Kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen. (Jn16,24b)

Örülni mindenki szeret. Lehet, hogy ez közhely, de ezt a jelzőt mindenre rá lehet sütni. Lényeg, hogy szeretünk örülni. Akár egy pillanatra is. De legjobb, ha az öröm tartós. Számomra olyan az igazi, teljes öröm, mint amikor feleségem és kisfiam szemébe pillantok. Ott van valami egészen különleges csillogás a szemükben, és ott van valami semmi mással össze nem téveszthető mosoly a szívemben. Ez az öröm érzése, amely testestül-lelkestül képes átjárni. Hiszem, hogy ez Isten ajándéka az ember életében. És hiszem, hogy ez minden embernek megadathat.

Jézus arra bíztat, hogy Benne találjuk meg az öröm forrását. A hozzá vezető út pedig az imádságban van. Sokszor írtam és beszéltem már arról, hogy az imádság - és legyen ez most önkritikus is - protestánsként nem eléggé megbecsült része kegyességünknek. Pedig óriási lehetőség, hogy megszólíthatjuk Istent Jézus Krisztus által, mint szerető mennyei Atyát. És óriási kincs, hogy kérhetünk. Nem azért, mert Ő így akarja érzékeltetni hatalmát, nem azért, hogy ezáltal még jobban megkötözzön minket, hanem azért, hogy nekünk legyen jó. Hogy a mi örömünk legyen teljes.

Kérni pedig hittel kell. És ha tudunk így imádkozni, akkor az öröm után a hála szava sem fog elmaradni. Mert a kettő egymásból fakad. Kérünk, és tényleg megtapasztaljuk, hogy kapunk. Mégpedig örömet, és lehulló akadályokat. Kapunk, és hálatelt szívvel mindunk köszönetet. És újra bizalommal és örömmel imádkozunk. Mert az imádság maga az öröm.

Végül álljon itt az én egyik legkedvesebb imádságom első része:

Áldott, aki jön az Úr nevében, Isten és Mária Fia,
aki növeli hitünket,
aki erősíti reménységünket,
aki szeretet gyújt bennünk.
Imádunk és dicsőítünk téged Jézus Krisztus,
mert szent kereszted által megváltottad a világot.

[A békesség Istene] tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére. (Zsid 13,21)

Van valami különleges abban, hogy a mindenható Isten úgy teremtett meg minket személyesen, hogy valóban tökéletesen egyediek vagyunk. Sajátos kinézettel, sajátos képességekkel, sajátos tulajdonságokkal. Nincs két egyforma ember, még akkor sem, ha olykor megadatik az " egy húron pendülés" érzése.

De ami számomra ennél is különlegesebb, hogy Isten megadja annak a lehetőségét, hogy ezeket a tulajdonságokat és képességeket akaratának teljesítésére fordítsuk. Ne csak a saját hasznunkra, hanem az Ő dicsőségére, és embertársaink üdvösségére.

Persze jöhet az örök kérdés: mi hasznom abból, ha nem a magam hasznát keresem, hanem szüntelen a másik embert nézem? Ha nem magammal foglalkozom, hanem a másik emberért élek? Lehet, hogy sablonosnak tűnik a válaszom, de itt (sincs) helye az észmegoldásnak. Mert az eszem szerint nem adok pénzt a hajléktalannak, mert úgyis alkoholra költi, de hitem már egészen más utat jár be.

Azért teszem Isten akaratát és ennek megfelelően azért nézem a másik embert, mert Isten kegyelméből hittel tudom élni az életemet. Nagy kegyelem, ha valaki ezt képes megtapasztalni az életében, de szüntelen imádkozni kell, hogy Isten tegyen téged és engem is készségessé, vagyis figyelmessé. Mert ez az élet egyedül így, egyedül Vele lehetséges.

Íme most van a kegyelem ideje! Íme most van az üdvösség napja! (2Kor 6,2b)

Azt gondolom a nagytöbbség szeret a múltba révedni. Talán sokan emlékszünk a reklámra, amelyben a nagypapa kimondja sokak életének kulcsmondatát: Kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi. Nosztalgiázunk az árak, a pihenés, az autók miatt, de nosztalgiázunk az egyház életén is. És csak azért, hogy ne mások példáját hozzam a templomban csendben ülő gyermekekről: milyen jó volt, amikor harminccan voltunk egy ifjúsági körben. Kimondott, vagy ki nem mondott vágyak ezek, amelyek a jelen nehézségeiből, változásaitól a megszépült és biztos múltba menekítenek legalább gondolatban.

De életünkben nem csak a nosztalgia visszatekintése, hanem a jövőbe révedés is jelen van: mikor jön már el az az idő - mondhatnánk. Talánok és lehetek ezek, mégis a biztonság érzését adják, mégha ideig-óráig is. Mert ott az ismeretlen jövőben minden megtörténhet. Ha majd holnap, jövőre máshogy lesz, azzal holnap, jövőre és semmiképpen sem ma kell megküzdenem. Kimondott, vagy ki nem mondott kivánságok ezek, amelyek a jelen helyzet keserédes tapasztalataiból és útválasztóiból a jövő ködébe menekülnek.

