Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt. (Fil 4,6)

Talán te is átélted már, milyen felemelő érzés, amikor egy-egy kilátástalannak tűnő helyzetben megjelenik valaki, aki segítő kezet tud nyújtani. Valaki, akire pont neked és nekem volt szükségem. Valaki, aki tudja a jó szót, birtokában van a jó tanácsnak, képes arra, hogy úgy öleleljen meg minket, hogy az tényleg az Isten szeretetét közvetít, akár tud róla, akár nem. Hiszem, hogy ezek a felemelő pillanatok minden napnunkban ott vannak, csak meg kell tanulnunk rájuk figyelve élni.

Ahogyan meg kell tanulni, és el kell hinni, egészen mélyen, hogy valóban nincs okunk az aggódásra. Arra, amire egyébként te és én egyaránt hajlamosak vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy rossz keresztyén, aki aggodalmaskodik, hanem azt, hogy naponként megláthatjuk, hogy valóban lehet úgy élni, hogy az aggodalmaskodás helyét valami egészen más veszi át.

Mindenek előtt bizalom. Bizalom abban, hogy az Isten velünk van. Hiszem, hogy ezt sok felől érzehetjük. Akár azáltal is, amiről már beszéltem, hogy emberek vannak körülöttünk, akiken keresztül Isten megszólít és megérint minket. De érezhetjük ezt a bizalmat az igékben, amelyek Isten naponként elénk ad, hogy azok élő kenyérré legyenek számunkra.

De a bizalmat érezhetjük az imádság által is. Hatalmas kincs ez, és hiszem, hogy valóban mindent elmondhatunk benne az Istennek. Hiszem, hogy megtapasztalhatjuk, hogy az őszinte imádság által, amelyben megszólal a hála és a könyrögés szava, megérezhetjük, hogy valóban elszállnak, vagy legalábbis könnyebbülnek az aggodalmak. Nem azért, mert könnyelművé válnak és valamiféle fátylat tennénk a szemünk elé, hanem azért, mert átélhetjük, mit jelent az Isten szeretetének a közelében lenni.