Jézus mondja "Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és nála maradunk." Jn 14,23

Minden nagy feladat kapcsán szükséges, hogy legyen valami, ami erővel tölt fel bennünket. A sportnál az edzés és a cél, amelyet kitűzünk magunknak. A tanulásnál maga az önképzés és az áhított érdemjegy, vagy hivatás, amelyet el akarunk érni. Fontos a kitűzött cél, és fontos az oda vezető út is, mert a kettő az utolsó pillanatban eggyé kovácsolódik. Ezt sok esetben csak utólag ismerjük fel, és ugyan csak utólag lesz nyilvánvaló, hogyan lehetett erőnk a sok nehézség között.. Hogyan tudtunk úgy leküzdeni minden akadályt, hogy végül célt értünk. És mindannyian tudjuk, hogy átlépni a várva-várt célvonalat felemelő érzés.

Jézus ilyen életre hív. Olyan követésre, amelyre maga hív el minket, sőt a kezdő lökést, a hitre jutás hihetetlen élményét is Ő indítja el bennünk. Mert a Lélek ébreszti a hitet minden emberben. Oda fordíthatjuk a tekintetünket, bele születhetünk a hit környezetébe, hívő családba, de Lélek ott fúj, ahol akar. Akit viszont egyszer megérintett a legkedvesebb Fuvallat, az ajándékba kapja a hitet. A mindenható Istennel való kapcsolatot, amely több, mint egyszerű vallásos rajongás. Mert ez a hit maga a szeretet. Mégpedig olyan nagybetűs SZERETET, amely Krisztusból táplálkozik, és elhelyezi célként a szemünk előtt a Mennyei hazát és itt a Földön a másik ember javára és Isten dicsőségére megélt életet. 

A cél tehát adott, de az oda vezető úton sem vagyunk egyedül. Mert velünk van a Szentháromság Isten. Nem látogatóként, nem pusztán irányt mutató tanácsadóként, hanem útitársként, aki szállást készített az életünkben. Azért, hogy minden nehézség között, minden úttalan útnak tűnő életszakaszban erősítsen minket kegyelmével, és megadja annak a lehetőségét, hogy benne bízva célhoz érhet az életünk.

De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. (2Kor 12,9)

Életünk számtalan helyzetében, vizsgák, családi és munkahelyi problémák, közepette azon aggódunk, hogy hogyan tudunk megállni abban a magas falként elénk húzód helyzetben. Arra talán nem is merünk gondolni, hogy legyőzzük az akadályt, legtöbbször már annak is örülünk, ha nem vesztesen kerülünk ki egy-egy ilyen akadályból.

Az aggódás persze teljes mértékben belőlünk fakad. Abból az emberi gondolkozásból és látásmódból, hogy nem látjuk a fától az erdőt, vagy sokszor már a fát sem, annyira a problémára koncentrálunk. Bele feszülünk saját lehetetlen helyzetünkbe, és így még messzebbre kerül tőlünk a cél.

Isten életünk minden napján a más meglátására hív. Annak a felismerésére, hogy van valami a mi tehetetlenségünkön túl, mégpedig az Ő kegyelme. Az a kegyelem, amely a testé lett Igében minden embert megváltott. Az a kegyelem, amely a Lélek által mindenkit mindenütt megtérésre hív. Az a kegyelem amely Saulból is képes volt Pált újjászülni. 

Ismerjük fel erősségeinket és erőtlenségeinket, és hagyatkozzunk bátran a kegyelemes Istenre, aki fel akar használni téged is, hogy azon az egészen egyedi hangon is szóljon az evangélium, amelyet egyedül te tudsz megszólaltatni. Legyen elég az Ő kegyelme, és hidd el, általad is célhoz érhet.

Támaszt majd a menny Istene egy királyságot, amely nem semmisül meg soha. (Dán 2,44a)

A keresztyének évszázadokon át hitték, hogy a Mennyi királyság már itt a földön, Európában vagy a Szent Földön, de emberileg megvalósítható. Hogy szóval vagy karddal az már csak vérmérséklet kérdése. Hamar kiderült, hogy ezek az illúziók legkevésbé az imádságból és legfőképp nem a missziói parancsból, hanem sokkal inkább a politikai ambíciókból táplálkoznak, minden kezdeti szándék ellenre.

Isten, a próféták és az apostolok bizonyságtételén keresztül, mégis arról beszél számunkra, hogy Ő támaszt egy olyan királyságot, országot, amely örökké fennmaradt. Amelynek nem ártanak a történelem viharai, amely nem köthető személyekhez és izmusokhoz, amely nem szövetkezik senkivel és semmivel céljai elérésének érdekében, hanem Krisztus királyságaként nem semmisül meg soha.

Olyan országról beszél a Szentírás, amelynek tagjainak nem kell mindent megtenniük emberileg, hogy állampolgárságot nyerjenek, mert maga Krisztus vitte véghez az "ügy elintézését". Minden ember, aki felismeri Isten kegyelmét a hirdetett ige által, és megkeresztelkedik, tagja lesz ennek az országnak itt a földön. Egyedül a keresztség letörölhetetlen igéje által. Ez a missziói program. Ezt kell hirdetni minden keresztyén embernek, és ezért vagyunk mindannyian apostolok, küldöttek, akik Isten nagy tetteiről, az Ő mindent átható uralmáról beszélhetünk, ahogyan azt megéltük saját életünkben. Szabadok vagyunk arra, hogy saját bizonyságtételünket mondjuk el az embereknek, nem kell mások választási programjait visszhangoznunk. De a cél mégis közös mindannyiunknál: hagyni, hogy az evangélium világossága már itt a földön elérjen minden embert. Mindenkit, akivel csak találkozunk, hogy az egész világ megismerje Krisztust. És higgyük el, a világ sóvárogja vára az Isten fiainak megjelenését.

