Andráskereszt

Andráskereszt

Mennyei kardiológus

2016. január 15. - Halasi András
Te ismersz engem, Uram! Látod, mert megvizsgáltad, hogy tied a szívem. (Jer 12,3a)
Egyszer valaki azt mondta, hogy Isten a legnagyobb kardiológus. Van igazság ebben a mondatban. Mert egyedül Ő ismerhet minket igazán. Téged és engem egyaránt.
Mi mindig arra vágyunk, hogy minél jobban megismerjük a másik embert. Igyekszünk az életébe, a veséjébe és a pénztárcájába belelátni. Próbáljuk bemérni, hogy hol helyezkedik el hozzánk képest a saját magunk által kialakított skálákon és értékrendeken. Jóba leszek vele, vagy sem? Lehet akár a barátom, vagy megmarad valakinek, akinek még köszönni sem fogok? Tesszük ezt azért is, hogy saját magunkról is minél többet megtudjunk. Ki ne tapasztalta volna meg, hogy egy-egy ember megismerésével és elfogadásával saját magáról is valami újat, valami egészen szokatlant tapasztalt meg!?
De mindig rá kell döbbenni, hogy megismerésünk nem lehet teljes. Soha nem ismerhetjük meg magunkat teljes egészében, hát még a másik embert...
De a Mennyei Kardiológus, a Szívek Hatalmas Vizsgálója ismer bennünket. Téged és engem. Mert naponta megvizsgál, és a szívünk mélyééig átvilágít. Nyilvánvalóvá teszi a szándékunkat. Ezért kell és ezért lehet megállni előtte minden napon. Mert Őelőtte nem takargathatunk semmit, Őelőtte nem kell semmit sem takargatnunk. Mert bűneink ellenére téged is és engem is szeret, és azt akarja, hogy megváltozzon az életünk.

Bűnbocsánat mindenek előtt

Jézus...így szólt a bénához: Fiam, megbocsáttattak a te bűneid. (Mk 2,5)
Életem jelentős részét töltöttem fogyatékkal élők között, segítve őket nyári táborokban, hétköznapokon, barátságot ápolva velük. Talán ezért is volt mindig különösen fontos számomra ez az evangéliumi történet, amely oly' sok mindenről szól.
Szól arról, hogy emberek Jézus közelébe akarnak jutni, s amint meghallják, hogy valahol feltűnik, akkor azon nyomban - ahogyan arról Márknál sokat olvashatunk - hozzá sietnek, megelőzik, s talán érzik, többről van szó, mint egy különleges gyógyítóról.
Szól arról, hogy hite van a barátoknak, mert képesek oda vinni a béna embert, és minden emberileg elképzelhetőt megtenni, s akár "rongálás" árán is Jézus közelébe juttatni azt, akin már semmi földi orvos nem segíthet, egyedül a Mester, az Orvosok orvosa.
Szól arról, hogy sokan csak az orrukig látnak, mert fontosabb számukra a törvény, az atyák megkövült hagyománya, mint a másik ember, akin segíteni lehetne.
De szól mindenek előtt arról, hogy nincs nagyobb gyógyulás, mint a bűnök bocsánata. Ezzel pedig tükröt tart elénk Jézus, hogy mi is meglássuk, nélküle bénultak vagyunk bűneink miatt, de Vele és általa megszabadulhatunk. Sőt! Vele és általa teljes életünk lehet, mert Neki van hatalma arra, hogy megadja azt nekünk.

