Az Úr ezt mondta nekem: szolgám vagy, Izrael, rajtad mutatom megdicsőségemet. (Ézs 49,3)
Csodálkozó szemek, érdeklődő arcok. Ezek fogadnak minden alkalommal, amikor egy-egy újabb hittanos csoportnak taníthatok egy új történetet az Ószövetségből, Izrael népének történetéből. De a csodálkozás közben mégis megértenek valamit Isten mérhetetlen kegyelméből, amellyel a kiválasztott népet minden körülmények között, minden lázadás ellenére, minden téves útválasztás után megőrizte és megtartotta. Nem a nép önmagában különleges volta miatt, nem a csak azért is mentalás miatt, amit mi oly’ sokszor alkalmazunk az életünkben. Hanem azért, mert Isten kegyelemes Úr, és ezt a népet választotta ki arra, hogy történelmük sokszor kusza folyamában elkészítse a Kegyelemet minden nép számára.
Izrael megtapasztalta azt a szolgaságot, amelyről a napokban már írtam. De megtapasztalhatta a szent szolgaságot is, amelyet minden ember számára elkészített az Isten, és amelyben meg tudja mutatni minden szemlélő számára, mit jelent az Ő dicsősége. Mit jelent az, hogy Isten valóban szabadító, mit jelent, hogy a vele való kapcsolatban nem számít az emberi logika, mert annál sokkal több és sokkal jobb adatik neked és nekem. Mégpedig a Lélek által.
Arra hív az Isten, hogy rajtad és rajtam is megmutathassa dicsőségét a világ számára. Azáltal, hogy Lelkét adja Pártfogónak melléd és mellém. Azáltal, hogy a szabadítás valóságát ülteti el a szívünkbe, és arra bátorít bennünket, hogy éljünk is ebből a szabadságból, amelyet Krisztus szerzett nekünk.