Pál apostol ezzel szemben az ittre és a mostra hívja fel a figyelmet. És nem az észérvekre hivatkozva, hogy ez az egyetlen logikus lépés. Krisztusra mutat. A benne megjelent kegyelemre, amely téged és engem is megajándékoz az új élet ajándékával. Azzal a lehetősséggel, hogy itt és most megéljük, hogy nem hiába kaptuk a kegyelem ajándékát, mert képesek vagyunk  - a Lélek által - aszerint élni, és így áldássá válni. Itt és most.

A keresztyén ember élete soha sem a múltban és soha sem a jövőben realizálódik. Mert egyedül a jelenben élve, és az aktuális jelent megélve tudjuk valóssággá tenni a környezetünk számára Isten országát. Egyedül itt és most tudom megélni a Krisztusban kapott elhívásomat, szolgálatomat, amikor találkozok a másik emberrel, és sem a múlton való rágódással, sem a jövőbe való tekintéssel nem okozok senkinek semmilyen megütközést, hanem egyszerűen megélem a jelent, a keresztre tekintve, onnan erőt merítve, a végső cél tudatában.

A világ felett a királyi uralom a mi Urunké és az ő Krisztusáé lett,
és ő uralkodni fog örökkön-örökké. (Jel 11,15b)

Nagy király, felséges úr király,
Isten Fia, tiéd minden magasztalás.
Szent sereg, előtted hajt fejet,
hozsánnát zeng, te vagy a szent, téged imád.

Sokszor énekeltük ezt a dalt az ifjúsággal, mozgássérültekkel, amikor Passió játékra indultunk. Így talán százszor is láthattam, ahogyan Jézus bevonult Jeruzsálembe a lehető legnagyobb ováció kíséretében, mégis alázatosan. Aztán láthattam, ahogyan keresztre feszítjük, hol tömegként, hol Pilátusként, hol pedig Heródesként. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy legalább százszor élhettem át egy egészen különleges isten-élményt: Krisztus az én életembe is megérkezett. A dalokon és mozdulatokon át. Még akkor is, ha az egyszeri lelkész megfogalmazása szerint: mindig ugyan az a történet vége.

Krisztus a király az egész teremtett világ felett. Ezt talán nem vesszük elég komolyan. Pedig uralma valós. És uralma kedves. Nem elnyomást, hanem lehetőséget ad. Számomra ez is benne van a virágvasárnapi alázatban és a nagypénteki fájdalomban. Annak a lehetősége, hogy merítsünk az Ő uralkodásból, és ebből töltekezve legyünk képesek megélni saját életünket.

Mert te is és én is felelősséget hordozunk. Ki többet, ki kevesebbet. Ki egy ország királya, ki egy család apája. Ki egy egész világcég vezére, ki a szalag mellett álló betanított munkás. A felelősség szempontjából nincs jelentősége a szerepnek. Minden helyen ugyan úgy Krisztusból kell meríteni, aki képessé tesz minket Lelke által egy olyan életre, amely szüntelen Rajta tájékozódik, és minden tettét Rajta méri. Tőle fogadja a felelősségteljes életet, és Által veszi figyelembe az egész nemztet, a családot, a sok-sok dolgozót, vagy azt, aki a szalagon készült terméket a kezébe veszi.

A világ felett Krisztusé az uralom. De Ő társul hív minket, hogy tanítványként az Ő uralmának áldását közvetítsük szerte a világba.

És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. (Fil 2,11)

Milyen hatalmas erő lenne abban, ha képesek lennénk egy nyelvet beszélni? Ha képesek lennénk úgy megszólalni, hogy azt egyaránt értsék Los Angelesben és Pearsben, Helsinkiben és Pretoriában? Ha képesek lennénk úgy beszélni, hogy azt megértse a kisgyermek és az aggastyán? Ha képesek lennénk...

Képesek vagyunk! Nem emberi nyelvvel. Nem valami folyton trendivé váló szupernyelvvel, amely átível korokon és nemzetek. Pontosabban mégis. Csak kicsit másképp. Nem emberi oldalról, nem a lingvisztika tudományán keresztük, hanem Isten egységet teremtő szaván át. Aki nem más, mint maga Krisztus.

Krisztus maga Isten szava. Az a szó, amely képes teremteni a semmiből valamit. Ami képes életre hívni a természetet, téged és engem. Amely benne testé lett, hogy aztán a mi bűneink miatt a kereszten áldásra tárt karokkal egyesítsen minden embert. Istennel és egymással. Benne és általa szólal meg ma is a korokon és nemzeteken át szóló, folyton megújuló és folyton állandó, áldást közvető szó.

Ez a szó pedig valóban minden embernek szól. A küldés egészen egyértelmű: menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet, mert Ő azt akarja, hogy minden ember Krisztus vallja Urának. Mert nincs más út, egyedül Krisztus.