Alkalmassá váló körülmények

30 Az apostolok visszatértek Jézushoz, és elbeszélték neki mindazt, amit tettek és tanítottak. 31 Ő pedig így szólt hozzájuk: Jöjjetek velem, csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé! Mert olyan sokan mentek hozzá, hogy még enni sem volt idejük. 32 Elhajóztak tehát egy lakatlan helyre magukban. 33 De sokan meglátták és felismerték őt, amikor elindultak, ezért minden városból összefutottak oda, és megelőzték őket. 34 Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani. 35 De amikor az idő már későre járt, odamentek hozzá a tanítványai, és ezt mondták neki: Lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. 36 Bocsásd el őket, hogy a környező tanyákra és falvakba menve ennivalót vegyenek maguknak. 37 Ő azonban így válaszolt nekik: Ti adjatok nekik enni! De ők ezt mondták neki: Talán mi menjünk el, és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret, hogy enni adhassunk nekik? 38 Jézus megkérdezte tőlük: Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzétek meg! Amikor megnézték, ezt mondták: Öt kenyerünk van meg két halunk. 39 Ekkor megparancsolta nekik, hogy ültessenek le mindenkit csoportokban a zöld fűre. 40 Le is ültek százas és ötvenes csoportokban. 41 Jézus pedig vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak, hogy tegyék eléjük; és a két halat is elosztotta mindnyájuknak. 42 Miután mind ettek, és jóllaktak, 43 összeszedték a kenyérdarabokat tizenkét tele kosárral; és azt is, ami a halakból maradt. 44 Akik pedig ettek a kenyerekből, ötezren voltak, csak férfiak. (Mk 6,30-44)
Az ötezer ember megvendégelése az egyik legismertebb Szentírási történet. Talán azért, mert éhesek vagyunk a csodára, éhesek arra, hogy ilyeneket lássunk és tapasztaljunk. Jó volna, ha nekünk is ilyen vezetőink lennének, akik egy szóval képesek minden földi jóval ellátni az embereket. Ez a történet azonban, hasonlóan Jézus minden földi megnyilvánulásához, nem első sorban a csodáról és az arra éhes emberekről szól. Természetesen ez is jele annak, hogy mi vár ránk a mennyei hazában, de most figyelmünket fordítsuk az események felé, Jézus és a tanítványok irányába.
Jézus – bár nem ez volt az eredeti szándéka – nem küldi el a sokaságot. Felismeri, hogy vágynak az Ő közelségére, felismeri, hogy olyanok „mint a pásztor nélküli nyáj” és tanítani kezdi őket. Ezzel szemben a tanítványok el akarják küldeni őket, hivatkozva arra, hogy későre jár az idő, és hogy nem lesz mit enni adniuk. Óriási ellentét van a két álláspont között. Jézus az emberekre, a tanítványok pedig a körülményekre figyelnek. Mennyire így vagyunk sokszor mi magunk is. Nem azt nézzük, hogy Krisztus követésünkben éppen feladat előtt állunk, hogy pont olyan ember van mellettünk, akinek szavakkal vagy tettekkel, hirdethetjük az evangéliumot, akivel szemben megélhetjük az okos istentisztelet, akár egyszerűen azáltal, hogy meghallgatjuk. Inkább arra figyelünk, hogy későre jár, más dolgom van, máshol kellene lennem, vagyis el vagyunk foglalva a körülmények tüzetes vizsgálatával. Elengedjük magunk mellett, hogy keresztyénnek nem csak alkalmas időben kell lenni, hanem alkalmatlanban is. Arra igyekszünk, s önmagában ez nem baj, hogy mindig alkalmas időt, körülményeket és helyet teremtsünk arra, hogy megélhessük keresztyénségünket, de ha visszatekintünk életünk helyzeteire, akkor meg kell látunk, hogy sokkal több volt az alkalmatlan körülmény, mint az alkalmas. Mert a gonosz folyton azon munkálkodik, hogy alkalmatlanná tegye a környezetünket, hogy a valójában felesleges dolgokkal megzavarja figyelmünket. Egy síró gyermek az istentiszteleten, a hangosításon keresztül megszólaló rádió, s máris oda a figyelem. Sok múlik ezeken, de a legtöbb rajtunk: akarok-e Istenre figyelni, s akarom-e, hogy rajtam keresztül mások is meghallják Jézus Krisztus üzenetét.
Jézus nem a körülmények alkalmasságával foglalkozik, hanem az emberekkel, azért mert tudja, hogy nem az teszi alkalmassá az evangéliumot, hogy milyen közegben szólal meg, hanem az evangélium teszi alkalmassá a környezetet. Foglalkozik az emberek legelemibb igényeivel, de a tanítványokat is tanítja közben, s egyfajta logisztikai hitpróbára hívja őket. Etessétek meg ti az embereket! – szól az emberileg lehetetlennek tűnő feladat. De Jézus nem az emberi gondolatok mentén és nem az emberi lehetséges-lehetetlen határán mozog. Arra hív ebben a történetben, és életünk minden napján, hogy merjünk elrugaszkodni a megszokott gondolkodástól, tekintsünk rá, s lássunk a hit látásával. Emberileg az 5000 ember megetetése hatalmas vállalkozás, de Jézussal – ott és akkor – lehetséges. Mi mennyire tekintünk az emberi lehetőségekre, vagy mennyire nézünk arra, hogy Ő tudja a mi körülményeinket is alkalmassá tenni. Ha rá figyelünk, akkor megélhetjük saját életünkben, hogy válik hirtelen a lehetetlen lehetségessé. Hogyan válik egy óriási emelkedő, amely kerekes székesek számára falként magasodik, hittel és csapatmunkával leküzdhető akadállyá.
Jézus rávilágít arra, hogy van valamilyük: egy kevés étel, amiből Isten áldásával bőségesen elegendő lehet. Csak neki kell először felajánlani. Mert a sorrend fontos: először az áldás, utána a munkálkodás, jelen esetben az étel osztása. Jézus rávilágít arra, hogy neked és nekem is számtalan olyan kéznél lévő adománya van, amelyet az Ő áldásával bőségesen lehet kamatoztatni, úgy, hogy akár még 12 kosárral is maradjon, bármennyit is osztottunk ki. Ezáltal is azt munkálhatjuk, hogy alkalmassá váljon a környezetünk. Mert a mi munkánkra, a te és az én igaz istentiszteletemre is szükség van. Rajtad és rajtam keresztül is formálni akarja Isten a világot, hogy egyre jobban érezhető legyen valami abból, ami a mennyei hazában ránk vár.

