Ekkor így szólt hozzá Jézus: Tedd vissza karodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. (Mt 26,52)

Egy régi emlék képe tűnt fel előttem. Passió előadásra készültünk. Fiatalok, ugyanazzal a céllal: közelebb hozni az emberekhez azt, hogy minden értünk történ ott és akkor Jeruzsálemben. Mindannyian a lehető legjobb formánkat akartuk hozni, azonosulva azzal a karakterrel, akit abban az évben megformáltunk. Aztán a próbák során jött egy fiatal és jött egy mondat: Uram! Oda vágjunk nekik karddal? – és a mondat nem akart sikerülni. Nem azért, mert nem lehet megtanulni, nem azért, mert nem illett a történetbe, hanem azért, mert ha bele éljünk magunkat a Jézussal való közösségbe, akkor ugyanúgy megdermedünk, mint az a fiatal, aki nehezen mondta ki ezt a mondatot. Azóta, ha ezt a történetet olvasom mindig előttem van ez a jelenet, talán azért, mert számomra ez jellemzi azt, mit jelent Jézus békessége.

Jézus ugyanis nem háborúra, helyesebben nem erőszakra hív. Óriási dolog ez az életünkben. Ha belegondolunk, akár egy nap hányszor és hányszor rántunk kardot, és csapunk oda a másik embernek. Van, hogy szavakkal, van, hogy sokkal erősebben. Pedig a békesség szolgálatára hívattunk el. Olyannyira, hogy nem elég, ha azt mondjuk, nem fogunk fegyvert. Álszetnség lenne ezt az igét pusztán a háború tilalmára érteni. Hiszem, hogy a fenti szavakkal Jézus a békességre int.

A békességre, amely lehet életforma. Olyan élet, amelyen mindenek előtt igyekszünk hamarabb imádkozni és gondolkozni, mint cselekedni, de még a cselekvés pillanatában is képesek lehetünk más, békésebb utat választani. Hiszem, hogy lehetséges ez a béke, de nem a saját erőnkből, hanem egyedül Krisztussal. Vele és általa megélhetjük, hogy úgy vagyunk békességben, hogy közben magunkért is kiállunk, de anélkül, hogy kardot rántanánk a másik emberre.