1 Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, 3 A nekem adott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondoljátok magatokat többnek, mint amennyinek gondolnotok kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint. 4 Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata, 5 úgy sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai.2 és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. (Róm 12,1-5)
Mennyire vagyunk képesek elköteleződni? Ez a mai nap első és nagyon fontos kérdése. Hogyan állunk a teljes elköteleződéssel, vagyis azzal, hogy egy ügy mellett teljes odaadássál elszánjuk magunkat.
Ha szociológusok kérdeznénk meg akkor bizonyosan megerősítenének abban, hogy korunk kevés dologtól menekül úgy, mint a teljes elköteleződéstől. Vállalunk dolgokat, és nem is. Belépünk ajtókon, de szeretünk fél lábbal kint is lenni. Szeretnénk becsukni az ajtókat, bízni abban, hogy bent vagyunk, de félünk attól a gondolattól, becsukódnak mögöttünk az ajtók, és nem marad esély a visszalépésre. Igaz ez az életünk különböző területein: párkapcsolatban, hivatásban, gyülekezeti életben, Istenhez való tartozásunkban.
Mégis, ott a másik oldal: folyton változó világunkban, amelyről nem közhely kijelenteni, hogy naponként alakul, kevés benne az állandóság, kevés dologra vágyunk jobban, mint a teljes elköteleződésre. Arra az állapotra, amelyben magánéletben, hivatásban, gyülekezeti közösségben, Isten és emberek előtt feltétel nélkül elfogadnak minket. Arra az állapotra, amelyben állandóságot tapasztathatunk meg. Arra az élethelyzetre, amelyben vannak olyan emberek és dolgok, akiket és amelyeket teljes mértékben tudok vállalni, és részemmé tudnak válni. Kockázat és kétségek, kérdések és válaszutak nélkül. Szeretnénk megélni életünk legkülönbözőbb színterein annak a boldog és biztonságot adó érzését, hogy nem kell más utak nézni, nem kell megint csalódni, és nem kell megélni a becsapottság érzését.
Pont ez a kettősség van az elköteleződéstől való félelmünk mögött. Nem szeretünk becsapottak lenni, nem szeretünk áldozattá válni, nem szeretjük megélni a hirtelen a padlóra esett érzésvilágot. Emiatt persze lassan a sejtjeinkbe ivódik a magunkat védő szabály: soha ne egészen. Soha ne kötelezd el magadat teljes egészében, sem magánéletben, sem hivatásban, sem gyülekezetben, sem Isten dolgában. Hagyj legalább egy kiskaput, amelyen visszatáncolhatsz a lehető legkisebb sérüléssel és vesztességgel. Mert ha mégis elköteleződünk, akkor rengeteget kell magunkból adni, rengeteg szabály, elvárás szegélyezi a mindennapokat egy másik emberrel, egy munkahelyi közösséggel egy gyülekezettel szemben. Aggódunk, hogy bárki is korlátozza szabadságunkat, és sejtjeinkbe ivódik: semmit sem egészen.
Pedig a látszat csal. Teljes elköteleződés hiányában, a folytonos visszatáncolás lehetőségét meghagyva sehol sem lehetünk teljes egészek. Biztosan mondom, hogy sokkal több áldozatot kell hozni egy kockázatmentesnek tűnő, biztonsági játékot játszó életfolytatásban, mint abban az életben, ahol bizalmat szavazok a másik embernek,bizalmat szavazok Istennek, és képes vagyok az áldozatvállalásra. Sajátságos módon, a Teremtő Isten szándéka szerint az elköteleződésben, legyen az párkapcsolatban, hivatásban vagy gyülekezetben, élhetjük meg a teljes szabadságot. Ha Pál apostol szavaival teljesen odaszánjuk magunkat egy egész életre.
A mai napon keresztelési emlékeztetésre lesz lehetőségünk itt az istentiszteleten. A keresztség a szó legszorosabb érelmében ennek az elköteleződésnek az aktusa, amelyben Isten szövetséget köt az emberrel. Nem egyszerűn egy társasághoz való tartozás rítusa, beavatási szertartása a keresztség, hanem annak a valósága, hogy a mindenható Isten lehajolt hozzád és hozzám, és gyermekéve fogadott minket. Ezzel pedig kaput nyitott afelé, hogy megélhessük életünk minden napján, mit jelent az ő közelében lenni, mit jelent a kereszt letörölhetetlen jelével élni az életünket. Emlékeznünk kell életünk minden napján erre a keresztségre, mert ebből a tényből erőt meríthetünk. Erőt, amely megváltásunkból fakad. Erőt, amely Isten Szentlelke által adatik neked és nekem, és amely segít, hogy minden nehézség ellenére vállaljuk a teljes elköteleződést.