A tanítványok szíve azonban kemény marad, ahogy azt az evangéliumban olvashatjuk. Ne legyen így a mi életünkben. Merítsünk újra és újra Krisztusból, az istentiszteleteken és a gyülekezeti életben, a bibliaolvasásban és az imádságokban, hogy ne keményedjen meg a szívünk, és kezdjünk el az áldás megtapasztalása után újra a körülményekkel foglalkozni, ahogyan tették ezt a tanítványok, akik Jézus helyett a viharra figyeltek. Kérjük Isten Szentlelkét, hogy tudjunk rá figyelni, és ne neveztessünk kicsiny hitűnek.

Szabadítás

Vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. (Zsolt 91,15)


A keresztyén ember sem szeret szenvedni. Mégis, minden más emberhez képest van egy óriási vigasztalása: vele van Isten. Ez egyáltalán nem olyan felszínes vigasztalás, mint amivel Jób barátai próbálkoznak, és nem is egyszerű vállveregetés. Ez naponkénti evangélium. Nem kell egyedül lennem. Ma, amikor sokan minden közösségi háló, minden zsúfoltság ellenére magányosak, ez különösen nagy örömhír: nem vagy egyedül. Akkor sem, ha örömben élsz, és akkor sem, ha nyomorúságban vagy.
Sőt! Nem csak arról szól az evangélium, Krisztus keresztje, hogy nem vagy egyedül, hanem arról is, hogy van kiút, mégpedig nem az erő izzadtságából, hanem Isten szabadítása által. Mert Ő ragad ki minden veszedelemből, és Ő dicsőít meg, vagyis öltöztet újra tiszta ruhába, megszabadítva minden bűntől, és visszaállít az Ő közelébe. Egyedül kegyelemből, egyedül általa hullanak le bilincseink, és érkezik meg szabadításunk, hogy aztán az Ő közelében éljünk.

Őrzők

Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek. (ApCsel 20,28)
Sokszor nehéz elfogadni, hogy egy Szentírási szakasz pont nekem szól. Mert olyan jó volna, ha másra lenne igaz, olyan jó volna, ha nem engem találna telibe. Ezek a keresztyén ember igazi mélységi.
De ezekben a pillanatokban felüdítő a Szentírás szava: ez az ige pontosan neked szól, téged akar bátorítani. Ma pontosan engem, akire emberek bízattak. Akinek másokra kell gondot viselnie, s nem azért, amiért sokan gondolják, tudni illik, hogy elvállaltam egy "munkahelyet". Azért, mert maga a Szentlélek bízta rám ezeket az embereket, a gyülekezetet. Azért, mert őrzővé tett közöttük maga az Isten. Nagy vigasztalás ez, és egyedül ez emelhet fel a nehezen elfogadó pillanatokban: nem csupán a saját vállalásom, hanem Isten elhívása és választása munkálkodik az életemben.
De ez az őrzés éppen ezért rajtam kezdődik. Először magamra kell gondot viselni, hogy aztán az emberekre tudjak figyelni. Ha az én lelkemben káosz van, ha megspórolom a naponkénti feltankolást a bibliaolvasásban, imádkozásban és a személyes életemben, akkor nem leszek képesek mások őrzője lenni. Igaz ez minden olyan hivatásra, amelyet valóban annak tekintek.
süti beállítások módosítása