Andráskereszt

Andráskereszt

Ima-élet

2016. január 11. - Halasi András
Jézus mondja: higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok,
és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik nektek. (Mk 11,24)


Sok mindennek hiszünk manapság. Tv-nek, internetnek, közösségi médiának. Sokfelől várunk segítséget: más emberektől, távoli tájakról, külső forrásból. Érezzük, szükségünk van arra, hogy valaki segítsen bennünket, hogy valahonnan tanács érkezzen, hogy valaki vagy valami megadja azt, amire szívünk legmélyén vágyunk.
A Szentírás tanúsága egészen egyöntetű: ne tegyél mást, csak tekints fel Istenedre és imádkozz hozzá. Ne a földi horizonton, hanem a Mennyei magasságon tájékozódj. Ne emberektől várd a boldogulást, a segítséget és tanácsot, a vágyak beteljesítését, hanem keresd mindenek előtt az Isten országát.
Jézus szavai a hét kezdetén is bátorítóak: bármit kérünk imáinkban az Ő nevében, azt az Atya megadja nekünk. Az Ő nevében. Ez imáink minőségjelzője. Mert ha az Ő nevében kérem, ha imádságos életemet is a kereszt evangéliuma hatja át, akkor megújult értelemmel tudok kérni, és megújult értelemmel tudok köszönetet mondani. Sőt, akkor nyitott leszek arra, hogy felismerjem az imádságra adott válaszokat életem eseményeiben.

Okos istentisztelet


1 Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, 3 A nekem adott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondoljátok magatokat többnek, mint amennyinek gondolnotok kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint. 4 Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata, 5 úgy sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai.2 és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. (Róm 12,1-5)

Mennyire vagyunk képesek elköteleződni? Ez a mai nap első és nagyon fontos kérdése. Hogyan állunk a teljes elköteleződéssel, vagyis azzal, hogy egy ügy mellett teljes odaadássál elszánjuk magunkat.

Ha szociológusok kérdeznénk meg akkor bizonyosan megerősítenének abban, hogy korunk kevés dologtól menekül úgy, mint a teljes elköteleződéstől. Vállalunk dolgokat, és nem is. Belépünk ajtókon, de szeretünk fél lábbal kint is lenni. Szeretnénk becsukni az ajtókat, bízni abban, hogy bent vagyunk, de félünk attól a gondolattól, becsukódnak mögöttünk az ajtók, és nem marad esély a visszalépésre. Igaz ez az életünk különböző területein: párkapcsolatban, hivatásban, gyülekezeti életben, Istenhez való tartozásunkban.

Mégis, ott a másik oldal: folyton változó világunkban, amelyről nem közhely kijelenteni, hogy naponként alakul, kevés benne az állandóság, kevés dologra vágyunk jobban, mint a teljes elköteleződésre. Arra az állapotra, amelyben magánéletben, hivatásban, gyülekezeti közösségben, Isten és emberek előtt feltétel nélkül elfogadnak minket. Arra az állapotra, amelyben állandóságot tapasztathatunk meg. Arra az élethelyzetre, amelyben vannak olyan emberek és dolgok, akiket és amelyeket teljes mértékben tudok vállalni, és részemmé tudnak válni. Kockázat és kétségek, kérdések és válaszutak nélkül. Szeretnénk megélni életünk legkülönbözőbb színterein annak a boldog és biztonságot adó érzését, hogy nem kell más utak nézni, nem kell megint csalódni, és nem kell megélni a becsapottság érzését.

Pont ez a kettősség van az elköteleződéstől való félelmünk mögött. Nem szeretünk becsapottak lenni, nem szeretünk áldozattá válni, nem szeretjük megélni a hirtelen a padlóra esett érzésvilágot. Emiatt persze lassan a sejtjeinkbe ivódik a magunkat védő szabály: soha ne egészen. Soha ne kötelezd el magadat teljes egészében, sem magánéletben, sem hivatásban, sem gyülekezetben, sem Isten dolgában. Hagyj legalább egy kiskaput, amelyen visszatáncolhatsz a lehető legkisebb sérüléssel és vesztességgel. Mert ha mégis elköteleződünk, akkor rengeteget kell magunkból adni, rengeteg szabály, elvárás szegélyezi a mindennapokat egy másik emberrel, egy munkahelyi közösséggel egy gyülekezettel szemben. Aggódunk, hogy bárki is korlátozza szabadságunkat, és sejtjeinkbe ivódik: semmit sem egészen.

