Megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete. (Tit 3,4)

Egészen lélek emelő belegondolni, hogy az a csoda, amely az első karácsonykor megjelent a világban, újra és újra megjelenhet az emberi szívekben. Hiszem, hogy ezt is hirdeti karácsony ünnepe: egyszer megjelent a szeretet és a jóság, valóban végérvényesen és valóban a föld végső határát is beragyogó módon, de ez a csoda mégis úgy végérvényes, hogy benned és bennem naponként megújul. Erről beszél az is, hogy már az első csoda tapasztalók, a pásztorok, sem tudtak mást tenni: teljesen megújult élettel dicsőíteni az Istent.

Isten megjelent jósága és emberszeretete, amely Krisztusban lett nyilvánvaló a világ számára, ugyanis nem mást jelent, mint megújult életet. Olyan földi vándorutat, amelyben egyrészt természetes, hogy ebből a szeretetből és jóságból élünk minden napon. Ez késztet bennünket az őszinte bűnbánatra, ez csal igaz mosolyt az arcunkra és ez tesz minket késszé arra, hogy minden időben, akár a legzordabb életszakaszokban is Krisztusról tegyünk bizonyságot.

Isten Krisztusban nem látszat kegyelemre és nem látszat keresztyénségre hívott el minket, hanem arra, hogy a pásztorokkal, az angyali kórussal, az apostolokkal és István vértanúval együtt bátran hirdessük: Isten meglátogatta az Ő népét. Téged és engem egyaránt arra hív az Isten, hogy hirdessük szavainkkal: az Ige, az igaz világosság, testé lett, de hirdessük tetteinkkel, hogy ez milyen felfoghatatlan jóságot és emberszeretet jelent a világ számára. Hiszem, hogy karácsony ünnepe nem csak két nap az egyházi évben, hanem olyan alap, ahová visszatérhetünk, és megláthatjuk, főként nagypéntek és húsvét fényében, hogy mennyire szereti az Isten az embert. Mert Ő érted és értem jött a világba, és hiszem, hogy Ő világosítja meg lelki szeminket, hogy meglássuk, milyen reménységre hívott el minket (Ef 1,18).

Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. (Tit 2,11)

Szenteste van. Túl a fényfüzéreken, túl az ételeken, túl az ajándékokon szenteste van. Talán ez a legfontosabb, amit ma hangsúlyozni kell. Nem a nagy szavakban, nem a körmönfont tételekben és előírt szabályokban, hanem ott legbelül: szenteste van. Az évnek azon estéje, amellyel talán egyik másik sem érhet fel. Már kétezer év óta. Mert egykoron ott, a betlehemi mezőn valami egészen csendes és mégis a világ végéig hallható, valami egészen meghitt, személyes és mégis az egeket beragyogó történt: megjelent az Isten üdvözítő kegyeleme minden embernek, köztük neked és nekem. Szenteste van. Legyen ez az este valóban szent, vagyis olyan különleges pillanat, amikor komolyan vesszük, hogy az Isten ott van az életünkben, és a pásztorokkal együtt vigyük tovább a holnapba a karácsonyi örömhírt: neked és nekem is megjelent a kegyelem.

Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. (Jn 1,9)

János prológusa egészen egyedülálló a Szentírásban. Számomra leginkább azért, mert azt a prédikátori próbálkozást érzem rajta, amellyel minden egyes igét hirdető ember küzd: szavakba rejteni azt, amit ember ésszel fel sem foghat. Mégis, ebben a pár sorban ott feszül valami János kegyelmi ajándékából, ami szerintem abban ált, hogy a Lélek erejével tudott megszólalni. Ebben a pár sorban ott feszül az Isten emberek iránti szeretet, a Kezdetbentől az Elvégeztetetten át, egészen az utolsó Ámenig. És ezen a képzeletbeli kegyelmi idővonalon, talán pont középen, ott a van az Ige, maga Jézus Krisztus.

A fenti egy sor már önmagában egy felemelő prédikáció, s hiszem, hogy ha ezt olvasta volna az a bizonyos etióp főember, akkor ebből ugyan úgy hirdette volna Fülöp az evangéliumot. Mert ebben a pár szóban ott feszül az egyértelmű bizonyságtétel arról, hogy minden korszellemmel és minden divattal szemben, kicsoda Jézus Krisztus.

Ő, Jézus Krisztus a testé lett ige, aki a világ kezdete óta ott van a világban. Ott van a teremtő szóban, ott van a Mózeshez szóló szavakban az égő csipkebokorban, ott van minden egyes próféta igehirdetésében, akik a népet a helyes irányba akarják terelni, ott van a betlehemi jászolban, ott van a kereszten és ott van a pünkösdi Lélekben.

