Isten hatalmas dolgokat művel kikutathatatlanul, csodás dolgokat megszámlálhatatlanul.
(Jób 9,10)

Vannak az életnek olyan napjai, amikor különösen fontos az evangélium hirdetése. A mai nap talán különösen ilyen a világ és Európa életében. Nem szoktam túlzottan aktualizálni gondolataimban, de ma nem mehetek azok mellett az események mellett, amelyek sokunk mai reggelét és napközbeni gondolatit meghatározták, mások életét pedig gyökeresen felforgatták.

Hol van a terror, a másik meggyilkolásának és félelemben tartásának határa? Roppant nehéz súlyú kérdés, mert azt kell látni, hogy az erőszak emberi „megoldása” csak erőszakot szül. Éppen ezért hallom ma különös csengéssel a fenti igeszakaszt Jób könyvéből. Mert ez az egy mondat minden részvét és együttérzés mellett, amely ott van ezekben a napokban minden jóérzésű ember szívében függetlenül vallási, nemzeti és politikai hovatartozástól, felfelé fordítja a tekintetet. Arra hív minket, hogy ebben a furcsa 2016-os ádventi kontextusban tekintsünk különösen az Istenre a személyes, nemzeti, vallási, európia szenvedéseink, korlátaink közül. Tekintsünk az Istenre.

Miért? Mert egyedül így lelhetünk békességet és megnyugvást. Hiszem, hogy a világnak, benne pedig neked és nekem, idén is erre a kettőre van szüksége. Meglátni Isten kikutathatatlan műveit, amelyek a gonosz minden lekicsinylést célzó akciója ellenére igenis hatalmasak, mert abban a betlehemi istálóban nem kevesebb történt, mint hogy maga Isten lett testé érted és értem, minden emberi észérvtől és kiszámítható képlettől mentesen, és azon a golgotai kereszten maga az Isten adta oda magát érted és értem, hogy ne kelljen nekünk kikutatni a békesség útját, hanem Benne találjuk azt meg életünk minden helyzetében. Meglátni, hogy a gonosz minden emberellenes tevékenysége sem tudja elfedni a fényességet, amely kétezer éve ott ragyog a világban megszámlálhatatlan módon, és ezekben a napokban hiszem, hogy az imádság hullámhosszán keresztül is összekapcsolja a világot.

Hiszem, hogy Isten hatalmas dolgokat művel kikutathatatlanul, csodás dolgokat megszámlálhatatlanul. Hiszem, hogy ő szabhat gátat a másik meggyilkolásának és félelemben tartásának, a terrornak világszerte. Kulcsoljuk ma imára kezeinket azokért, akik a gyásszal néznek szembe, és azokért, akik letértek a felebaráti szeretet útjáról. Imádkozzunk a, Berlinért, Zürichért, Brüsszelért, Ankaráért, Aleppóért, és az egész földért, hogy megtudja a világ: Istennel van a békesség, aki egyszülött Fiát adta ezért a világért és benne minden emberért.

Amikor látták [a csillagot], igen nagy volt az örömük. (Mt 2,10)

Karácsony közeledtével a várakozás is egyre nagyobb. Gyermekben és felnőttben egyaránt, és hiszek abban, hogy sokakban nem csak az ajándékok miatt. Miért? Mert karácsony közeledtével az emberek megérezhetnek valami egészen különleges abból, mit jelent ez az ünnep valójában. Ehhez azonban neked és nekem is fényt kell gyújtanunk. Éppen ezért hiszem, hogy mi is lehetünk csillagok. Nem a betlehemi égbolton, hanem a saját életünkben. Csodálatos ajándéka Istennek, hogy életünk minden napján világíthatunk a másik ember számára. Nem mindig fáklyaként, de szüntelen fénnyel. Nem öncélból, ahogyan egy csillag sem azért világít, hogy lásson a sötétben, hanem azért, hogy másoknak mutassunk utat. Nem saját magunkhoz, hanem az élet Urához, aki ott akar lenni minden ember szívének bölcsőjében. Napról napra neked és nekem egyaránt megadatik az a lehetőség, hogy saját helyünkről hirdessük az emberré lett, meghalt és feltámadt Krisztust, hogy minél többen keressék a Benne az Isten országát, és megélhessék azt a csodát, hogy valójában a keresett talál rájuk.