Pedig a látszat csal. Teljes elköteleződés hiányában, a folytonos visszatáncolás lehetőségét meghagyva sehol sem lehetünk teljes egészek. Biztosan mondom, hogy sokkal több áldozatot kell hozni egy kockázatmentesnek tűnő, biztonsági játékot játszó életfolytatásban, mint abban az életben, ahol bizalmat szavazok a másik embernek,bizalmat szavazok Istennek, és képes vagyok az áldozatvállalásra. Sajátságos módon, a Teremtő Isten szándéka szerint az elköteleződésben, legyen az párkapcsolatban, hivatásban vagy gyülekezetben, élhetjük meg a teljes szabadságot. Ha Pál apostol szavaival teljesen odaszánjuk magunkat egy egész életre.

A mai napon keresztelési emlékeztetésre lesz lehetőségünk itt az istentiszteleten. A keresztség a szó legszorosabb érelmében ennek az elköteleződésnek az aktusa, amelyben Isten szövetséget köt az emberrel. Nem egyszerűn egy társasághoz való tartozás rítusa, beavatási szertartása a keresztség, hanem annak a valósága, hogy a mindenható Isten lehajolt hozzád és hozzám, és gyermekéve fogadott minket. Ezzel pedig kaput nyitott afelé, hogy megélhessük életünk minden napján, mit jelent az ő közelében lenni, mit jelent a kereszt letörölhetetlen jelével élni az életünket. Emlékeznünk kell életünk minden napján erre a keresztségre, mert ebből a tényből erőt meríthetünk. Erőt, amely megváltásunkból fakad. Erőt, amely Isten Szentlelke által adatik neked és nekem, és amely segít, hogy minden nehézség ellenére vállaljuk a teljes elköteleződést.

Pál apostol erre bíztat bennünket. Szánjuk oda magunkat teljes egészében. A keresztség és az abból táplálkozó keresztyénség univerzalitása nem azt jelenti, hogy bármilyen hozzáállással megélhető, hanem hogy bármilyen hozzáállást meg tud változtatni. Nem attól leszünk jó keresztyének ha azt hirdetjük, és azt éljük meg, hogy nálunk bármilyen hozzáállással, bármilyen életfolytatással, akár elköteleződés nélkül is lehet élni, hanem attól hogy hirdetjük, hogy hozzánk bármilyen múlttal lehet csatlakozni, mert itt lehetőség van a teljes életváltozásra, amelyet Isten Szentlelke munkál, amelynek helyszíne a gyülekezet. De erre nem csak a betérő tékozló fiúknak, hanem mindenkinek szüksége van. Neked és nem egyaránt. Naponta el kell határoznunk, hogy keresztségünk jegyében, okos istentiszteletben akarjuk élni az életünket, amelyben az evangélium neked és nekem is szól. Akkor is, ha könnyebb lenne bólogatni, hogy milyen jó volna ezeket a szavakat a szomszédomnak, a főnökömnek, az otthon levő pároknak, az otthon maradt gyülekezeti tagnak hallania. Az evangélium szava mindig pontosan azoknak szól, akik hallgatják, még akkor is, ha pontosan ráillik a másik emberre, még akkor is, ha azt mondjuk, hogy már megint nekünk beszélnek, pedig mi itt vagyunk, bezzeg a mások. Szánjuk oda magunkat teljes egészében! Ez a felszólítás, az Istennel való teljes elköteleződés, nem elégszik meg a felszínnel. Nem áll meg a névleg keresztyén, névleg evangélikus életnél, nem áll meg a jelszavaknál, kitűzőkénél, hanem Krisztus követésére szólít fel.