Ő, Jézus Krisztus az igazi világosság, akinek lételeme, hogy minden ember számára világosságot adjon. Nem csak a keveseknek, nem csak bizonyos népek tagjainak, és nem csak azoknak, akik még hitetlennek mondják magukat. Az Ige világossága minden emberhez, keresztyénhez és nem keresztyénhez naponként el akar jutni, hogy az előbbit a naponkénti megtérés útján vezesse, az utóbbinak pedig megmutassa, hogy nincs más út az Atyához, egyedül Krisztus által.

Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura.
(Zak 4,6)

Hogyan érünk célt? Erővel, sokszor erőszakkal. Tudással, sokszor hatalomra törve. Magunkat előre helyezve, másokat háttérbe helyezve. Izzadtsággal, verítékkel, sok-sok fogadalommal és lemondással. Egészen addig, amíg egy-egy élethelyzetben meg nem tapasztaljuk, hogy itt már minden emberi erőlködés kevés. Amikor észrevesszük, hogy olyan falak emelkednek a magasba, ahol nincs lehetőség az emberi erőben.

De ezekben a végső pillanatokban, amikor könnyes, vagy éppen haragos szemmel a fal tetejét látjuk reménység szerint meglátunk még valamit: Isten végtelen kegyelmét. Mert Ő akkor is ott van, ahogyan ott volt velünk minden sikerben. Ott van azért, hogy megmutassa, hogy hit által mekkora ugrásokat vagyunk képesek megtenni. Nem azért, mert hirtelen hatalmasok lennénk, nem azért, mert az erő megnő bennünk, hanem azért, mert engedjük, hogy a Lélek legyen a társunk és oltalmazónk.

 Oltalazmazottnak lenni pedig felemelő érzés, mert azt a biztonságot hordozza magában, hogy Isten mindenek előtt elvette azt, ami elválaszt tőle: bűneink terhét. Elvette és ezzel együtt megajándékozott minket a mindennapok kegyelmével, amely betakar, és amely hordoz a legmélyebb helyzetekben is, hogy ott, ahol már nincs emberi erő, ott jelen legyen a Lélek erősítése, és ott, ahol biztosnak érezzük magunkat, ott is ott legyen, mégpedig megbecsült módon.

Isten ma is veled és velem van. Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem végtelen szeretettel. És képessé tesz téged és engem egy olyan életre, amelynek minden egyes pillanata Vele és Benne élhető meg, és így még a legnagyobb falak is leomolhatnak. Egyedül hit által.

Jaj azoknak…, akik vesztegetésért igaznak mondják ki a bűnöst,
de az igaznak elvitatják az igazát. (Ézs 5,22-23)

Az igazság törékeny dolog. Azt gondolom, ez nem csak ma van így, hanem minden időben, amikor csak ember van a földön. Egészen attól a pillanattól kezdve, amikor először próbáltuk meg elferdíteni az igazságot egy apró mutogatással: az asszony volt, a kígyó volt. Valamiért nehezen kezeljük az igazságot, a magunkét és a másik emberét egyaránt, s hajlamosak vagyunk arra, hogy akár teljes egészében ki is csavarjuk azt. Így lesz az igazságból egy pillanat alatt szemen szedett hazugság, a hamisságból, bűnösségből pedig minimum enyhítés, vagy látszat igazság.

Isten ezzel szemben tisztaságra hív. Erre is készülhetünk ezekben a napokban, karácsony közeledtével. Nem mindegy ugyanis, hogy te vagy én keresztyén emberként beállunk-e a csűrők-csavarók sorába, vagy képesek vagyunk meglátni a magunk igaza és bűnössége mellett a másik ember igazságát vagy bűnösségét. Mi több, nem mindegy, hogy képesek vagyunk-e kiállni a másik ember igazsága mellett minden vesztegetés, nyerészkedési lehetőség ellenére, vagy más helyzetekben figyelmeztetjük-e őt arra, hogy rossz úton jár.

Karácsony a tisztaság ünnepe. Nincs benne semmi elfedés, nincs benne semmi csűrés és csavarás. Ennél egyszerűbb, ennél megvesztegethetetlenebb módon nem jöhetett el a megváltás az emberhez. Egyszerű bölcső, egyszerű emberek, de az egek végégik harsogó angyali igazság: Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat. Ezt az igazságot senki nem veheti el az embertől, mert ez kétezer év óta mindenkié. Éppen ezért fontos, hogy mi is ezt közvetítsük újra és újra, megélve egy tiszta, csűréstől és csavarástól mentes életet Jézus Krisztusban.