Az emberek pedig elcsodálkoztak, és ezt mondták: Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki? (Mt 8,27)

Néha bele sem gondolunk, hogy mi mindenre képes az élő Isten. Úgy vagyunk, mint a tanítványok, akik sok-sok csoda ellenére mégsem hittek, tamáskodtak, pedig nekik minden a szemük előtt történt. Mégis hiszem, hogy Istennel járhatunk egy olyan úton, ahol egyre jobban komolyan vesszük, hogy Ő hatalmas dolgokat művel a földön. Ő képes arra, hogy irányt szabjon a szélnek, képes arra, hogy viharokat csendesítsen le a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. És hiszem, hogy Ő meghallgatja, amikor hozzá kiáltunk, hogy ezt a mi életünkbe is hozza el, és velünk is láttassa meg.

Isten olyan életet kínál neked és nekem egyaránt, amelyben újra és újra rácsodálkozhatunk arra, hogy bár már-már elmerültünk a viharos tengeren, mégis egy szempillantás alatt megszűnt körülöttünk a vihar. Nem azért, mert hirtelen megváltozott volna a szél iránya, és nem is azért, mert mi lettünk ügyesebb hajósok, hanem azért, mert Isten kinyújotta karját, és oltalmat adott neked és nekem egyaránt.

Hatalmas kegyelem ez. Megélni, hogy Istennel járva bárhogy is hánykolódunk, el soha nem süllyedünk, mert ez fakad abból, hogy Ő az életünk Ura. Lehet vihar, lehet kétségbeesés, de mindig van menekülés, mert életünk hajójának kormányát az Úr fogja biztos kézzel, sőt, hiszem, hogy neked és nekem is Ő akar szelet adni a vitorláinkba.

Hat napon át dolgozz, de a hetedik napon pihenj meg! (2Móz 34,21)

Megfigyeltük-e már, milyen rendet teremtett az Isten a világba? A kezdetbenkor, amikor meghatározta mindennek a maga idejét, az évek és évszakok múlását, a nappalokat és az éjszakákat. Csodálatos rend ez, s ha képesek vagyunk arra, hogy saját lehetőségeink között felmérjük ezt, akkor hiszem, hogy segíthetik az életünket.

Mindenek előtt megláthatjuk, hogy mindennek az eredője az Istennel való kapcsolat. Ő az, aki a világot alkotta, Ő az, aki az időt kimérte, és Ő az, aki megláttatja velünk, hogy nem minden a rohanás, hiszen a hetedik napon még Ő is megpihent alkotó munkája után. Ha Istennel járjuk az éltünket, akkor hiszem, hogy mentesek lehetünk a túlhajszolt élettől, mert Vele megérthetjük, hogy akkor van erőnk, ha képesek vagyunk pihenni.

De megláthatjuk, hogy ez a pihenés jóval több, mint a karosszék kényelme. Hatalamas ajándék, hogy Istennel megtanulhatunk úgy pihenni, hogy ennek része az előtte való megállás, a neki való szüntelen hálaadás. Istennel járva megélhetjük, hogy a hetedik nap úgy lesz a pihenésé, családé, kikapcsolódásé, hogy mindenek előtt az egész napunk Istené lesz. Mert Benne, az előtte való megállásban telhet ez az egész nap, még akkor is, ha munkánk miatt dolgoznunk kell.

Ezt is megláthatjuk az Ő kegyelméből: úgy megélni a hetedik napot, hogy bár dolgozni kell, de mégis Isten előtt vagyunk. Minden mozdulatunkat úgy végezve, mintha istentisztelet volna. Ez pedig hiszem, hogy kihatással lesz a hétköznapokra is, és azt vesszük észre, hogy egész életünk istentiszteletté, istendicséretté válik. Mentesülünk a hajszától, és valami különös békességet kapunk, és megéljük, hogy szüntelen remélünk, egyre jobban dicsérjük az Istent és ajkunk hirdeti az Ő igazságát.

Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket. (Ézs 66,13)

Szíven markol bennünket a Szentírás logikája, nyelvezete: Isten, aki szerető Atyakénk gondoskodik rólunk, megvéd bennünket, megdorgál, de kitárt karral mindig hazavár, úgy vigasztal téged és engem, mintha csak az édesanyánk volna. Csodálatos ez a kettőség, ahogyan a reménység szerint sokak által ismert apa és anya képe benne válik eggyé és tökéletessé. Talán mindannyian érezzük, hogy szükségünk is van erre.

