Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam! (Mk 10,47)

Áldás az ember számára, ha felismeri, honnan várhat igazi segítséget. Olyant, ami valóban tovább mozdítja, valóban hasznára és épülésére válik. És különösen igaz ez, ha képes is megtenni a tőle telhető lépést a segítség irányába. Azonban tudjuk, hogy nagyon sok esetben vakok vagyunk azokban a szorult helyzetekben, ahol meglátni kellene. Némák vagyunk olyankor, amikor nem kellene mást tenni, mint segítségért kiáltni. Olyan, minta ha valami megkötött volna bennünket a reménytelesnséggel és a kilátástalansággal.

Hiszem, hogy ezekben a helyzetekben is van szabadulás. Bartimeus, aki a fenti mondatot belekiáltja a világba példa lehet előttünk. Vakon is meglátta azt, hogy ottés akkor nem egy egyszerű sokadalom volt körülötte, hanem a Messiás, aki neki személyesen is elhozhatja a szabadulsát. Minden szorongatott és hátrányos helyzete ellenére kiáltott, mert tudta és érzte, hogy Isten Jézus által megszabadítja őt.

Erre az őszinte kiáltásra hív téged és engem is a mindenható Isten. Vagyis olyan imádságos életre, amelyben egyrészt jelen van a bizonyosság, hogy Isten az, aki mellettünk van beszélgetőtársként, másrészt pedig Jézus Krisztusért meghallgat minket. Hatalmas kegyelem, hogy Ő nem megy el mellettünk, sőt azokban a helyztekben is érezhetjük jelenlétét, amikor már minden elveszettnek tűnik. Egyet kell tennünk: hagyni, hogy a Lélek erejével, kegyelemből, ne csak a szemünkkel és ne csak a fülünkkel halljunk, hanem a lelkünkkel és érezzük életünk minden napján, hogy az onnan feltörő kiáltás meghallgatásra talál.