De éppen ezért nem csak csillagok, hanem bölcsek is lehetünk életünk során. Olyanok, akik keresik az Istennel való találkozás lehetőségét, és akik nem teszik magukat süketté és vakká a csoda megtapasztalására. Hatalmas kegyelem, hogy megélhetjük, akár naponként, hogy Isten megszólít minket. Csillag által, az Ige által, a Lélek által. Azért, hogy rá figyeljünk, azért, hogy utat mutasson nekünk, azért, hogy Hozzá, Krisztushoz, az Élethez vezessen el téged és engem egyaránt. Hiszem, hogy ha ez a meghívás élmény megérinti a szívünket és lelkünket, akkor mi is átélhetjük azt az igen nagy, mérhetetlen örömöt, amit a bölcsek átéltek a csillag láttán.

Szeretem az Urat, mert meghallgatja könyörgésem szavát. (Zsolt 116,1)

A meghallgatást nyert szavak felemelik a szívet. Gondoljunk bele! Milyen öröm, ha úgy tudunk valakivel beszélgetni, hogy közben nem néz másfelé, nem foglalkozik láthatóan mássál és nem érződik rajta teljes bizonyossággal, hogy miközben velünk társalog, valójában egészen máshol jár. Két ember közötti igazi, mély beszélgetés kincs minden időben.

Ezen az alapon elgondolkodva bátran jelentem ki, hogy az Istennel való őszinte beszélgetés, az imádság és az abban megtapasztalt meghallgattatás mégnagyobb kincs és óriási kegyelem neked és nekem. A Szentírás egésze arról tesz bizonyságot, hogy te és én, minden egyes ember megkaptam azt a lehetőséget, hogy bármikor és bármilyen helyzetben imára kulcsolja a kezét, és Isten színe elé vigye mindazt, ami a szívében van.

Ez nem egyszerű felsorolás holmi hibabejelentő automatának, nem kényszer és nem robotikus mormolás, hanem valódi és őszinte beszélgetés, amelyben hiszem, hogy Isten válaszol. Mert a meghallgatásban a válasz is benne foglaltatik. De erre nyitottnak kell lenned neked és nekem egyaránt. Nyitottnak arra, hogy felfigyeljünk életünkben Isten végtelen kegyelmére, amelyben ott vannak a válaszai a kérdéseinkre, kétségeinkre és kéréseinkre. Lehet, hogy olykor egészen látványos módon, de lehet, hogy elrejtve.

Egy azonban biztos: Isten Jézus Krisztusért téged és engem is meghallgat. Ez pedig nem csak a zsoltárost indíthatja szeretetre, hanem minden embert. Olyan szeretetre, amely valójában életgyakorlat lesz, egy imádságos élet gyakorlata. Hatalmas kegyelem megtapasztalni, hogy valóban minden helyzetben van helye az imádságnak, és hatalmas kegyelem megtapasztalni, hogy az imáink nem csak rólunk szólnak. Mert az Istennel való beszélgetéseinkben helyet kap a másik ember is. Ezáltal pedig az egész világ egy közösség formálódik, amelyben azért természetes a meghallgatás, mert Isten van a középpontban.

Mert mi Isten szolgálatában állunk. (1Kor 3,9)

Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki milyen elvek, irányok, háttéremberek mentén építi fel az életét. Azért, mert ezek a személyek és gondolatok meghatározzák azt, hogy ki vagy te és ki vagyok én. Éppen ezért a keresztyén ember életében is fontos, hogy tisztában legyen azzal, hogy alapvetően ki határozza meg a mindennapjait, kinek a szántóföldjén végzi munkáját.

Pál apostol bizonyságtétele egyértelmű: ő és társai Isten szolgálatában állnak. Ez pedig lehet a te és az én bizonyságtételem is. Egészen különleges megélni ezt a fajta szolgálatot, mert a valóság feszül ott a mélyén, hogy úgy járok együtt Istennel, úgy állok az Ő szolgálatában, hogy egyrészt végzem a munkám, vagyis beleteszem a személyiségem és tehetségem a tőlem telhető legteljesebb mértékben, másrészt viszont és csak egy vagyok a szolgálók sorában, és a teljességet maga az Isten adja.

