Mert az Emberifia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. (Lk 19,10)

Ha az ember felismeri, hogy valamely’ élethelyzetében elveszett, akkor azt gondolom, könnyen magával rántja az a mélység, amely ennek az érzésnek a mentén ott rejtőzik. Nehezek ezek az élethelyzetek, mert azt kell átélnünk, hogy a gondolataink mintha ellenünk dolgoznának, s úgy tűnik, hogy senki és semmi nem tud bennünket kiemelni, sőt, talán még mélyebbre akar lökni minket. Te és én egyaránt érezzük ezt az érzést: amikor kicsik, kitaszítottak és elesettek vagyunk. De Isten életünk minden napján arra hív, hogy te és én egyaránt lássuk meg: pontosan az ilyen életekért, az elvesztett emberekért jött el Jézus a világba.

Zákeus története, aminek végéről ez az evangéliumi ige megszólal, akár veled és velem is megtörténhetett volna. Mert az a bűnös vámszedő te vagy és én vagyok, minden olyan helyzetben, amikor bűnösségünk ellenére keressük a Mesterrel való kapcsolatot. Még akkor is, ha mások számára ez annyira komikus, mintha valaki, egy felnőtt ember, egy fára mászva akarna látáshoz jutni. Jézusnak azonban ez a keresés fontos, és ez a próbálkozás egyáltalán nem komikus. Ő nem a megvetés és nem a kigúnyolás, hanem a szeretet lépteivel közelít felénk.

De mi vagyunk azok az emberek is, akik ott ülnek Zákeussal együtt Jézus asztalánál. Csupa olyanok, akik az emberek szerint bűnösök, éppen ezért nem férnek bele a képbe. Jézus azonban pontosan őket, pontan minket, téged és engem keres. Nem azért, hogy mindenestül elfogadjon, hanem azért, hogy a Lélek által megkeressen és megtartson, teljesen új életre szüljön. Olyan életre, ahol ott vagyunk teljes egészében, te és én egyaránt, de le tudjuk tenni naponként bűneinket, és így változhat meg az életünk. Átélhetjük, hogy a Jézussal megélt asztalközösség, az úrvacsora, valóban életet ad, mert benne Jézus megkeres és megtart téged és engem egyaránt.