Szeret az Úr, azért nincs még végünk. (Jsir 3,22)

Nehéz helyzet, amikor az embernek ki kell mondania valamiben a végső, elmarasztaló szót. Képzeljük magunkat a következő helyzetbe: tanár és diák a tábla előtt. A tanár kérdez, de a diák minden küzdelem ellénre nem ad jó válaszokat. Akár hogyan kérdez az egyik, a másik sehogy sem tud kikeveredni leblokkolt gondolatai közül. A tanár ebben a helyzetben, minden jó szándéka ellenére nem tud más tenni, mint elégtelent adni az előtte álló diáknak, mert tudása nem üti meg a kellő mértéket. Pedig a diák küzdött, csak nem tudott saját erejéből eleget tenni, s talán még az osztálytársak is megpróbálták segíteni. Ott, abban a feszült pillanatban, amikor a diák már-már látja a tanár arcán az érdemjegyet még a levegő is megfagy. De képzeljük el, hogy a tanár ezt mondja: a következő órán újra megpróbálhatod. Nincs nagymonológ, nincs erőfitoktatás és nincs megaláz, csak felszabadító üzenet: nincs vége, új lehetőséget kaptál.

Számomra ebben az egy rövid mondatban valahogy ez az üzenet tükröződik, de nyilvánvalóan sokkal nagyobb összefüggésekben. Szeret az Úr! Ez a kijelentés már önmagában felemel és megtart, mert arról beszél, hogy az Isten irántunk érzett és megélt, az érzelemnél jóval több szeretet tény. Ezt senki és semmi nem veheti el tőlünk. Ez hozzánk tartozik, éppen ezért ezt átélhetjük. A legkülönbözőbb élethelyzetekben, mélységekben és magasságokban egyaránt. Csodálatos, amikor ezt úgy élhetjük meg, hogy szinte érezzük a szárnyakat, amelyek betakarnak minket, és ez az Istentől felénk áradó szeretet kiül életünk minden megnyilvánulására.

Ebben a szeretetben élhetjük meg, hogy nincs végünk, vagyis naponként a megújuló kegyelemben járhatjuk utunkat. Nincs még egy ilyen kapcsolat a világon, amely annak a lehetőségét kínálja, hogy ha képesek vagyunk letenni naponként bűneinket, akkor bocsánatot és lehetőséget kapunk egy Istennel járt életre. Helyezzük el hát szívünk közepén: Szeret az Úr, azért nincs végünk, és éljünk Vele és Benne.