De emellett Isten országának vagy egy másik vetülete, helyesebben távlata: mennyek országa program. Mert keresztyén hitünknek az a szilárd alapja, hogy mindez, a Krisztussal megélt út csak a kezdet, s van tovább, mégpedig az örök élet. Ahol az Ő királysága kiteljesedik, s tagja lesz minden ember, akit Isten a kegyelméből erre elhívott. És ott minden reggel egy szívvel és egy szájjal dicsőíti majd a Szentháromság egy örök Istent.

Ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem. (Ézs 29,13)

Beszélni könnyű. Legalábbis abban az értelemben, hogy nagyon hamar kezdünk el fecsegni. Arról, akik nem mi vagyunk. Arról, amit nem is tudunk igazán. Arról, ami meg sem történt. Mert nem csak a gyerekekre igaz, hogy az én apukám kőműves, az én apukám rendőr, az én apukám szuperhős. Ez a fajta látásmód, amely szeret olyan dolgokat is elmondani, amelyek nem feltétlen igazak, sok felnőttben benne ragad. Nem csak a hétköznapok emberi kapcsolataiban, hanem abban is, ahogyan az Istennel való kapcsolatot megéljük.

Létezik a vallásos fecsegés. Honnan tudjuk? Onnan, hogy mindannyian megtesszük. Ki többször, ki kevesebbszer. Erről beszél Ézsaiás. Olyan keresztyéni életformáról, amely nem tesz mást, mint beszél. Olyan keresztyén emberről, akinek az evangélium pusztán az értelemből fakad, és ezért csak a száj hitvallása marad. Így pedig az istentisztelet is megmarad az üres beszédnél.

Az igaz istentisztelet ezzel szemben élő és eleven. Nem pusztán a száj, nem pusztán az értelem fecsegése, hanem a teljes ember bizonyságtétele arról, hogy mit jelent a személyesen megélt evangélium. Olyan élet, amelyben a szavak a szívből fakadnak, és cselekedetekké formálódnak. Olyan élet, amelynek minden rezdülése hirdeti a világban Isten hatalmas tetteit. Olyan élet, amely értelmét a Feltámadottal való aktív kapcsolatból nyeri.

Ebből épülhet fel minden az életünkben. Nem attól leszünk képesek szívvel-lélekkel vallást tenni, hogy szüntelen fejlesztjük magunkat, hanem attól, hogy Krisztusra tekintünk. Nem kell más, és nincsen más követendő példa. Egyedül Isten egyszülött Fia, akit mártírok dicsőítettek a halálba vezető úton, és aki minket is arra indíthat, hogy szánkkal, ajkunkkal és tetteinkkel egyaránt őt magasztaljuk. 

Teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben,
amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptatok. (1Pt 1,13)

Remény. Olyan fogalom, amely emberek életét határozza meg. Mert mindig reménykedünk valamiben. Reménykedünk abban, hogy valami változik körülöttünk, vagy legalább állandó marad. Reménykedünk abban, hogy ha nem mennek jól a dolgok körülöttünk, akkor valami a jobb irányba mozdul el. Reménykedünk abban, hogy életünk folyama nem visszafelé, hanem előre halad. Nem rontja le a partot, hanem csendesen, de biztosan folyik a cél felé.

Sok mindenben reménykedünk. Pedig csak egyben kellene: Magában Krisztusban, a benne megjelent kegyelemben. Ez nem tőlünk távoli reménység, hanem biztos alap. Ez a Szentírás, a próféták és az apostolok egyöntetű bizonyságtétele. Erre tekintve mondhatjuk ki a zsoltárossal együtt: „Az Úrban van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk.” Ebből a biztos kijelentésből épülhet fel a te életed és az én életem. Mert személyes bizonyságtétellé vállhat, hogy nem kell más alap, egyedül a Krisztus.

Kiben reménykedünk? Reménykedjünk magában Krisztusban. Aki téged és engem is megváltott. Aki már megjelenéséével is Isten végtelem szeretetéről tett tanúságot, halálával és feltámadásával pedig végleg legyőzte a gonoszt. Azért reménykedhetünk benne, mert a kegyelem általa már megjelent. Ez tény, perceftum. Nem egy jövőbeni esemény, nem egy múltbeli talán, hanem biztos kapaszkodó pont életünk mindenben napján.

Nem egy látszat reménység, hanem a teljes bizonyosság valósága, amely egyedül a keresztben tapasztalható meg. Életünkben sok mindenben reménykedhetünk. De a földi remények tűnő ködképek, amelyek ma még biztonságérzetet adnak, holnap már elszállnak a széllel. A kereszt reménysége, amely már ott volt a betlehemei jászolbölcső fájában, azonban élő és szilárd reménység. Amelybe bátran kapaszkodhatunk egy életen át, mert naponként újult erővel tölthet fel, és naponként újra és újra személyesen szól hozzánk.

Remény Krisztusban. Olyan fogalom, amely keresztyén emberek életét határozza meg. Reménykedjünk, abban, aki Szentlelkével hitet ébreszt minden emberben. Reménykedjünk abban, aki maga vezet minket, hogy társunk legyen az Ő útján. Reménykedjünk abban, aki életünk minden helyzetében azért van mellettünk, hogy felemelje fejünket. Reménykedjünk abban, aki megmutatta nekünk: a hit a remélt dolgokban való bizalom.