Boldog az, akinek Jákób Istene a segítsége, és Istenében, az Úrban van a reménysége. (Zsolt 146,6)

Sokfelé keressük a boldogságot. Azt is mondhatjuk, hogy teljes iparágat hoztunk létre annak érdeklben, hogy mindenki, mindenkor megtalálja azt, amitől ő boldog lehet. Sőt! Sajnos már odáig is eljutottunk, hogy teljesen mindegy sokak számára, hogy mibe kerül a saját boldogságuk, mert ahhoz joguk van. De miközben olyan módon hajszoljuk a hőn áhított boldogság érzését, észre sem vesszük, hogy felégetünk magunk körül mindent, és nemhogy boldogabbak, hanem boldogtalanok leszünk. Miért? Talán azért, mert elveszítettük azt, hogy mit is jelent valójában a boldogság, mert ezt is, mint oly’ sok minden mást az emberi érzések síkjára száműztük.

Pedig az igazi boldogság ennél jóval több. Ezt látja meg a zsoltáros is. Az igazi boldogság kapcsolat és nem tőlünk származik. Kapcsolat a mindenható Istennel, aki életünk minden napján arra hív minket, hogy éljünk belőle. Éljük meg azt a hihetetlen reménységet, ami abból származik, hogy ismerhetjük az Istent. Éljük meg, mégpedig úgy, hogy azt is meglátjuk, hogy Isten az, aki elénk lép, szeret bennünket, reménységet ültet a szívünkbe, és társul hív téged és engem.

Ha ezt komolyan vesszük, ha felismerjük Őt az életünkben, akkor hiszem, hogy megláthatjuk az igazi boldogságot. Sőt! Hiszem, hogy ezen az alapon állva megújulhat minden emberi boldogságunk, és képesek leszünk igazán örülni. Képesek lehetünk letenni minden felesleges hajszolást, mert megtaláltuk az egyedüli, tiszta forrást, Jézus Krisztust.

Erősen bátorít minket, akik odamenekülünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet. (Zsid 6,18)

Hogyan kerülünk ki egy-egy szorult helyzetből? Van, hogy rátalálunk a megoldásra, de van olyan, hogy nincs más hátra, mint kiemenekülni belőle. Pedig elfutni nem egyszerű, mert sok olyan dolgot is hátra kell hagynunk, amiket szívesen vinnénk magunkkal. És ha ez így igaz, akkor hogyan lehet a menekülés mégis előnyünkre? Hiszem, hogy erre is választ ad a fenti ige.

Amely mindenek előtt reménységről beszél, vagyis hogy a menekülés egyáltalán nem cél nélkül való, hiszen látjuk magunk előtt a célt. Azt a végső pontot, amely maga Jézus Krisztus, aki lehet a te és az én életemnek a naponkénti célja, aki igenis megragadható. Ez nem egyszerű dajkamese, nem holmi délibáb, hanem élő, erőt adó, bátorító reménység. Benne és általa Isten arról biztosít minket, hogy Ő megvéd és megoltalmaz, csak egyet kell tennünk: rá kell bízni az életünket Krisztusra. Hiszem, hogy ez lehetséges, mégpedig azért, mert ezt úgy tehetjük és élhetjük meg, hogy folytonosan érezzük az Ő kegyelmét.

Azt a reményt adó érzést, amely már a menekülést is táplálja. Ez a futás nem valamitől való elszakadást, hanem Valakihez való rohanást jelenti. Ez a menekülés, a legjobb dolog, amelyet megtehetünk az életünkben. Mert hátrahagyhatunk mindent, ami terhel és elválaszt, és megkapunk mindent, ami Isten kegyelméből igazán gazdaggá tesz. Érdemes hát Hozzá menekülni!

Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam! (Mk 10,47)

Áldás az ember számára, ha felismeri, honnan várhat igazi segítséget. Olyant, ami valóban tovább mozdítja, valóban hasznára és épülésére válik. És különösen igaz ez, ha képes is megtenni a tőle telhető lépést a segítség irányába. Azonban tudjuk, hogy nagyon sok esetben vakok vagyunk azokban a szorult helyzetekben, ahol meglátni kellene. Némák vagyunk olyankor, amikor nem kellene mást tenni, mint segítségért kiáltni. Olyan, minta ha valami megkötött volna bennünket a reménytelesnséggel és a kilátástalansággal.

Hiszem, hogy ezekben a helyzetekben is van szabadulás. Bartimeus, aki a fenti mondatot belekiáltja a világba példa lehet előttünk. Vakon is meglátta azt, hogy ottés akkor nem egy egyszerű sokadalom volt körülötte, hanem a Messiás, aki neki személyesen is elhozhatja a szabadulsát. Minden szorongatott és hátrányos helyzete ellenére kiáltott, mert tudta és érzte, hogy Isten Jézus által megszabadítja őt.

