból a hatalmas kegyelemből, amelyet Ő jelent a világ számára. És azért, hogy a hozsánna a te és az én ajkamon is felhangozzon, hogy te és én egyaránt ott legyünk a tanítványok seregében, akik messzire kiáltják a világba, hogy áldott, aki megérkezett, áldott az Isten alázatos Báránya, aki azért jött, hogy minden ember békességet szerezzen. Ezért pedig méltán ujjong az ég és a föld.

Bálám ezt felelte…: Ha nekem adja Bálák a házát tele ezüsttel és arannyal, akkor sem szeghetem meg Istenemnek, az Úrnak a parancsát. (4Móz 22,18)

Miért vagyunk hajlandók megtenni valamit? Pontosabban, mi az az ellenszolgáltatás, jutalom, növekvő megbecsülés ajánlata, ami miatt képesek vagyunk arra, hogy akár az elveinkkel gyökeresen ellenkező magatartást tanúsítsunk, vagy kimondjunk olyan szavakat, amelyek nem a sajátjaink? Olyan helyzetekben, amikor valami rosszat kellene tennünk azért, hogy valami jó üsse a markunkat.

Elgondolkodtunk-e már azon, hogy hány ilyen helyzet jön velünk szembe életünk minden napján? Tele vagyunk feltételekkel és szabályokkal, amelyek így, vagy úgy de arról beszélnek, hogy ha valamit megkapunk, ha valami bekövetkezik, ha másik úgy viselkedik, akkor fogunk mi is megtenni valamit. Sokszor magával Istennel szemben is gondolkodunk: azt várjuk, hogy adjon valamit azért, hogy tudjunk az Ő tanácsára élni.

A fenti ige kicsit a földre ránt minket, és megfordítja a gondolkodást: rendben van a kérés, rendben vannak az elvárásaink, de mit teszünk mi? Mit teszünk életünk azon helyzeteiben, amikor Isten mellett kell egészen határozottan kiállni? A bíztatás egyértelmű: mondjuk ki bátran, hogy semmi sem érhet fel azzal, hogy Isten útján járjunk.

Ez a kijelentés, hitvallás tétel hiszem, hogy felemelő. Sőt! Ez nem szöges elhatárolódás a világ dolgaitól, nem a rossz elfalazása, hanem olyan evangéliumi üzenet mások számára, amely legyőzheti azt a rosszat is, amely Isten elhagyására akar kényszeríteni minket. Isten arra hív, hogy életünk minden napján rá mondjuk igen, és hiszem, hogy ez az igenlés megváltoztatja az életünket. Azért, mert megérezhetjük és megérthetjük, hogy a mi igenünk előtt sokkal hamarabb elhangzott az Isteni igen, mégpedig rád és rám. Ez pedig sokkal nagyobb kincs, mint a világ összes aranya és ezüstje, mert ez túlmutat a földi kereteken.

Szeret az Úr, azért nincs még végünk. (Jsir 3,22)

Nehéz helyzet, amikor az embernek ki kell mondania valamiben a végső, elmarasztaló szót. Képzeljük magunkat a következő helyzetbe: tanár és diák a tábla előtt. A tanár kérdez, de a diák minden küzdelem ellénre nem ad jó válaszokat. Akár hogyan kérdez az egyik, a másik sehogy sem tud kikeveredni leblokkolt gondolatai közül. A tanár ebben a helyzetben, minden jó szándéka ellenére nem tud más tenni, mint elégtelent adni az előtte álló diáknak, mert tudása nem üti meg a kellő mértéket. Pedig a diák küzdött, csak nem tudott saját erejéből eleget tenni, s talán még az osztálytársak is megpróbálták segíteni. Ott, abban a feszült pillanatban, amikor a diák már-már látja a tanár arcán az érdemjegyet még a levegő is megfagy. De képzeljük el, hogy a tanár ezt mondja: a következő órán újra megpróbálhatod. Nincs nagymonológ, nincs erőfitoktatás és nincs megaláz, csak felszabadító üzenet: nincs vége, új lehetőséget kaptál.

Számomra ebben az egy rövid mondatban valahogy ez az üzenet tükröződik, de nyilvánvalóan sokkal nagyobb összefüggésekben. Szeret az Úr! Ez a kijelentés már önmagában felemel és megtart, mert arról beszél, hogy az Isten irántunk érzett és megélt, az érzelemnél jóval több szeretet tény. Ezt senki és semmi nem veheti el tőlünk. Ez hozzánk tartozik, éppen ezért ezt átélhetjük. A legkülönbözőbb élethelyzetekben, mélységekben és magasságokban egyaránt. Csodálatos, amikor ezt úgy élhetjük meg, hogy szinte érezzük a szárnyakat, amelyek betakarnak minket, és ez az Istentől felénk áradó szeretet kiül életünk minden megnyilvánulására.

Ebben a szeretetben élhetjük meg, hogy nincs végünk, vagyis naponként a megújuló kegyelemben járhatjuk utunkat. Nincs még egy ilyen kapcsolat a világon, amely annak a lehetőségét kínálja, hogy ha képesek vagyunk letenni naponként bűneinket, akkor bocsánatot és lehetőséget kapunk egy Istennel járt életre. Helyezzük el hát szívünk közepén: Szeret az Úr, azért nincs végünk, és éljünk Vele és Benne.