Én, az Úr, elhívtalak az igazságért... Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket! (Ézs 42,6-7)

Egyátalán nem mindegy, hogy komolyan vesszük-e azt, hogy miért vagyunk az adott helyünkön. Abban a szolgálatban, hivatásban, munkában - ki hogyan viszonyul saját mindennapjaihoz - amelybe az Úr helyezett minket. Mert lehet fél vállról venni a dolgokat, lehet fél gőzzél, oda nem figyelve végezni napi feladatainkat, de akkor mi értelme minden nap odaszánni magunkat?

Hasonló a helyzet a te és az én egyedi, mégis közös élethivatásunk, keresztségünk esetében is. Lehet fél vállról venni azt, hogy keresztyének vagyunk, és így hátat fordítani mindennek és mindenkinek, amihez és akihez éppen nincsen kedvünk. De így nem teszünk mást, mint semmibe vesszük azt a hívást, azt a kegyelmet, amelyet az Úr adott nekünk akkor, amikor nevünkön szólított és gyermekévé fogadott minket.

Keresztyénnek lenni éppen ezért élet-hivatás. Minden napunkan a reménységben kell tellnie, és az igazság fényességében. Nem magunkért, hanem a másik emberért. Azért, aki éppen ott van mellettünk, akit pont neked és nekem kell vígasztalni, akit neked és nekem kell kihozni a vakságból és a sötétségből. Nem mondhatjuk, hogy majd más teszi, majd holnap megteszem. Arra születtünk újjá Krisztusban, hogy hordozzuk a ránk bízottakat, hogy észrevegyük azokat körülöttünk, akiknek pont ránk van szüksége. Hiszem, hogy ha képesek vagyunk így élni az életünket, akkor mi magunk is megtapasztaljuk, hogy jó az igazság elhívottainak lenni.