Erre az őszinte kiáltásra hív téged és engem is a mindenható Isten. Vagyis olyan imádságos életre, amelyben egyrészt jelen van a bizonyosság, hogy Isten az, aki mellettünk van beszélgetőtársként, másrészt pedig Jézus Krisztusért meghallgat minket. Hatalmas kegyelem, hogy Ő nem megy el mellettünk, sőt azokban a helyztekben is érezhetjük jelenlétét, amikor már minden elveszettnek tűnik. Egyet kell tennünk: hagyni, hogy a Lélek erejével, kegyelemből, ne csak a szemünkkel és ne csak a fülünkkel halljunk, hanem a lelkünkkel és érezzük életünk minden napján, hogy az onnan feltörő kiáltás meghallgatásra talál.

Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy. (Zsolt 103,8)

Mit látunk, ha a keresztre tekintünk? – tegyük fel ma bátran magunknak ezt a kérdést, és ezzel együtt szánjuk időt arra, hogy a kérdés, és bennünk megszülető válasz valóban megérintsen minket. Mert ez egy nagyon fontos kérdés: mit látok a keresztben?

Csupán egy vallás szimbólumát, amely egyszerűen hozzá tartozik a keresztyénséghez? Netán egyszerű és elhagyható díszítő elemet, amelyet ha úgy kívánja a másik, leemelek a falról, tetőről, hogy toleranciát mutassak? Más történelmi korszakok jelszavát, amikor a kereszt nevében olyan dolgokat követtek el, amelyek távol vannak lényegétől és értelmétől?

Vagy meglátjuk a keresztben az Úr irgalmát és kegyelmét, amelyet irántad és irántam tanúsított? Hiszem, hogy ez napi feladat. Az, hogy úgy szemléljük a keresztet, hogy azon a te és az én megváltásom ment végbe egyszer és mindenkorra. A kereszt eseménye nem megismételhető, de naponként szemlélhető. A kereszt eseménye egyszeri, de ugyanakkor naponta erőt adó. Mert az az Isten adta oda rajta egyszülött Fiát, akinek nagy szeretete és hosszú türelme minden napon bűnbánatra hív.

De a kereszt éppen ezért úgy mutatja meg bűneink súlyát, hogy közben Isten kegyelméről beszél. Hatalmas kincs, hogy naponként, újra és újra letehetjük terheinket a tövébe, azzal a tudattal, hogy Isten segít elhordozni az életünket, és úgy bocsátja meg bűneinket, hogy azt többé nem hánytorgatja fel nekünk. Naponkénti evangélium, hogy életünkben te és én egyaránt megtapasztalhatjuk, mit jelent Isten szeretetében élni, amely nem egyszerű érzelem, hanem eleven kapcsolat, amelynek minden egyes pillanata arra kínál lehetőséget, hogy mi is irgalmat, kegyelmet, hosszútűrést és szeretetet mutassunk a másik ember iránt, hiszen erre hívattunk el.

A ti fölöslegetek pótolja (mások) hiányát. (2Kor 8,14)

Komoly meggondoltság kell ahhoz, hogy észrevegyük, nem mindenki úgy él ebben a világban, ahogyan mi. Ne azokra gondoljunk, akik mindig jobb autóval, jobb ruhákban járnak és jobb házakban élnek. Azokra tekintsünk, akik hiányt szenvednek körülöttünk, akiknek gondot jelent mindaz, ami neked és nekem talán természetes: egészséges, meleg otthon, tiszta víz és környezet, tiszta ruha, tápláló ételek, szerető és gondoskodó család, barátok. Nem kell messzire menni, elég, ha magunk körül szétnézünk. A kérdés csak az, te és én észrevesszük-e ezeket az embereket.

Hiszem, hogy Isten egy egészen különleges életre hívott el minket. Ennek a fenti ige szempontjából két pólusa van: én és a másik ember.

Nekem és neked kell mindenek előtt tisztában lennünk önmagunkkal, mert a másikon az tud igazán segíteni, aki már megtette ezt a lépést. Fel kell ismernünk, hogy miben van feleslegünk, vagyis hol vannak olyan részei az életünknek, ahonnak bátran adhatunk a másiknak, aki pont abban szűköldik. Nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy anyagilag támogassa a másikat, de lehet, hogy képes arra, hogy szóljon egy jó szót, vagy feltegye a kérdést: miben lehet segíteni. Hiszem, hogy ha ezt te és én felmérjünk magunkban, akkor valami hasonlót teszünk ahhhoz a samaritánushoz, aki Jézus példázatban a másik kettővel ellnetétben mérlegelt és döntött.

Döntött amellett, hogy észreveszi a másik embert, aki mellett könnyű elmenni. Hiszem, hogy Jézussal járva megtanulhatjuk észrevenni a másikat és benne magát a Mestert. És hiszem, hogy ha a teljes problémát nem is tudjuk megoldani, hozzátehetünk valamit abból, ami azért felesleg az életünkben, mert Isten azért adta, hogy ezzel a másik javára cselekedjünk.

Így lehet valósággá, hogy a test, melynek feje Krisztus, tagja pedig minden ember, működésbe lép, mert elkezdünk figyelni egymásra. De mindez csakis úgy működhet, ha soha nem felejetjük el, hogy Jézus Krisztus által lehetséges mindez.