Ezt a Krisztus követést nevezi az apostol okos istentiszteletnek, amely nagy kihívás és teher, de csakis addig, amíg életünk összességének szemlélésében rá nem döbbenünk, hogy nincs nagyobb boldogság, mint az Atya közelében lenni. Olyan életfolytatás az okos istentisztelet, amelyhez a vasárnapi istentisztelet, az éneklés, a jelmondatok és kitűzők erőforrások lehetnek. Mert ezek a rítusok ráhangolják a szívünket a mindenható Istenre, hogy egész életfolytatásunk, és ne csak a vasárnapi egy óránk legyen istentisztelet. Az okos istentisztelet megvalósítása hozzánk közel álló cél, mert keresztségünkben csontjainkba rekesztetett. A keresztségükre való folytonos visszatekintés, a Krisztussal való naponként együtt járás állandó figyelemre, önvizsgálatra, indít minket, és arra, hogy újra és újra meglássuk és felismerjük: Krisztus Isten irgalma látogatott meg minket. Nem a mi emberi elszánásunk és vállalásunk, hanem Krisztus keresztségünkben adott irgalma és szeretete tesz minket alkalmassá az okos istentiszteltre, a Krisztus-követés útjára. Az okos istentisztelet pont megfelelő, nekünk való. Az ebben való elköteleződéstől teremhet harmónia az életünkben, mert ebben az életfolytatásban kerülnek helyére életük darabkái. Annak ellenére, hogy teljes odaadással jár. Annak ellenére, hogy szöges ellentétben áll környezetünk szokásaival és normáival.

Mert körülöttünk azt tapasztaljuk, hogy emberek tömegei keresik a legkülönbözőbb dolgaiban a boldogulás lehetőségét, másban és másokban életül célját. Emberi élet futnak zsákutcába, mert földi dolgokat igyekszenek megragadni, amelyek aztán homokszemként folynak ki a kezük közül. Pál apostol bizonyságtétele azonban teljesen egyszerű: fogadd Krisztus evangéliumát annak teljes valóságában. Fogadd el, hogy érted született meg, fogadd el, hogy érted tanított, érted vitt véghez csodákat, érted gyűjtött tanítványokat, érted halt meg és érted támadt fel. Fogadd el, és élj az ezáltal megadott keretek fényében, az ő követésének útján, és teremd a megtérés gyümölcseit élj bármilyen korban. Éld életed istentiszteletét megújult értelemmel.

Jézus követésének szabályai nem suhannak át korokon és gondolatrendszereken, hiszen Ő tegnap, ma és mindörökre ugyan az. Az okos istentisztelet bármilyen történelmi szituációban kortalanul igaz. A következetesség, a keresztségből fakadó és Krisztuson tájékozódó élet elsődleges helyszíne a gyülekezet. Nem azzal szolgálunk Istennek és a gyülekezetnek, ha távol maradunk, hanem ha megadjuk az esélyt a kegyelemnek, hogy itt a gyülekezetben, ahol újra és újra hangzik az ige, megszólítson bennünket. Ha megadjuk magunknak a lehetőséget, hogy elhozzuk terheinket és letegyük a gyónásban, és komolyan vesszük, hogy Krisztus kegyelme rajtad és rajtam sem vész kárba, mert van ereje a bűnbocsánatnak, és van következménye: az új élet és az okos istentisztelet, amelyben megújult értelemmel élhetünk, gondolkodhatnunk.

A Krisztus követés útja ugyanis nem a kész válaszok és sablonok útja. Nem a gondolkodás nélküli parancs-értettem rendszere, hanem folytonos gondolkodást feltételez. Tájékozódást, mérlegelést, sokszor töprengést és vívódást, és egyéni, felelősség teljes döntést. Keresztségünk is ezt hordozza magában. Legtöbbünket gyermekként megkereszteltek, de azokkal együtt, akik felnőttként határozták el magukat a keresztségre, egyszer felelősségteljese ki kell mondanunk: igen Krisztus útján, okos istentiszteletben akarok járni. Bizony, ez kockázatvállalás és sokszor bizonytalanság. De döntésünk nem emberi talajon áll, hanem azon, hogy megértettem, mi az Isten akarata, és mi az Istennek tetsző dolog. Ehhez ígér megújult életet neked és nekem Isten, aki úgy árasztotta ránk a világosságot, ahogyan az égen felragyogott a nap.

