Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem. (Zsolt 63,7)

Egészen különleges dolog megtapasztalni azt a fajta keresztyénséget, amelyben megélhető az igazi csendesség. Az a lelki állapot, amikor ténylegesen karnyújtásnyi közelségre érezzük magunkat életünk Urához. Amikor hiába tör ránk a veszedelem, hiába jönnek a bajok, azok nem ártanak velünk. Másutt ezt így fogalmazza meg a zsoltáros:
ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy (23. Zsoltár).

Ebben a csendességben pedig az is megtapasztalható, hogy egyre jobban vágyunk az imádságra, egyre jobban vágyunk az Istennel való mind mélyebb közösségre. Olyan ez talán, mint a frissen sült kenyér íze, ami semmivel sem hasonlítható össze. Ha egyszer megízlelte valaki, akkor a többi kenyér már nem lesz ugyan olyan. Hiszem, hogy aki egyszer igazán megtapasztalta az Isten közelségét és ezáltal végtelen szeretetét, az vágyódni fog utána, még akkor is, ha akadnak hullámvölgyek, amikor beéri a „régebbi kenyérrel”.

Ebben a közelségben, a szüntelen Istenre való gondolásban pedig a legcsodálatosabb az, hogy nem egyszerűen az elefántcsonttoronyba húzódunk vissza, nem csak elméleteket gyártunk. Éppen ellenkezőleg: élő kapcsolat alakul ki a mindenható Istennel. Olyan kapcsolat, ahol a teher könnyebbül, az ima meghallgatásra talál, és ahol már nem az emberi útkeresést, hanem Istent tartjuk megoldásnak. Ahol már nem kutatjuk a miérteket az ember gondolkodásán túli kérdésekre, hanem egyszerűen engedjük, hogy a Szentháromság egy igaz Isten akarata érvényesüljön az életünkben, aki minden körülmények között a javunkat akarja, még akkor is, ha kikutathatatlanok az Ő útjai.