A reménységben örvendezzetek! (Róm 12,12)

Sokszor érezhetjük úgy, hogy az életünk alapja rendülnek meg. Akkor, amikor minden veszni látszik, amikor valahogy nem az általunk elvárt mederben folynak a napok és hetek. Ilyenkor talán különösen nehéz, hogy valami szilárd pontot találjunk az életünkben, mert minden imbolyog és szétesni látszik. Azt gondolom, hogy te és én egyaránt átéltünk már ilyen helyzeteket.

Mégis hiszem, hogy ezekben az élethelyzetekben is stabilitást találhatunk, akkor ha képesek vagyunk magunk körül rendet teremteni. A keresztyén ember élete nem attól lesz stabilabb és rendezettebb, mert a keresztyénség kiemel a többi ember közül egy magasabb szintre, hanem attól, hogy Jézussal megélehető, hogy életünk minden napján a reménység rendje van az életünkben.

Ez nem a dolgok szigorú rendszerben látása, hanem az Istennel való együtt élés rendje, amely mindenek előtt a hitből táplálkozik. A hitből, amely aztán reménységgel tölti be az életünket, és elhelyezi a szívünk mélyén, hogy minden pillanatban velünk van az Isten. Igen, van, hogy ezt nehezebb tudatosan megélni, de hiszem, hogy még a mélységekben is megláthatjuk Őt.

Ha pedig ez a látás valósággá, sőt életgyakorlattá válik, akkor az örvendezés sem marad el. Olyan öröm ez, amely lehet kitörő, mások számára talán érthetetlen mosoly, de belső derű is, amelyet egyszerűen megéreznek rajtunk. És olyan öröm ez, amelyet tovább kell adni a másik embernek, hogy az ő életében is valósággá legyen az a reménység, amely Krisztustól árad minden ember felé.

Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik. (Mt 7,8)

Kérünk, keresünk és zörgetünk. Életünk különböző helyzeteiben te és én egyaránt. Tesszük mindezt azért, mert várunk valamit. Valamiféle választ, viszonzást, feloldást. És ha belegondolunk ez a várakozás nem vágyálom és nem délibáb, hiszen például egy ajtón azért kopogunk, hogy azt valaki kinyissa nekünk.

Ugyan így igaz ez lelki értelemben is. Erre hívja fel Jézus szava a figyelmünket. Arra, hogy tegyük meg ezt bátran, vagyis kérjünk, keressünk és zörgessünk. Minden helyzetben. Akkor is, amikor emberi gondolkodás szerint talán már reménytelennek tűnik, akkor is tegyük meg ezt a tőlünk telhető lépést. Miért? Mert Krisztus által ez az óriási lehetőség adatott neked és nekem, hogy az Ő nevében megszólítható az Isten.

Mi több, úgy szólítható meg, hogy a válasz is egészen biztos. Jézus minden szava bizonyosságról tanúskodik. Ő nem a talánok és kétségek igéjével, hanem az evangélium biztos szavával jött közénk, amely minden helyzetben biztosít bennünket, hogy ha hittel kérünk, akkor kapunk, találunk és az ajtók megnyílnak előttünk.

Ekkor így szólt hozzá Jézus: Tedd vissza karodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. (Mt 26,52)

Egy régi emlék képe tűnt fel előttem. Passió előadásra készültünk. Fiatalok, ugyanazzal a céllal: közelebb hozni az emberekhez azt, hogy minden értünk történ ott és akkor Jeruzsálemben. Mindannyian a lehető legjobb formánkat akartuk hozni, azonosulva azzal a karakterrel, akit abban az évben megformáltunk. Aztán a próbák során jött egy fiatal és jött egy mondat: Uram! Oda vágjunk nekik karddal? – és a mondat nem akart sikerülni. Nem azért, mert nem lehet megtanulni, nem azért, mert nem illett a történetbe, hanem azért, mert ha bele éljünk magunkat a Jézussal való közösségbe, akkor ugyanúgy megdermedünk, mint az a fiatal, aki nehezen mondta ki ezt a mondatot. Azóta, ha ezt a történetet olvasom mindig előttem van ez a jelenet, talán azért, mert számomra ez jellemzi azt, mit jelent Jézus békessége.

Jézus ugyanis nem háborúra, helyesebben nem erőszakra hív. Óriási dolog ez az életünkben. Ha belegondolunk, akár egy nap hányszor és hányszor rántunk kardot, és csapunk oda a másik embernek. Van, hogy szavakkal, van, hogy sokkal erősebben. Pedig a békesség szolgálatára hívattunk el. Olyannyira, hogy nem elég, ha azt mondjuk, nem fogunk fegyvert. Álszetnség lenne ezt az igét pusztán a háború tilalmára érteni. Hiszem, hogy a fenti szavakkal Jézus a békességre int.