Öröm Krisztus útján





Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban. (2Kor 12,10)







Mire vagyunk képesek, hogy a miénk legyen egy régen várt dolog? Pár hónapja jött a hír, hogy emberek hosszú órákat vártak, hogy bejussanak egy új üzletbe, majd egymást taposva siettek a pár százalékkal olcsóbb tárgyakért... Ha a világ dolgaira vágyunk, akkor számtalan dolgot képesek vagyunk elviselni, még akár szenvedést is, csakhogy megszerezhessük, magunkénak mondhassuk.Képesek vagyunk-e ugyan erre Krisztusért? Képesek vagyunk-e arra, hogy minden körülmények között vállaljuk a Krisztushoz való tartozásunkat. Alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt. Akkor is, ha elismerés a részünk és akkor is, ha üldöznek minket.
Miért fontos kérdés ez számunkra, akik látszólag szabadon, minden üldöztetés és szorongattatás nélkül élhetjük meg keresztyénségünket? Nem csak keleten folyik keresztyénüldözés, hanem minden egyes helyen, ahol Krisztus evangéliumát hirdetik, mert ahol hirdetik, ott termést hajt az elvetett mag. És ahol termést hoz, ott az ördög üldözést szít, és megpróbál elfordítani a kereszt tövéből. 
Naponként el kell határoznunk, megújult értelmünkkel és imádságos lélekkel, hogy érjen minket bármilyen szenvedés, bármilyen kísértés, ki foguk tartani Krisztus mellett. Sőt, ha vele járunk, akkor minden nyomorúságban  örömünk telik. Nem a nyomorúság miatt, hanem azért, mert velünk van Krisztus.

A nem tékozló fiú?


25„Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. 26Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. 27Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. 28Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. 29Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. 30Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút.
(Lk 15,25-30)

