Legyen bennetek só, és éjetek békességben egymással! (Mk 9,50b)

Két nyári keresztyén fesztivál után - Föld Sója és Szélrózsa - élénken élnek bennem a gondolatok, élmények, arcok és hangok. Minden szó és dal, ami számomra ugyan abba az irányba mutatott ezeken a találkozókon, és éppen ezért jó volt őket ebben a sorrendben megélni.

Mert egyrészt mi vagyunk a föld sója. Pontosabban te, aki ezt olvasod, és én, aki ezt írom. Mi, egészen személyesen vagyunk a föld sója. Ez nem egy tőlünk távoli, hanem egy bennünk élő valóság, amelyhez azonban mégis vajnyi kevesek vagyunk egymagunkban.

Erre maga Jézus bíztat minket, aki összekapcsolja a sóvá lett életet a másik emberrel. Nem azért lehetünk a világ világossága, a föld sója, nem azért lehet bennünk egy különleges íz, hogy a magunk élete könnyebbüljön, hanem azért, hogy áldássá legyünk a másik számára. Azért, hogy Jézus szavaival élve békességben éljünk egymással.

Áldássá tesz szent kezed,
Szüntelen erősítesz.
"Te vagy a föld sója!"
Így küldesz az útra.
Áldássá tesz szent kezed.

(Jézust szülei) három nap múlva találták meg a templomban, amint a tanítómesterek körében ült, hallgatta és kérdezte őket, és mindenki, aki hallotta, csodálkozott értelmén és feleletein. (Lk 3,46-47)

Szigorú tekintetek, sugdolózás, nemtetszés, odamondogatás. Gyermek a templomban???

Mosolygós arcok, megértés, segítőkész szavak, elfogadás és befogadás. Gyermek a templomban!!!

Két hozzáállás, két megközelítés. Hiszem, hogy egyház csak az egyikből épülhet. Mert az elfogadás valahol itt kezdődik. A gyülekezet minden tekintetben emberi épüléséről nem is beszélve. A példa pedig - ahogy mindig - keresztyénként maga Jézus. 

Aki ott van a templomban. Mert tudja, hogy ott van a helye. És a történetben az a csodálatos, hogy már itt megcsillan valami az Ő Messiási valóságából. Mert mindenki csodálkozik rajta. Hiszen Ő csak egy gyermek?! Mégis, ez a gyermek képes ámulatba ejtő módon felelni, és reménység szerint képes a mi figyelmünket is felkelteni. Fontos számára az Atya közelsége, és arra hív minket, hogy legyen nekünk is fontossá. Sőt! Tudjuk ezt eleven erővel tovább adni. Még a gyermekeknek is. Akik talán kicsit hangosabban, kicsit játékosabban, kicsit élőbben dicsérik az Örök Istent. Legyünk élő tanúkká, akik ugyanazt a szeretet adják tovább minden embernek, amit mi megtapasztaltunk. Hirdessük együtt a zsoltárossal, hogy egyedül Isten intelmeiben gyönyörködünk, azok a mi tanácsadóink. És ha így teszünk, akkor hiszem, hogy őszinte örömmel mondjuk majd ki: gyermek van a templomban!

A tanítványok pedig elindultak, és hirdették az embereknek, hogy térjenek meg; sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal, és meggyógyították őket. Mk 6,12-13

A legkülönbözőbb helyzetekben hallhatjuk, hogy nekem semmi sem sikerül. Iskolában, gyermekek szájából és tanárok elkeseredett mondataiból. Munkahelyen kiégett alkalmazottaktól és sikertelenségbe beletörődött vállalkozóktól. S anélkül, hogy sorba állítanám a tragikusabbnál tragikusabb mondatokat halljuk ezt lelkészek, papok, diakónusok és gyülekezeti munkatársak ajkáról. Nekem semmi sem sikerül. Ezzel az emberrel, ezzel a gyülekezettel, ezzel az egyházzal semmi sem sikerülhet. És jön a jól ismert mondat: itt már csak arra van szükség, hogy az utolsó bezárja a kaput. Persze ez a mondat és hozzáállás minden emberben ott van valahol...

De amikor elménk legmélyéről feltört a kétségbeesés, akkor tegyük föl magunknak bátran a kérdést: nem arról van szó, hogy már alapvetően az indulással is baj van? Nem attól vagyunk sikertelenek, mert elvétettük a startmezőt, és a pálya szélén futunk? Nem csak a célt kell ugyanis szem előtt tartanunk, hanem az is fontos, hogy milyen alapról és milyen hátszéllel indulunk el. Az indulásnak, a háttérnek, a célnak és az odáig elvivő lelkesedésnek szoros egységben kell lennie.