Mindenek előtt azért, mert ez azt is jelenti, hogy gyermekek vagyunk, akik belátták, jó nekik, ha vigasztalást kapnak. Képesek lehetünk arra, hogy levetkőzzük minden dacunkat, és oda rohanjuk az Istenhez, ahogyan gyermekként sírva rohantunk anyánkhoz, mert tudjuk, ott biztosan lesz gyógyír a sebeinkre. Óriási bizalom ez, és Isten kegyelme, hogy a miénk lehet. Egyedül azért, mert Krisztus a kegyelméből megadta ezt nekünk.

Azért, hogy életünk minden napján ebbe kapaszkodjunk. Van, hogy nehéz a kapaszkodás, amikor felfoghatalan dolgok történnek körülöttünk. Amikor gyermekek, fiatalok szívdobbanaása szűnik meg egy pillanat alatt, és családok életében törik meg valami, ami addig egész volt. Imádkozzunk ezekben a napokban azokkért a családokért is, akik gyásszal élnek a szívükben, mert gyermekeik nem tértek haza. Imádkozzunk, és kérjük a vigasztalás Istenét, hogy helyezze el minden ember szívébe: Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket.

Jézus mondja: Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! (Jn 14,27)

Életünk során számtalan formában keressük a világ békességét. Keressük a környezetünkben, amelyet megpróbálunk minél otthonosabbá tenni, hogy minden békét sugározzon, hogy megteremtsük magunk számára a béke szigetét. Keressük az életünkben, ahol kerüljük a békétlen helyeket, kapcsolatokat, szituációkat, hogy semmi se mozdítson ki bennünket vélt, vagy éppen valós békességünkből. De vajon valós békességet találhat-e ilyen módon az ember? Mert ezekben a szituációkban egyaránt az a közös – a legtöbb esetben – hogy mind tőlünk ered és ránk mutat. Mintha csak egy önmagába forduló nyilat látnánk, amely soha nem fog előre vinni.

Ezzel szemben Isten Jézus Krisztus által egy egészen másfajta békességet kínál, amely egy erősen meghúzott, előre mutató nyíl. Ennek eredője és célja maga az Isten, de keresztül akarja metszeni az életünket, mégpedig különleges módon kereszt alakban. Isten békessége emiatt, a kereszt miatt más mint, a világ békessége. Ez az Ő sajátja, de azt akarja, hogy a mienk legyen, és azt, hogy újra és újra át tudjuk élni, hogy ez valóban nyugalamt és felemelt fejet jelent neked és nekem.

Hiszem, hogy ha észrevesszük a keresztet, Isten békességét, az életünkben, akkor minden helyzetben átélhetjük ezt. Pontosan azért, amit a nyilak mutatnak nekünk. Ha csak a saját békességünket keressük és kergetjük, akkor csak önmagunk körül forgunk. De ha Isten kegyelméből rátalálunk az Ő békességére, akkor célt kap az életünk, amelynek minden egyes napján megélhető valami emberi szavakkal megmagyarázhatatlan nyugalom, amelyet te és én egyaránt hirdethetünk minden embernek.

Nézzétek meg a hollókat: nem vetnek, nem is aratnak, nincsen kamrájuk, sem csűrük, Isten mégis táplálja őket. Mennyivel értékesebbek vagytok ti a madaraknál! (Lk 12,24)

Van valami megfoghatatlan abban, ha az ember a természetet szemléli. Azt, hogy Isten minlyen összetett és tökéletes világot alkotott, amelyben mindennek megvan a maga szerepe, és amelyet élőlények sokasága népesít be. Teremtmények, akik élik az életüket, és ösztönösen fogadják el mindazt, amit az Úr ad nekik. Jó szemléli őket, mert így is meglálthatunk valamit Isten végtelen jóságából.

Hiszem, hogy ezért irányítja a figyelmünket Jézus a madarakra. Ha csak az embert, a másikat, vagy éppen magunkat szemléljük, akkor könnyen elbizonytalanodunk, mert a rossz dolgok elnyomhatják a rengetek áldást az életünkben. De ha képesek vagyunk kicsit felemelni a tekintetünket, és komolyan venni, hogy ha Isten az állavilágot ellátja naponta, akkor minket mennyivel inkább értéksebbnek tart, akiket tulajdon vére által váltott meg.

Ez adja értékes voltunkat, hogy hozzá tartozunk. Hatalmas kincs ez. Kincs a magam számára, de kincs akkor is, ha ezt ismerem fel a másik emberben. Mert ezáltal a másik is azért lehet fontos a számomra, mert Ő is Krisztushoz tarozik.