Boldogok, akik békét teretenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. (Mt 5,9)

Fontos kincs a békesség. A nagyvilágban, és az életünk kisebb köreiben egyaránt. Nem csak a szerződésekben megállapított békesség, hanem az a fajta, amely egyszerűen érezhető a levegőben. A békesség olyan környezetet képes teremtetni, amelyben egyszerűen jó jelen lenni, amelyben nincsen kínos pillanatok, és amelyben nem érezzük azt, hogy szétfeszít bennünket valami megmagyarázhatatlan rossz érzés. Mi több, ebben a fajta békességben valami egészen különös boldogságot tapasztalhatunk meg.

Adódik a kérdés: hogyan érhető el ez az állapot? Hiszem, hogy nem valamiféle emberi filozófia, és nem valamiféle megegyezés által. Ez a békesség Istentől származik, s Jézus Krisztus által tőle szált le a világba. A kereszt és az üres sír pontosan ezt a hihetetlen békességet hirdeti neked és nekem egyaránt, mert általuk láthatjuk meg, hogy Isten úgy adott békességet ennek a világnak, hogy önmagát békéltette meg. Ez a kegyelem! Ez az, amit az ember soha nem tudott volna ön-ön erejéből megtenni, de az Isten megtette mindannyiunk helyett. És ez az, ami téged és engem is arra ösztönözhet életünk minden napján, hogy ugyan ezt a békességet hirdessük olyan hangon, amely elhat a legbékétlenebb zugaiba is a világnak és az életünknek.

Keresztségünkben, amikor Isten nevünkün szólított, és gyermekéül fogadott minket, ugyanis nem kevesebbre hivattunk, mint hogy a béke követei legyünk ebben a világban. Életünkkel, szavainkkal és tetteinkkel hirdetnünk kell az Isten békességét, mégpedig úgy, hogy egyúttal a keresztről sem feletkezünk el, mert a te és az én életemben egyaránt együtt jár ez a kettő. És ha képesek vagyunk arra, hogy ezt a valódi keresztben teljes békességet hirdessük, akkor hiszem, hogy a boldogságot is megtalálhatjuk.

Azt a boldogságot, amely több egyszerű érzésnél, mert benne foglaltik a keresztyén ember Krisztus követése. A keresztyén ember nem egyszerűen attól lesz boldog, mert mosoly van az arcán, hanem attól, hogy átjárja az életét az Istennel való kapcsolat. Ha komolyan vesszük, hogy a békesség megteremtése egyedül az Isten közelében lehetséges, akkor hiszem, hogy megtaláljuk ezt a felemelő boldogságot, amelynek minden pillantában érezhetjük, hogy Isten szárnyával takarva véd minket.

Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt. (Fil 4,6)

Talán te is átélted már, milyen felemelő érzés, amikor egy-egy kilátástalannak tűnő helyzetben megjelenik valaki, aki segítő kezet tud nyújtani. Valaki, akire pont neked és nekem volt szükségem. Valaki, aki tudja a jó szót, birtokában van a jó tanácsnak, képes arra, hogy úgy öleleljen meg minket, hogy az tényleg az Isten szeretetét közvetít, akár tud róla, akár nem. Hiszem, hogy ezek a felemelő pillanatok minden napnunkban ott vannak, csak meg kell tanulnunk rájuk figyelve élni.

Ahogyan meg kell tanulni, és el kell hinni, egészen mélyen, hogy valóban nincs okunk az aggódásra. Arra, amire egyébként te és én egyaránt hajlamosak vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy rossz keresztyén, aki aggodalmaskodik, hanem azt, hogy naponként megláthatjuk, hogy valóban lehet úgy élni, hogy az aggodalmaskodás helyét valami egészen más veszi át.

Mindenek előtt bizalom. Bizalom abban, hogy az Isten velünk van. Hiszem, hogy ezt sok felől érzehetjük. Akár azáltal is, amiről már beszéltem, hogy emberek vannak körülöttünk, akiken keresztül Isten megszólít és megérint minket. De érezhetjük ezt a bizalmat az igékben, amelyek Isten naponként elénk ad, hogy azok élő kenyérré legyenek számunkra.

De a bizalmat érezhetjük az imádság által is. Hatalmas kincs ez, és hiszem, hogy valóban mindent elmondhatunk benne az Istennek. Hiszem, hogy megtapasztalhatjuk, hogy az őszinte imádság által, amelyben megszólal a hála és a könyrögés szava, megérezhetjük, hogy valóban elszállnak, vagy legalábbis könnyebbülnek az aggodalmak. Nem azért, mert könnyelművé válnak és valamiféle fátylat tennénk a szemünk elé, hanem azért, mert átélhetjük, mit jelent az Isten szeretetének a közelében lenni.

Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas! (Lk 6,36)

Hogyan viszonyulunk ahhoz az emberhez, aki szembe jön velünk az életünkben? Aki valamiért más mint mi. Aki valamiért szükséget szenved. Akinek lehet, hogy pont rád és rám van szüksége. Nem azért, mert más nem tudna segíteni, irgalmat gyakorolni, hanem azért, mert pont rád és rám van szükség. Sőt! A te tehetségedre és az én tehetségemre van szükség, a tőlünk telhető legnagyobb mértékben. Mit teszünk ezekben az élethelyzetekben?

