Jussatok egyetértésre, éljetek békességben, akkor a szeretet és a békesség Istene veletek lesz. Az Úr Jéuzus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal. (2Kor 13,11.13)

A polgári év vége a számadás időszaka. Akár a lehető legjobban ünnepelve, akár csendességben éljük meg a mai estét, mindannyian számot vetünk valamilyen módon. Mit tettünk meg és mit nem. Mi volt jó és mi kevésbé. És bizonyára mindannyian megállapítjuk: ez az év is úgy repült el, mint egy pillanat.

Ebben a pezsgődurranástól hangos, és pedártafüstől ködös hangulatban szólal meg az Isten igéje: jussatok egyetértésre és akkor Isten veletek lesz. Számomra ez a hang minden más zajt elnyom. Ennél az Isteni üzenetnél a mai estén nem lehet hangosabb a világ, mert nekem ez hordozza ennek az évnek a tökéletes kicsengését.

Hiszem, hogy neked és nekem, és az egész világnak erre a békességre van szüksége. Arra a békességre, amely nem mástól, mint a Szentháromság egy igaz Istentől származik. Nem emberek tárgyalóasztalaitól, nem nagy filozófusok okosságaiból, hanem az egy igaz Istentől. Olyan békességet akar Ő adni a világnak, amelyben megélhető az egyetértés és a békességben élés. Higgyük el, hogy minden békétlenség és minden széthúzás ellenére ez lehetséges, de egyedül Istennel. A kettő,az Istennel és a másik emberrel való kapcsolat ugyanis szorosan összefonódik: ha Istennel békességem van, akkor a másik embert sem vethetem el, és fordítva ugyan így.

Végül pedig a fenti ige egy áldással zárul. Az áldások csodálatos pillantok. Az istentiszteleten nem egyszerűen azt jelzik, mint a filmek végén a „Vége” felirat, mert az áldás kezdet és vég egyszerre ott és akkor, egy istentiszteleten, és a mai napon egyaránt. Benne rejlik, hogy valami véget ért, de benne rejlik sokkal erősebben, hogy innentől valami egészen új kezdődik. Egy egészen új, amelyhez nem kevesebbet kínál Isten, mint saját magát.

Így adjon neked is áldott, békés új eszetendőt a Szentháromság egy igaz Isten, legyen veled Úr Jéuzus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége.

Jézus Krisztus mondja: A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.
(Jn 16,33b)

Minden ember, köztük te és én egyaránt hajlamosak vagyunk arra, hogy panaszra nyissuk a szánkat. Rossza a munka, rossz az időjárás, rosszak a körülményeink, rosszak az emberek körülöttünk, rosszul mennek a dolgaink. Ismerős érzések. De a sok panasz áradat között hiszem, hogy megszólalhat Jézus Krisztus hangja: ne ezekre figyelj, hanem rám. Pontosabban úgy figyelj az életedre, hogy mindenek előtt engem nézel, rajtam tartod a szemedet, és akkor teljesen máshogy fogod látni a világot.

A világot, amely egy keresztyén ember számára sem tökéletes és gond nélküli. Persze, ezt senki sem ígérte. Azt viszont maga Jézus ígérte, hogy velünk, veled és velem van a világ végezetéig, és Ő már legyőzte mindazt a rosszat, amely körbe vesz minket. Minden előtt legyőzte minden nyomorúság forrását: a bűnt. A bűnt, amely megrontja az Istennel való kapcsolatot és amely megrontja a másik emberrel való kapcsolatot. Ott, a Golgota keresztfáján, amely Betlehem jászlából nőtt ki, legyőzte a bűnt egyszer, s mindenkorra. Ezt a győzelmet kínálja neked és nekem életünk mindennapján, s arra hív, hogy ennek fényében éljünk bátran a bűnbocsánat ajándékával. Legyen ott minden napunk imádságában az őszinte bűnbánat és az őszinte bizalom, hogy bár elbukunk, de Benne és Általa mégis van győzelem, és Ő ad erőt a kitartáshoz, egy vele élt élethez.

Olyan élethez, amelyben a világban átélt nyomorúságaink hiszem, hogy más színben tűnnek fel. Nem a panasz lesz a fontos, hanem a reménység. Nem a szenvedés mélysége, hanem az abból kivezető út. Nem a belesüppedés, hanem a megoldás keresése. Nem a másik méregetése, hogy neki mért nehezebb, vagy könnyebb, hanem a másikért való imádkozás. Nem a folytonos ostorozás, hanem a hálaadás. Mindez nem a magunk erejéből, hanem annak a kegyelméből, aki ezt mondja: A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.

Mert az Emberifia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. (Lk 19,10)

Ha az ember felismeri, hogy valamely’ élethelyzetében elveszett, akkor azt gondolom, könnyen magával rántja az a mélység, amely ennek az érzésnek a mentén ott rejtőzik. Nehezek ezek az élethelyzetek, mert azt kell átélnünk, hogy a gondolataink mintha ellenünk dolgoznának, s úgy tűnik, hogy senki és semmi nem tud bennünket kiemelni, sőt, talán még mélyebbre akar lökni minket. Te és én egyaránt érezzük ezt az érzést: amikor kicsik, kitaszítottak és elesettek vagyunk. De Isten életünk minden napján arra hív, hogy te és én egyaránt lássuk meg: pontosan az ilyen életekért, az elvesztett emberekért jött el Jézus a világba.