Ez egyrészt óriási ajándék, mert érezhetem életem minden napján, hogy nem hiába vagyok ebben a világban. Legyen emberileg nézve bármilyen kicsi is a szolgálatom, amellyel az Isten országát építem, az a Lélek erejével idejében megtermi a maga gyümölcsét, és hozzá adódik ahhoz a végeláthatatlan láncolathoz, amelybe minden Isten országán munkálkodó ember beletartozik. Ebben a szolgálatban én is értékes vagyok, és hiszem, hogy ezt a ma emberének újra és újra a szívére kell helyezni azzal az egyértelmű üzenettel együtt, hogy Krisztusnál mindenkinek helye van, mert Ő mindenkit vár megtérésre és új, szolgálatban megélt életre.

Másrészt pedig mindez óriási kegyelem, mert benne van az, hogy nincs minden az én emberi esendőségemre bízva, mert Krisztus a középpont és az alap, aki összefogja az egész munkálkodást. Ő az, aki Lelke erejével elfedi nemcsak gyengeségünket, hanem bűneinket is, így képes olyan helyen is építést hozni, ahol a mi szolgálatunk csak bajt eredményezett. És megadja annak a lehetőségét, hogy ezért őszintén imádkozzunk életünk minden napján.

Te és én Isten szolgálatában állunk. Lehet, hogy már felismertük, hogy ez hogyan valósul meg az életünkben, de lehet, hogy még előttünk áll a hívás. Sőt! Arra is késznek kell lenni, hogy új utakat lássunk meg. Lehet, hogy ma még ültetünk, holnap pedig már máshol öntözzük a szárba szökkenő vetést, de egy biztos: a növekedést Isten adja.

Fülöp így szólt hozzá: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk. Jézus erre ezt mondta: Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? (Jn 14,8-9)

Azt gondolom, hogy az ember legtöbb esetben a fizikai érzékelésének rabja. Látni akarunk, hallani akarunk, tapintani, szagolni, ízlelni, a közelséget érezni. Abszolút igaz ez a minket körülvevő világra, amelynek minden egyes apró részét és minden nagy magaslatát ki akarjuk kutatni, és bár a fantáziánknak csak a képzelet szab határt, akkor vagyunk a legboldogabbak, ha magunk tapasztalatából ismerünk meg valamit. Ezért pakoljuk össze a bőröndöt, és indulunk el távoli tájakra egy hirdetés, olvasmányélmény, vagy beszámoló hatására. Ezért keressük, gyűjtjük azokat a dolgokat, amelyeket mások csak kacatnak gondolnak. És ezért akarjuk megérezni azt, amiről a másik beszél számunkra.

De ez az érzékelési kényszer sokszor van jelen az Istennel való kapcsolatunkban is. Azt gondolom, ez is hozzá tartozik emberlétünkhöz. A látni akaró Fülöppel és a tapintani akaró Tamással együtt mi is bizonyítékokat keresünk ott is, ahol valójában semmi keresni valója nincs az emberi akaratnak és az általunk kikényszerített, elképzelt bizonyítékoknak. Folytonos küzdelem ez, leginkább saját magunkkal: komolyan venni, hogy Isten nem véletlenül teremtette megismerhetővé a világot, és komolyan venni, hogy a bizonyítékok hajhászásának vannak korlátai.

Hogy fér meg egymás mellett a kettő? Hiszem, hogy Jézusban. Óriási kincs a Ő a világ számára, és életünk minden napján azt kínálja, hogy Benne és Általa ismerjük meg az Atyát, és ne keressünk nála érzékelhetőbb bizonyítékot.

Miért? Mert az Ige Benne testé lett. Ha halljuk az igét, ha olvassuk a Szentírást, ha Jézus nevében meghajtjuk térdünket és imára kulcsoljuk a kezünket, akkor életünk Urával kerülhetünk kapcsolatba. Így pedig Jézus által egy hihetetlen világ tárul elénk, mert a Szentháromság egy igaz Istennel való kapcsolat túlutat minden földi érzékelésen, mert olyan biztos lelki alapot ad, amely az emberileg lehetetlen helyzetekben is biztos pont.