A tanítványok pedig elindultak, és hirdették az embereknek, hogy térjenek meg; sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal, és meggyógyították őket. Mk 6,12-13

A legkülönbözőbb helyzetekben hallhatjuk, hogy nekem semmi sem sikerül. Iskolában, gyermekek szájából és tanárok elkeseredett mondataiból. Munkahelyen kiégett alkalmazottaktól és sikertelenségbe beletörődött vállalkozóktól. S anélkül, hogy sorba állítanám a tragikusabbnál tragikusabb mondatokat halljuk ezt lelkészek, papok, diakónusok és gyülekezeti munkatársak ajkáról. Nekem semmi sem sikerül. Ezzel az emberrel, ezzel a gyülekezettel, ezzel az egyházzal semmi sem sikerülhet. És jön a jól ismert mondat: itt már csak arra van szükség, hogy az utolsó bezárja a kaput. Persze ez a mondat és hozzáállás minden emberben ott van valahol...

De amikor elménk legmélyéről feltört a kétségbeesés, akkor tegyük föl magunknak bátran a kérdést: nem arról van szó, hogy már alapvetően az indulással is baj van? Nem attól vagyunk sikertelenek, mert elvétettük a startmezőt, és a pálya szélén futunk? Nem csak a célt kell ugyanis szem előtt tartanunk, hanem az is fontos, hogy milyen alapról és milyen hátszéllel indulunk el. Az indulásnak, a háttérnek, a célnak és az odáig elvivő lelkesedésnek szoros egységben kell lennie.

Jézus tanítványai elindultak. De nem azért voltak sikereresek, mert magukra támaszkodtak. Nem azért voltak sikeresek, mert a maguk szavát visszhangozták. Azért gyógyíthattak azért űzhettek ki ördögöket, mert Krisztus evangéliumának erejével  végezték a munkát. Azért, mert maga Jézus küldte őket. Ez az alap. És egyedül ebből épülhet fel az elindulás, és ebből táplálkozhat a megérkezés. Ebből épülhet fel egy egész életen át tartó szolgálat, amely minden ember hirdeti: térjetek meg.