Pál apostol erre bíztat bennünket. Szánjuk oda magunkat teljes egészében. A keresztség és az abból táplálkozó keresztyénség univerzalitása nem azt jelenti, hogy bármilyen hozzáállással megélhető, hanem hogy bármilyen hozzáállást meg tud változtatni. Nem attól leszünk jó keresztyének ha azt hirdetjük, és azt éljük meg, hogy nálunk bármilyen hozzáállással, bármilyen életfolytatással, akár elköteleződés nélkül is lehet élni, hanem attól hogy hirdetjük, hogy hozzánk bármilyen múlttal lehet csatlakozni, mert itt lehetőség van a teljes életváltozásra, amelyet Isten Szentlelke munkál, amelynek helyszíne a gyülekezet. De erre nem csak a betérő tékozló fiúknak, hanem mindenkinek szüksége van. Neked és nem egyaránt. Naponta el kell határoznunk, hogy keresztségünk jegyében, okos istentiszteletben akarjuk élni az életünket, amelyben az evangélium neked és nekem is szól. Akkor is, ha könnyebb lenne bólogatni, hogy milyen jó volna ezeket a szavakat a szomszédomnak, a főnökömnek, az otthon levő pároknak, az otthon maradt gyülekezeti tagnak hallania. Az evangélium szava mindig pontosan azoknak szól, akik hallgatják, még akkor is, ha pontosan ráillik a másik emberre, még akkor is, ha azt mondjuk, hogy már megint nekünk beszélnek, pedig mi itt vagyunk, bezzeg a mások. Szánjuk oda magunkat teljes egészében! Ez a felszólítás, az Istennel való teljes elköteleződés, nem elégszik meg a felszínnel. Nem áll meg a névleg keresztyén, névleg evangélikus életnél, nem áll meg a jelszavaknál, kitűzőkénél, hanem Krisztus követésére szólít fel.
Ezt a Krisztus követést nevezi az apostol okos istentiszteletnek, amely nagy kihívás és teher, de csakis addig, amíg életünk összességének szemlélésében rá nem döbbenünk, hogy nincs nagyobb boldogság, mint az Atya közelében lenni. Olyan életfolytatás az okos istentisztelet, amelyhez a vasárnapi istentisztelet, az éneklés, a jelmondatok és kitűzők erőforrások lehetnek. Mert ezek a rítusok ráhangolják a szívünket a mindenható Istenre, hogy egész életfolytatásunk, és ne csak a vasárnapi egy óránk legyen istentisztelet. Az okos istentisztelet megvalósítása hozzánk közel álló cél, mert keresztségünkben csontjainkba rekesztetett. A keresztségükre való folytonos visszatekintés, a Krisztussal való naponként együtt járás állandó figyelemre, önvizsgálatra, indít minket, és arra, hogy újra és újra meglássuk és felismerjük: Krisztus Isten irgalma látogatott meg minket. Nem a mi emberi elszánásunk és vállalásunk, hanem Krisztus keresztségünkben adott irgalma és szeretete tesz minket alkalmassá az okos istentiszteltre, a Krisztus-követés útjára. Az okos istentisztelet pont megfelelő, nekünk való. Az ebben való elköteleződéstől teremhet harmónia az életünkben, mert ebben az életfolytatásban kerülnek helyére életük darabkái. Annak ellenére, hogy teljes odaadással jár. Annak ellenére, hogy szöges ellentétben áll környezetünk szokásaival és normáival.
Mert körülöttünk azt tapasztaljuk, hogy emberek tömegei keresik a legkülönbözőbb dolgaiban a boldogulás lehetőségét, másban és másokban életül célját. Emberi élet futnak zsákutcába, mert földi dolgokat igyekszenek megragadni, amelyek aztán homokszemként folynak ki a kezük közül. Pál apostol bizonyságtétele azonban teljesen egyszerű: fogadd Krisztus evangéliumát annak teljes valóságában. Fogadd el, hogy érted született meg, fogadd el, hogy érted tanított, érted vitt véghez csodákat, érted gyűjtött tanítványokat, érted halt meg és érted támadt fel. Fogadd el, és élj az ezáltal megadott keretek fényében, az ő követésének útján, és teremd a megtérés gyümölcseit élj bármilyen korban. Éld életed istentiszteletét megújult értelemmel.
Jézus követésének szabályai nem suhannak át korokon és gondolatrendszereken, hiszen Ő tegnap, ma és mindörökre ugyan az. Az okos istentisztelet bármilyen történelmi szituációban kortalanul igaz. A következetesség, a keresztségből fakadó és Krisztuson tájékozódó élet elsődleges helyszíne a gyülekezet. Nem azzal szolgálunk Istennek és a gyülekezetnek, ha távol maradunk, hanem ha megadjuk az esélyt a kegyelemnek, hogy itt a gyülekezetben, ahol újra és újra hangzik az ige, megszólítson bennünket. Ha megadjuk magunknak a lehetőséget, hogy elhozzuk terheinket és letegyük a gyónásban, és komolyan vesszük, hogy Krisztus kegyelme rajtad és rajtam sem vész kárba, mert van ereje a bűnbocsánatnak, és van következménye: az új élet és az okos istentisztelet, amelyben megújult értelemmel élhetünk, gondolkodhatnunk.
A Krisztus követés útja ugyanis nem a kész válaszok és sablonok útja. Nem a gondolkodás nélküli parancs-értettem rendszere, hanem folytonos gondolkodást feltételez. Tájékozódást, mérlegelést, sokszor töprengést és vívódást, és egyéni, felelősség teljes döntést. Keresztségünk is ezt hordozza magában. Legtöbbünket gyermekként megkereszteltek, de azokkal együtt, akik felnőttként határozták el magukat a keresztségre, egyszer felelősségteljese ki kell mondanunk: igen Krisztus útján, okos istentiszteletben akarok járni. Bizony, ez kockázatvállalás és sokszor bizonytalanság. De döntésünk nem emberi talajon áll, hanem azon, hogy megértettem, mi az Isten akarata, és mi az Istennek tetsző dolog. Ehhez ígér megújult életet neked és nekem Isten, aki úgy árasztotta ránk a világosságot, ahogyan az égen felragyogott a nap.