Jézus mondja: Aki énhozám jön, azt én nem küldöm el. (Jn 6,37)

Hányszor éreztük már különféle közösségekben a kiközösítést? Nem feltétlenül azáltal, hogy valaki nekünk szegezte az egyértelmű elutasítást: neked itt nincs helyed! Egyszerűen a hangulat által, a pillantásokon és mozdulatokon keresztül, amelyek mind-mind azt sugározták felénk, hogy jobb lenne valahol máshol lennünk. Nem csak a gondolatainkban, sokkal inkább valahol a szívünk mélyén talált el bennünket az érzés: nincs itt helyünk, el kell mennünk.

Pedig te és én egyaránt arra vágyunk, hogy elfogadjanak és befogadjanak minket. Részesei akarunk lenni közösségeknek, ahol aztán meg tudjuk mutatni, kik vagyunk, mire vagyunk képesek, mik azok a tulajdonságok, amiktől te te vagy és én én vagyok.

Hiszem, hogy Jézus erre hív bennünket. Azt akarja, hogy kerüljünk hozzá egészen közel, legyünk tagjai annak a közösségnek, amelynek Ő a feje és az éltetője. Arra hív minket, hogy vegyük egészen komolyan, hogy bár a világban sokfelől kinézhetnek minket, de Ő soha nem küld el senkit, hanem új életet kínál. A kérdés csak az, hogy élek-e ezzel a lehetőséggel. Mert egyedül mi vagyunk azok, akik kizárhatjuk magunkat az ölelő karokból, ahogyan tette ezt az idősebb fiú, amikor tékozló testvére hazatért. Ő, Jézus Krisztus biztosan nem fog elküldeni minket.

Ez azonban azt is jelenti, hogy neked és nekem is úgy kell formálni közösségeinket, az egyházat és annak gyülekezeteit, hogy ezt a bűnbánattal és bűnbocsánattal teljes, új életben járó elfogadást élje meg mindenki, aki belép kapuinkon. Hiszem, hogy lehet ilyen az egyház és a gyülekezet, sőt akkor tölti be hivatását, ha első sorban ezt mutatja meg mindenkinek: neked is helyed van itt, rád is szükségünk van.