Zákeus története, aminek végéről ez az evangéliumi ige megszólal, akár veled és velem is megtörténhetett volna. Mert az a bűnös vámszedő te vagy és én vagyok, minden olyan helyzetben, amikor bűnösségünk ellenére keressük a Mesterrel való kapcsolatot. Még akkor is, ha mások számára ez annyira komikus, mintha valaki, egy felnőtt ember, egy fára mászva akarna látáshoz jutni. Jézusnak azonban ez a keresés fontos, és ez a próbálkozás egyáltalán nem komikus. Ő nem a megvetés és nem a kigúnyolás, hanem a szeretet lépteivel közelít felénk.

De mi vagyunk azok az emberek is, akik ott ülnek Zákeussal együtt Jézus asztalánál. Csupa olyanok, akik az emberek szerint bűnösök, éppen ezért nem férnek bele a képbe. Jézus azonban pontosan őket, pontan minket, téged és engem keres. Nem azért, hogy mindenestül elfogadjon, hanem azért, hogy a Lélek által megkeressen és megtartson, teljesen új életre szüljön. Olyan életre, ahol ott vagyunk teljes egészében, te és én egyaránt, de le tudjuk tenni naponként bűneinket, és így változhat meg az életünk. Átélhetjük, hogy a Jézussal megélt asztalközösség, az úrvacsora, valóban életet ad, mert benne Jézus megkeres és megtart téged és engem egyaránt.

Hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok! (Mk 9,7)

Csodálatos élmény meghallani, megérezni az Isten jelenlétét. Egy-egy énekben, amikor érezzük, ez most több egyszerű dallamnál és szövegnél, mert az Isten ott van mellettünk. Egy-egy imádság közben, amikor tudjuk, megmagyarázhatatlan módon, hogy nem a levegőbe beszélünk, hanem valóban az élő Úrral beszélgetünk a belső szobánkban. Egy-egy testvéri beszélgetés közben, amikor tudjuk mindannyian, hogy van még Valaki a szobában, aki minden jelenlévőt egyazon gyülekezet, egyazon test tagjaivá formált. Olyan pillanatok ezek, amikor te és én egyaránt szívesen mondanánk Péterrel, Jakabbal és Jánossal együtt: Uram, jó nekünk itt lenni! És hiszem, hogy mi is ugyan úgy sátrat akarnánk készíteni, még akkor is, ha tudjuk jól: az Isten nem emberkéz alkotta hajlékban lakik.

Miért? Hiszem, hogy azért, mert ezek a pillanatok Krisztusra mutatnak. Azért akarunk ott maradni, azért akarjuk nyújtani ezeket a perceket, mert érezzük, mekkora öröm és mekkora kegyelem Jézus Krisztus, Isten szeretett Fia közelében lenni. Mégpedig azért, mert az a szeretet, amellyel Őt szereti az Atya, tovább árad feléd és felém. Ebben a kiáradó, túlcsorduló kegyelmes szeretetben pedig jó elidőzni.

Sőt! Hiszem, hogy lehetséges elidőzni. Mert nem csak pillantok, és nem csak „olykor-olykor” élmények adatnak neked és nekem, hanem figyelmes szívvel és lélekkel élve minden napon érezhetjük Krisztus jelenlétét. Ez rejlik abban a felszólításban, ami a fenti ige végén áll: Őt, vagyis Krisztust hallgassátok. Nincs ennél jobb tanács az életünkben, és nem is lesz soha. Ma és életünk minden napján arra hív minket a mindenható Isten, hogy minden élethelyzetben, ködben és tiszta időben egyaránt, lássuk és halljuk meg Jézus Krisztust, és érezzük át azt a kegyelmet, hogy jó az Ő közelében lenni, mert felőle szeretet árad. És higgyük el, hogy ez akkor is átélhető minden napon, ha nem építünk sátrat, mert Isten országa és Jézus Krisztus közöttünk van.

Amikor Jézus megfordult, és meglátta őt, így szólt:
Bízzál leányom, a te hited megtartott téged.
És meggyógyult az asszony abban az órában. (Mt 9,22)

Sokan jártak előttünk, akik valamiért példát adhatnak nekünk. Példát egy követendő életre. Nem a másénak a lemásolására, mert az úgysem lehetséges, de útmutatást arra, hogy adott helyzetekben mit lehet tenni, vagy még inkább adott mélységekben hogyan lehet megmaradni. Ezek a példák soha nem csodaszerek, de lehet olyan helyzet, amikor ezek által emelheti fel az Isten a tekintetünket a keresztre, ahonnan a szabadítás érkezik.

Hiszem, hogy fontos ez a felemelt tekintet, mert ha ezt - vagyis a tőlünk telhetőt – nem tesszük meg, akkor lehet, hogy nem látjuk meg a szabadulás lehetőségét. Az asszony, akit Jézus megszólít a fenti igében a tőle telhetőt megteszi: végtelenül bízik Jézus hatalmában. Ez pedig megváltoztatja egész addigi életét. Hite mellé testi gyógyulást kap. Óriási ajándék mindkettő.

Az asszony példa lehet neked és nekem egyaránt. Példa arra, hogy akkor is keressük a Mestert, sőt akkor keressük igazán, ha már nincs semmi más lehetőség. Keressük, és higgyünk abban, hogy Ő minden helyzetben ránk akar találni. Keressük a közelségét, mert Ő is erre vágyik. Keressük, mert Ő már megtalálta az embert. A betlehemi jászolban, a golgotai keresztben és húsvét fényességében. Keressük, mert nála irgalmat találunk minden élethelyzetben, és megélhetjük, hogy Ő képes felemelni a fejünket, erősíteni hitünket, és képessé tesz minket arra, hogy még jobban keressük őt.