Lassan egy hete foglalkozunk a Tékozló fiú történetével, s remélem mindenkinek van legalább egy olyan gondolat, amelyet haza vihet magával ebből az evangéliumi szakaszból.
A mai estén azonban a tekintetünket arra kell fordítanunk, akiről kevesebbet beszélünk, a testvérre, a nem tékozló fiúra. Három gondolat mentén szeretnék róla beszélni, követve az evangélium szavait: A fiú most is dolgozik, A fiú másokkal fürkésztet és végül A fiú mérges. De előtt pár gondolat arról, hogy miért nem beszélünk, gondolkodunk róla. Kedves testvérek a tékozló fiúval valljuk be, szívesen azonosul bármelyikünk, mert sem te, sem én, sem senki ezen a földön nem kerülheti el azokat a helyzetetek, amelyeket szimbolikusan átél a példázatbeli fiatalember. Sőt, merem mondani, hogy át kell élni ezeket a mélységes helyzeteket, hogy igazán tudjuk, mit jelent az Atya házában, az Ő közelében lenni. Át kell élni, hogy nem is olyan jó a távolság, a sokak által mindennél jobban várt szabadság, és szükség van az igazi megtérésre, arra, hogy teljes megújulásra van szükség. Hóseás próféta egyenesen arról ír, hogy az Istenhez való megtérés nem egyszerűen arról szól, hogy a régit porolom ki, vagy az ő képével élve, a régi szántóföldet szabadítom meg a kövektől és gazoktól, hanem egyenesen új szántóföldet török fel. Pál apostol pedig arról beszél a Római levélben, hogy az értelem teljes megújulására van szükség, vagyis naponkénti megtérésre és megszentelődésre, azért, hogy Istenre tudjunk figyelni. Erre a felismerésre minden egyes keresztyén embernek el kell jutnia, és még egyszer mondom, ezért tudunk jól azonosulni a tékozló fiúval, mert számtalanszor eltékozoljuk ennek a lehetőségét az életünkben, és jól eső érzés, hogy ennek ellenére érezhetjük az Atya ölelő karjait.
De azonosulunk-e ilyen könnyen a másik fiúval? Tovább olvassuk-e egyáltalán a történetet, amely róla is szól, sőt egyes írásmagyarázók szerint egyenesen róla szól. Arra hívok most mindenkit, hogy olvassuk és gondoljuk tovább a történetet, sőt egyenesen éljük bele magunkat ennek az otthon maradt fiúnak a helyzetébe. Felolvasom még egyszer az evangéliumi szakaszt emlékeztetésképpen.
1.      A fiú most is dolgozik.
Ez a fiú nem otthon ül, hanem az események közepébe csöppen, amikor a munka végeztével (?) a mezőről tér haza. Végzi ilyen vagy olyan szorgalommal azt a munkát, amelyet apja rábízott. Nem kapott ötletet testvérétől, nem kérte ki ő is a vagyon ráeső részét és nem indult el szerencsét próbálni, hanem otthon marad az Atyai házban. Ez a fiú abban éli élete minden napját, amelybe beleszületett, amelybe beleszocializálódott, és úgy tűnik, nagyon is büszke erre. Kedves testvérek ez a Fiú a világ nagy részének keresztyén embere. Olyan valaki, akár lehetnék én is, vagy sokan közülünk. Akik egy keresztyén társadalomban születtünk meg, keresztyén gyökerek között, a történelmünk, Európa és Magyarország története voltaképp egy a keresztyénség 2000 éves történelmével, hiszen az egyes években vagy pártolásról vagy üldözésről beszélhetünk, de merem mondani, hogy szinte száz százalékban minden egyes magyar család, így minden egyes magyar ember életében, családjának történetében ott vannak a keresztyén gyökerek, amelyekről persze sokan elfeledkeztek. De a templomos emberekre kiváltképp igaz, hogy nagyon sokan ebbe a közege szocializálódtak be. Magam is, gyermekként keresztelkedtem, annak idejében konfirmáltam, templomba és gyülekezetbe jártam, ifjúsági körnek voltam a tagja, később keresztyén ifjúsági szervezetnél önkénteskedtem, persze a magam tékozló fiú életszakaszaival együtt, de minden esetre elmondhatom magamról, hogy ott voltam, Isten kegyelméből az Atyai ház közelében. És bizonyára sokan vannak ma este így közöttünk, és gyülekezeteinkben. Végezzük a ránk bízott szolgálatot, igyekezünk megélni minél jobban az életünkben, mit jelent az Atya közelében lenni, de mihez kezdünk akkor, ha valami váratlan eseménnyel, szokatlannal találkozunk az életünkben, gyülekezetünkben, amikor valami olyat tapasztalunk, ami nem illik bele a mi elképzeléseinkbe.
2.      A fiú kérdezősködik
Sokszor találkoztam különböző keresztyén közösségekben a „sugdolózás” jelenségével. Természetesen ezt nem Krisztus evangéliumából hozzuk magunkkal, hanem a hétköznapok sűrűjéből, emberlétünk mélységéből. Valahogy – sajnos – ez hozzánk tartozik. Már az evangéliumok lapjain is erről olvasunk, amikor a farizeusok maguk között tanakodnak, vagy a tanítványok „saját szakállukra” döntenek, és például el akarják zavarni a gyermekeket Jézustól.
A példázatbeli Fiú is tapasztalja, hogy valami szokatlan tapasztalható az Atyai házban, de nem maga jár utána a dolgoknak, hanem pusmogni kezd. Nem megy oda az apához, pedig bizonyára tisztában van azzal, hogy ezt megteheti hanem egy szolgát kérdez meg, mi mért történik.
Kedves testvérek valójában ez is számtalan esetben igaz a keresztyén emberekre. Hányszor tapasztaljuk magunkon, hogy egy-egy új embert látva, aki hazatér az Atya házba pusmogni kezdünk, ahelyett, hogy oda mennénk hozzá, kérdezősködünk, mert nem vesszük komolyan, hogy Krisztus testében lehetőség van az őszinte és nyílt beszédre, az igazán személyes kapcsolatokra. Ennek a fiúnak lehetősége volt bemenni az Atyai házba, sőt lehetősége volt arra, hogy örüljön a bent levőkkel együtt. Nekünk pedig mindig lehetőségünk van arra, hogy a gyülekezeteinkbe betérőt szeretettel fogadjuk. Sok gyülekezetben gyakorlat, hogy az újonnan érkezőt csoport fogadja, üdvözlik őket, énekeskönyvet adnak.
3.      A fiú mérges
Az idősebb testvér reakciója a fentiek tekintetében érthetetlen és durva. Ő mindig az Atya közelében volt, ő mindig részesedett abban a szeretetben, amely egyedül az Atyai házban adatik meg az ember számára, ő mindig „lakomázhatott”, ha úgy tetszik naponként megkapta a mindennapi kenyeret. Mégis szavai tele vannak kritikával és ítélkezéssel. És ha jól megnézzük nem csak a hazatérő testvér iránt nem tud szeretetet tanúsítani, hanem apja iránt sem. Egyszerűen saját magával telik meg, csak saját orrát látja. Szemére mintha egyfajta ködfátyol ereszkedne, amely abból táplálkozik, amiről az előzőekben beszéltem: a múltból, abból, hogy ő mindig ott volt, hogy ő nem tett semmit, amivel apja haragját kiérdemelné, mégsem kap kellő figyelmet.
A fiú magatartása nagyon emberi és nagyon közel áll hozzánk. Hányszor táplálkozunk mi is abból, amit magunkkal hozunk, és nézünk furcsa szemmel azokra, akik csak úgy „hazaesnek” az atyai házba. A fiú annyira vakká válik ebben a helyzetben, haragja miatt, hogy nem veszi észre apja szívét és az abból fakadó cselekedetét, nem figyel fel arra, hogy a testvér nem egyszerűen hazakullogott, hanem élete teljesen megújult, Hóseás szavaira emlékezve új szántóföldet tört fel. És nem figyel arra sem, hogy saját élet telve van az apa áldásával, és nem figyel arra, hogy Ő nem szakadt ki ebből a közegből.
S ebben a helyzetben számomra egy nagyon furcsa fordulat történik meg a történetben: hirtelen a nem tékozló fiúból lesz tékozló fiú. Aki nem megy messzi tájakra, aki látszólag nem vét az Atya ellen, de valójában mérhetetlen távolságra kerül mind a testvértől, mind pedig az Atyától. Mert megfeledkezik a szeretet parancsolatáról.