A békességre, amely lehet életforma. Olyan élet, amelyen mindenek előtt igyekszünk hamarabb imádkozni és gondolkozni, mint cselekedni, de még a cselekvés pillanatában is képesek lehetünk más, békésebb utat választani. Hiszem, hogy lehetséges ez a béke, de nem a saját erőnkből, hanem egyedül Krisztussal. Vele és általa megélhetjük, hogy úgy vagyunk békességben, hogy közben magunkért is kiállunk, de anélkül, hogy kardot rántanánk a másik emberre.

Jézus mondja: Aki énhozám jön, azt én nem küldöm el. (Jn 6,37)

Hányszor éreztük már különféle közösségekben a kiközösítést? Nem feltétlenül azáltal, hogy valaki nekünk szegezte az egyértelmű elutasítást: neked itt nincs helyed! Egyszerűen a hangulat által, a pillantásokon és mozdulatokon keresztül, amelyek mind-mind azt sugározták felénk, hogy jobb lenne valahol máshol lennünk. Nem csak a gondolatainkban, sokkal inkább valahol a szívünk mélyén talált el bennünket az érzés: nincs itt helyünk, el kell mennünk.

Pedig te és én egyaránt arra vágyunk, hogy elfogadjanak és befogadjanak minket. Részesei akarunk lenni közösségeknek, ahol aztán meg tudjuk mutatni, kik vagyunk, mire vagyunk képesek, mik azok a tulajdonságok, amiktől te te vagy és én én vagyok.

Hiszem, hogy Jézus erre hív bennünket. Azt akarja, hogy kerüljünk hozzá egészen közel, legyünk tagjai annak a közösségnek, amelynek Ő a feje és az éltetője. Arra hív minket, hogy vegyük egészen komolyan, hogy bár a világban sokfelől kinézhetnek minket, de Ő soha nem küld el senkit, hanem új életet kínál. A kérdés csak az, hogy élek-e ezzel a lehetőséggel. Mert egyedül mi vagyunk azok, akik kizárhatjuk magunkat az ölelő karokból, ahogyan tette ezt az idősebb fiú, amikor tékozló testvére hazatért. Ő, Jézus Krisztus biztosan nem fog elküldeni minket.

Ez azonban azt is jelenti, hogy neked és nekem is úgy kell formálni közösségeinket, az egyházat és annak gyülekezeteit, hogy ezt a bűnbánattal és bűnbocsánattal teljes, új életben járó elfogadást élje meg mindenki, aki belép kapuinkon. Hiszem, hogy lehet ilyen az egyház és a gyülekezet, sőt akkor tölti be hivatását, ha első sorban ezt mutatja meg mindenkinek: neked is helyed van itt, rád is szükségünk van.

Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra,
hogy a a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. (Kol 1,12)

Talán mindenki számára ismerős az alkalmassági vizsga helyzete: amikor gyomorszorító érzéssel állunk egy ember, vagy egy biztottság előtt, akikről azt gondoljuk, ott, abban a helyzetben szinte az életünkről döntenek. Álmokról, tervekről, a jövőnkről. S bár sok mindenre fel tudunk készülni, nem látunk bele valójában abba, hogy mi miatt válunk alkalmassá. Nehéz érzés ez, főleg akkor, ha alkalmatlannak bizonyulunk, mert ilyenkor óhatatlanul magunkban keressük a miértre adható választ, s akár értelmetlen mélységbe ránthatjuk életünket.

Pál apostol is alkalmasságról beszél, viszont egy a világénál jóval örömtelibb, evangéliumi megfelelésről. Azt hirdeti levelével, bizonyságtételével, hogy először is nem neked és nem nekem kell alkalmassá válnom az Isten előtt való megállásra, mert ezt maga az Isten cselekedte meg velünk. Hatalmas kegyelem ez, mert benne van, hogy Isten munkálkodik értünk, és az is, hogy alakít, formál minket, hogy egyre jobban láthatóvá váljék rajtunk Krisztus arca.

Másodszor az alkalmasság nem cél nélkül való, mert ahogyan a hétköznapjainkban valamire irányul, úgy az Istennel való kapcsolatban is iránya van: a szentek örökségében, a világ világosságában való részesedés. Ez pedig túlmutat minden, amit el tudunk képzelni, és úgy válik egy távoli célponttá, hogy közben meghatározza mindennapjainkat. Az Isten által benned és bennem munkált alkalmasság ugyanis, már ma valósággá válik, abban ahogyan Krisztus példájára éljük az életünket.

Mégpedig úgy, hogy nem feledkezünk meg a hálaadás fontosságáról. Hiszem, hogy ez nem felszólításra és nem kényszerből fakad, hanem valóban őszinte, valóban szívből és lélekből jövő érzésből. Pontosan azért, mert Isten munkálkodik az életünkben. És így nem tudunk másként élni, mint szüntelen hálaadással a legapróbb dolgokért is.