Azt gondolom, van mit megvallanunk ebben a tekintetben is. Számtalan olyan találkozás terheli életünket, amikor nem vettük észre azt a másikat, pedig ott volt az irgalmasság lehetősége. Nem vettük észre, vagy nem is akartuk észrevenni. Pedig téged és engem helyezett oda az Isten, hogy irgalmat gyakoroljunk. Nem a távolinak, hanem a közelinek. Nem annak, aki több ezer kilóméterre szenved, hanem annak az idősnek, aki nem bírta el a csomagját. Terhelnek bennünket ezek az élethelyzetek, de az a csodálatos, hogy a velünk való találkozást az Atya nem spórolta meg, és irgalmat gyakorolot feléd és felém egyaránt.

Irgalom, hogy Isten minden eltávolodásunk ellenére kegyelmes volt hozzánk, s hiszem, hogy ez életünk minden napján arra ösztönözhet minket, hogy mi is, egyre jobban ezzel az irgalommal éljünk a világban. Nem feltétlen mi leszeünk azok, akik megalkotják a világ új békrendszerét, de mi lehetünk azok, akik észreveszik a másik embert, aki mellettünk van, és aki irgalomra szorul. Aki valamiért elesett, és akivel megoszthatjuk azt, ami a miénk. Lehet ez egy falat kenyér, egy meleg ruha, egy jó szó, vagy egyszerűen az, hogy nem nézünk át a másikon, hanem felismerem benne Krisztust.

De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket. (Tit 3,4-5)

Keresztyén életgyakorlatunk egyik legfontosabb része, hogy számot vetünk azzal, mit tettünk meg, vagy mit mulasztottunk el, mit tettünk jól, vagy mi volt az, ami miatt bűn terhel bennünket. Ezt a számadást megtehetjük az istentiszteleten, de megtehetjük, sőt tegyük is meg csendes imádságban nap, mint nap. És ha őszinték vagyunk, akkor egy-egy ilyen elcsendesedés után azt kell látnunk, amit a kappernaumi százados is kimond Jézus színe előtt: Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj!

Ugyanakkor mindez nem sorozatos önmarcangolás. Hiszem, hogy a keresztyén embernek nem azért kell szembenéznie bűneivel, hogy aztán a padlón csússzon a gyalázattól, és még jobban összetörjön. Azért nézhetünk és azért kell szembeznéznünk bűneink terhével, mert egyedül így láthatjuk meg, hogy mégis, minden ellenére van kegyelem. Neked és nekem egyaránt.

Sőt! Megláthatjuk azt is, hogy ez a felemelő, bűnbocsátó kegyelem tőled és tőlem is független, mert nem kötődik semmihez a mi igazságainkból. Óriási áldás ez. Mert ha belegondolunk, a mi igazságainkról oly’ sokszor derül ki, hogy részben, vagy egészben tele vannak hamissággal, viszont Isten igazsága, amely Krisztusban lett nyilvánvalóvá, maga a teljes igazság. Benne rejlik az az ajándék, hogy erre való tekintettel, egyedül irgalomból üdvözített minket, téged és engem egyaránt az Atya, vagyis Jézusra való tekintettel magához vonztott minket.

Ma és életünk minden napján ebben a kapcsolatban élhetjük meg, mit jelent egészen személyesen, hogy Jézusban Isten jósága és emberszeretete jelent meg, és általa minden őszinte számvetés és bűnbánat után megszólalhat a hálaadás hangja, mert Vele felismerjük a számtalan áldást, és Általa átéljük a bűntől való szabadulás lélek emelő élményét.

A békesség Istene… tegyen készségessé tieteket minden jóra, akaratának teljesítésére, és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség és hatalom örökkön-örökké. (Zsid 13,20-21)

Nem mindegy, milyen indítatással indulunk el egy úton. Nem feltétlen a külső körülményekre, és nem feltétlen a világhódító felfedező utakra gondolok, bár természetesen ezek sem elhanyagolhatók. Arra gondolok most, hogy mi van bennünk. Ott, a szíved és a szívem mélyén, amely képes arra is, hogy az út nehézségei közben átsegítsen minket, mert folytonosan azt tartja a szemünk elé, hogy nem véletlenül indultunk el az úton.

Az új év kezdete a keresztyén ember számára ezt a lehetőséget kínálja, mégpedig oly’ módon, hogy magát Jézus Krisztust állítja a középpontba. Ennél erősebb indítás pedig nem lehet egyikünk életében sem.

Áldásnak élelem meg a fenti igét, és óriási bíztatásnak. Ha komolyan vesszük mindazt, ami benne foglaltatik, vagyis azt, hogy lehetőséget kaptunk Krisztus által arra, hogy az Ő akarata szerint éljünk ebben a világban, akkor nem kell már semmilyen újévi fogadalom. Elég annyi, hogy őszinte és tiszta szívvel a keresztre tekintünk, mert onnan jön az igazi dicsőség, és hiszem, hogy onna árad az a készség, amellyel az idei évben is képesek lehetünk arra, hogy figyeljünk Isten akaratára, és éjünk egyre jobban eszerint, hogy Krisztus arca minél jobban látható legyen rajtunk.