Kedves testvérek, sokszor lehetünk tékozló és látszólag nem tékozló fiúk. De fontos, hogy mindenkor észre vegyük, hogy az atyai ölelő kar nyitva van a számunkra, és bátran futhatunk hozzá, sőt bátran léphetünk oda, ha közel érezzük magunkhoz. De ez számunkra is feladattal jár naponként, hogy a másik felé szeretetet tanúsítunk.

Népvándorlás

Eljön minden nép, amelyet alkottál, leborulnak előtted, Uram, és tiszteletet adnak nevednek.
(Zsolt 86,9)


Globalizáció. Világot átszövő közösségi háló. Olyan fogalmak ezek, amelyek mára a mindennapjainkat jelentik. Lassan valósággá válik, hogy - kis túlzással - minden embert elérhetünk a bolygón, akit csak akarunk, tartozzon bármilyen nemzethez, beszéljen bármilyen nyelven. Úgy tűnik, minden ember egy irányba tart, hiszen a "fejlett nyugat termékeit" bárhol megkaphatjuk. Eggyé válni látszik az egész emberiség. De mindez csak a látszat.
Valójában egyetlen egy módon lehet egy minden ember: egyedül Krisztusban. S ma, amikor minden a "mindent fogadjunk be" elve környékez minket, akkor ezt mindennél jobban kell hirdetnünk. Igen, lehetséges az egység a világban, amely mindent felülír és áthidal. Ami feloszlat nemzetiségi és nemzeti ellentéteket. Ami valós hidat ver a távoli szigetek között. De egyedül Krisztusban, aki saját maga lett híddá Isten és az ember között. Igen, lehetséges, hogy minden ember egy szívvel és egy szájjal dicsérje Istent, de egyedül azáltal, akiben Isten üdvözítő kegyelme jelent meg. Mert hirdethetnek sokan mást, nincs más út, egyedül Krisztus. Ezt kell hirdetnünk minden embernek, hogy minden nép, amelyet Isten alkotott eljöhessen, és tiszteletet adjon az Ő nevének.
süti beállítások módosítása