Jézus tanítványai elindultak. De nem azért voltak sikereresek, mert magukra támaszkodtak. Nem azért voltak sikeresek, mert a maguk szavát visszhangozták. Azért gyógyíthattak azért űzhettek ki ördögöket, mert Krisztus evangéliumának erejével  végezték a munkát. Azért, mert maga Jézus küldte őket. Ez az alap. És egyedül ebből épülhet fel az elindulás, és ebből táplálkozhat a megérkezés. Ebből épülhet fel egy egész életen át tartó szolgálat, amely minden ember hirdeti: térjetek meg. 

Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! Jn 14,27

Békesség. Talán az egyik legtöbbet használt szó a világtörténelemben. Azért, mert vágyunk rá. Egyénileg és közösségben, nemzetileg és világméretekben, keresztyénként és más vallások követőiként egyaránt. Keressük a békességet, gyártjuk az eszközöket és a papírhegyeket az elérése érdekében, de mégsem találjuk a valódi békességet.

De talán csak úgy vagyunk, mint a költő, aki megkerülte Isten után a világot, és mégsem találta. Pedig ott volt a háta mögött. Rossz helyen keressük a békességet. Azt gondoljuk, hogy nekünk kell kiharcol. Azt gondoljuk, hogy még egy szerződéssel, még egy szónoklattal, még egy fegyverrel elérhető. Azt gondoljuk, hogy ez is egyedül rajtunk, vagy inkább a "nagyokon" áll. Pedig az igazi békesség nem a világméretű szerződésekben, a felemás-baráti kézfogásokban, a fogadalmak egymásra pakolásában van, hanem a keresztben, Jézus Krisztus szabadításában. Ezt láthatja meg minden ember, aki képes a Lélek erejével letenni a szemfedőt, és felölteni Krisztus látását.

Megláthatjuk, hogy az igazi békesség felőle árad. Igaz, nem világi módon, de csüggedést és nyugtalanságot elkergető erővel. Igaz nem szerződéssel elismerve, sok aláírás tekintélyével ellátva, hanem egyedül a kereszttel szentesítve, egyedül egy névvel - Krisztussal - alátámasztva. Ha képesek vagyunk ezzel a békességgel élni az életünket, akkor világi szinten is, a hétköznapok békétlennek induló helyzeteiben, megélhetjük az igazi békességet. Akkor bátran hirdethetjük minden napon a békesség helyet a keresztet.

"Tegyék jól a dolgukat azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének: "Kereszt, kereszt!" - de nincs kereszt!" (Luther Márton: 95 tétel)

Egy Isten van, és rajta kívül nincsen más; és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő- és véresáldozatnál. MK 12,32-33

Vannak az emberek életében fontos dátumok. Amikor megszületünk. Amikor a nevünk napjáról - és reménység szerint névadónkról - megemlékezünk. Amikor az első csókra, a nagy napra, a gyermekünk születésére gondolunk vissza. Vagy amikor úgy állunk meg életünkben először, hogy egy éve vagyunk lelkészek. Én most ez utóbbi helyzetben járok.

Furcsa érzés a mai nap. Készültem is rá, meg nem is. Egyfajta születés nap, ugyan akkor csak egy hosszú út egy állomása. Különösen érdekes volt, hogy szombaton úgy ülhettem lelkészként "másik két tanítvány" ordinációján, hogy saját hivatásomat is mérlegre tettem. Úgy hallgathattam a prédikációt, hogy közben az elmúlt egy év kockái pörögtem a szemem előtt. Élmények és benyomások. Boldog és keserű tapasztalatok. Lezárt és magammal hordott kihívások. Találkozások és búcsúzások. Arcok és érintések. Hangok és sóhajok. Megannyi élmény, amely szegélyezte az elmúlt egy év minden egyes napját.

Átgondoltam, mi lehet ennek az egy évnek a rövid konklúziója, és akkor szembe jött velem az Útmutató sokak által ismert isteni humorérzéke: nem kell több, mint az élő Ige. Lehet sok mindent gondolni szolgálatról, nagy szavakat kitűzni, majd oly' sokszor elkullogni vesztesen. Lehet és kell tervezni, elemezni, átgondolni, érzelemmentesen vitatkozni és fejlődni, de lelkészként csakis úgy, hogy az alap megmarad. Hogy nem felejtjük el, és köszönöm a szombati prédikáció szavait, hogy ki állított minket szolgálatba. Nem felejtjük el a magunk számára újra és újra megfogalmazni a Nagy parancsolat szavait.

A fenti evangéliumi sorokat nem Jézus mondja, hanem egy írástudó. Aki a Mester szavára rezonál, és hatalmas hitvallásként megfogalmazza, hogy Isten szeretete minden izzadtságnál sokkal több. Ha szeretjük Istent, arra minden más felépülhet. Még lelkészként is. Ha minden más elé képesek vagyunk Őt elhelyezni, akkor minden más megtalálja a helyét. Programok és találkozások, események és kapcsolatok, egység és különbözőség egyaránt.