Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura.
(Zak 4,6)

Hogyan érünk célt? Erővel, sokszor erőszakkal. Tudással, sokszor hatalomra törve. Magunkat előre helyezve, másokat háttérbe helyezve. Izzadtsággal, verítékkel, sok-sok fogadalommal és lemondással. Egészen addig, amíg egy-egy élethelyzetben meg nem tapasztaljuk, hogy itt már minden emberi erőlködés kevés. Amikor észrevesszük, hogy olyan falak emelkednek a magasba, ahol nincs lehetőség az emberi erőben.

De ezekben a végső pillanatokban, amikor könnyes, vagy éppen haragos szemmel a fal tetejét látjuk reménység szerint meglátunk még valamit: Isten végtelen kegyelmét. Mert Ő akkor is ott van, ahogyan ott volt velünk minden sikerben. Ott van azért, hogy megmutassa, hogy hit által mekkora ugrásokat vagyunk képesek megtenni. Nem azért, mert hirtelen hatalmasok lennénk, nem azért, mert az erő megnő bennünk, hanem azért, mert engedjük, hogy a Lélek legyen a társunk és oltalmazónk.

 Oltalazmazottnak lenni pedig felemelő érzés, mert azt a biztonságot hordozza magában, hogy Isten mindenek előtt elvette azt, ami elválaszt tőle: bűneink terhét. Elvette és ezzel együtt megajándékozott minket a mindennapok kegyelmével, amely betakar, és amely hordoz a legmélyebb helyzetekben is, hogy ott, ahol már nincs emberi erő, ott jelen legyen a Lélek erősítése, és ott, ahol biztosnak érezzük magunkat, ott is ott legyen, mégpedig megbecsült módon.

Isten ma is veled és velem van. Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem végtelen szeretettel. És képessé tesz téged és engem egy olyan életre, amelynek minden egyes pillanata Vele és Benne élhető meg, és így még a legnagyobb falak is leomolhatnak. Egyedül hit által.